Az elmúlt másfél év alatt, sok olyan esemény történt velünk...
Aminek, talán nem kellett volna megtörténnie.
Volt, hogy szerettem volna visszamenni az időben...
S újra átélni, minden együtt töltött pillanatot.
Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést.
Még egy csókot.
Téged megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni...
Akiről nem is tudtam, hogy keresem.
Messzire nézett a szemem, fülem mindent hallani vélt…
Kinyílt előttem a végtelen, Én is megnyíltam valakiért.
Mit ér nagysága a hegynek, ha nem látja senki csúcsait…
Ha elvész értéke a kegynek, ha az Én, és a Vágy szétszakít..?
Megnyíltam hát, leomlottam, mint a hegy, bejárhatták a romjaim.
De mit ért volna az, akiért a küzdés nem megy…
Ha ünneplőm lett volna, széttépett rongyaim..?
Mit érnék, ha leomlanék, kegy vesztve a porba…
Ha nem lennék már hegy, csak ósdi rom..?
Mit érnék, ha szétkapkodnák sorra köveim…
Ha bánatom könnyeimmel takarom..?
Kinyílt előttem a végtelen, Én is megnyíltam valakiért...
Nem lettem elérhetetlen, s elér az, aki Ért.
Kedvesem...
Amikor azt mondod...
"Nagy lány vagyok, tudok vigyázni magamra."
Azt várod, fogjam meg a kezed, nézzek a szemeidbe, s azt mondjam...
Tudom.
De azért itt vagyok, ha mégsem.
Sokat töprengtem, miként mondjam el…
Amíg Te élsz… Az élet addig érdekel.
Forgószelek bennem a félszek…
Mikor behunyt szemem mögött nézlek.
Nem tudom, hogyan, miképp… Érted e…
Elhajítom utánad az életem.
Ha Te lennél, ki hamarabb száll a mennybe…
Hol angyal lehetsz... Mindörökre.
Vagy mégis... Talán érted azt…
Csak életed nyújt Nekem vigaszt.
Az elmúlás ős tengerében…
Ahol a holnap szíve verdes Érted.
Mondd miképp, hogyan mondjam el…
Míg élsz, az élet addig érdekel.
Nyelvemre szót adj, s vért ereimbe…
Összefonódva, közös lehessen bűvös édenünk.
Tudom már, miképp mondom el…
Élsz... Az élet ezért érdekel.
S a halál lesz igazmondó szavam…
Ha majd nem lesz ajkam... Kimondhassam.
Jobban szeretlek, mint az életem.
Kedvesemnek...
Sajnos az életről tudom, hogy véges...
De minden Veled töltött pillanat, felér az örökkévalósággal.
Aki Veled van, elfogad...
De aki érted él, az elhozza azt, amiért élni akarsz.
A szerelem, először egy tekintet, azután egy mosoly...
Azt követi egy szó, egy ígéret, egy találkozás...
Folytathatnám…
De sokkal szebb átélni, mint sem elméleteket gyártani róla.
A szeretet nem egyéb...
Mint amikor valakit mélyen érzünk...
Nem csak a szemei mögé látunk, de mélyen a lelkébe.
Bármilyen külső mögé rejtőzik is...
Felismerjük, hogy Ő az.
Több mint érezzük a gondolatait...
De gondoljuk az érzéseit.
Tudod Kedvesem...
A dolgok nem mindig úgy működnek, ahogy működniük kellene...
Így van ez a munkahelyünkön, a magánéletben, hivatalokban, a politikában...
S még az élet számos területén.
Persze legtöbbször nem a Mi hibánkból erednek ezek a problémák...
Hiszen nem Mi öntünk a rossz olajat az autónkba, hanem az autószerelő...
Nem Mi falazunk ferdén, hanem a kőműves...
S még sorolhatnák számtalan példát.
A kommunikációs problémák hiánya okozzák...
A veszekedések, bosszúságok legnagyobb részét.
Nem a sors felelős azért, ami Velünk történt, történik...
Hiszen nem kényszerített arra, hogy elszakadjunk Egymástól...
Sőt ellenkezőleg, inkább összehozzott Minket.
Az, ami valóban szép volt eddigi életemben...
Mind véletlenül került az utamba.
Az is véletlen volt, hogy Veled találkoztam...
Ám nyomban felismertem Benned a sorsomat.
Kedvesem...
Gondolkodtál már azon..?
A "Nem jól vagyok"..!
Amit egy évben számtalanszor érzel, honnan ered..?
Nem akarsz emberek közé menni, sem találkozni senkivel...
Nem csak idegenekkel, még az ismerősökkel sem.
Tudatosult már Benned..?
Nem csak a lelked, de gyakran a szervezeted is tiltakozik...
Ez ellen az érzéketlen és lélektelen világ ellen, amelyben élsz..?
Tudod az önbetegítés nem válogat.
Egy beteg világban mindenki beteggé tehet...
Az is sajnos, akit még Nálam is jobban szeretsz.
Ilyenkor terhessé válik számodra még az is, aki Igazán Szeret.
Fúrcsa hasonlattal érvelek...
De egy harcos nem attól harcos, hogy feladja, amit szeret...
Hanem hogy szereti, amit csinál.
Nem kell tökéletesnek lennie...
Mint ahogy Nekem sem.
Nem kell mindig győznie...
Mint ahogy Nekem sem.
Ő sem sérthetetlen.
Mint ahogy Én sem.
Nagyon is sebezhető...
Mint ahogy Én is.
De ez teszi igazán bátorrá..!
A harcos cselekszik, s csak a bolond sír..!
Nincs olyan, hogy kezdet és vég...
Csak a tett van.
Kedvesem…
Azzal váltunk egymás szemében igazán naggyá…
Képesek voltunk, nem feladni az álmainkat, mások véleménye ellenére.
A hosszú hónapok várakozás és vágyakozása...
Feléd...
Bennem halk függőség lett.
Végül elértem.
Melletted lenni...
Csak úgy...
Csak annyira...
Míg gyengéd simogatásod alá szerethetem Magam...
Olyan jó néha megszökni Magunktól...
Csak úgy...
Egymáshoz...
Lehet, hogy nem kapjuk meg azonnal, amire vágyunk...
De ez nem foszthat meg Minket a várakozás boldogságától.
Magam is megtapasztaltam...
A kitartást a világon semmi sem helyettesítheti...
Főleg nem a tehetség...
Elég, ha figyelemmel kísértük az X-Factort, vagy a Megastárt...
Mi sem gyakoribb, mint az elvetélt tehetség.
De a tudás sem...
A világ tele van művelt, de lezüllött emberekkel.
Ám a kitartás, ami határozottsággal párosul...
Együtt, mindenható.
A kitartás mindig megoldotta az ember problémáit...
S elhihetitek, a jövőben is meg fogja oldani.
Egyszer talán minden megváltozik.
Csak merd, Magad mögött hagyni a múltad...
S száguldj szélsebesen az ismeretlen felé.
A jövőnk felé.
Utazz távoli helyekre, ahol próbáld megtalálni az utad...
Vagy veszítsd el Önmagad, keress otthon élvezetet.
A bajok akkor kezdődnek...
Ha nem vagy hajlandó változtatni, és ragaszkodsz régi szokásaidhoz.
De ha túlságosan ragaszkodsz a múlthoz, a jövő talán sosem jön el.
Szeretni anélkül, hogy uralkodnánk...
Közel lenni anélkül, hogy elnyomnánk...
Szabadságot adni anélkül, hogy elhagynánk...
De mindvégig Vele(d) maradni.
Van úgy, hogy az ember megtalálja Önmagát…
De ez sajnos nem mindig olyan egyszerű.
Talán az ember úgy talál Önmagára…
Elindul valamerre, azt sem tudja, vezet-e az út valahová…
Azt se, halad-e, vagy csak körbe jár.
Göröngyös az út, csak bukdácsolva lehet lépegetni…
Nem is tudja, tart-e valamerre, de megy, mert visszafelé nincs út.
Meg hát, addig se volt jobb.
Aztán váratlanul, mikor azt hiszi végleg eltévedt…
Mikor már semmi kilátás nincs…
Elérkezik a béke szigetére.
Egy pillanat az út, a pokolból a mennyországba.
Ott nem fáj, ha nem értik az embert.
Mert nem fontos, hogy mindenki megértse.
Elég, ha az érti, aki érteni akarja.
Ott nem akarja az igazát igazolni…
Mert tudja, a gondolata a sajátja, amit csak az érthet meg…
Aki ugyanazon az ösvényen jött.
Te Kedvesem...
Te, aki ott volt a megtermékenyülésénél…
A születés előtti kilenc hónapnál…
A vajúdásnál…
Ami a gondolat megszületéséhez vezetett.
Annak, aki ebben nem vett részt…
Aki nem ismeri a születéskori fájdalmat…
Annak ez az bejegyzés, csak egy gondolat...
Olyan, mint a többi, minél távolabbi, annál kevésbé érthetőbb.
Ha az ember szembe találkozna azzal, aki valaha volt…
De amikor még nem volt Önmaga...
Érthetetlenül áll a saját harcai előtt.
Ezért..?
Miért..?
Ez is Én voltam..?
Igen, Én voltam..!
Mikor még fájt, hogy nem értenek…
Mikor még bizonyítani akartam a bizonyíthatatlan…
Mikor még kóvályogtam.
Nem értettek, és most már néha Én sem értem, azt…
Aki valamikor Én voltam.
