Sok ember fél, akár a bimbó, mert nem bízik abban, hogy le tudja vetni az önmaga körüli kemény burkot.
Semmit nem tudnak a bennük lévő szépségről.
Nem tudják, hogy belsejükben virágot hordoznak.
De ez a tudás először csak cselekvés révén jön létre.
Szeretnék segíteni abban, hogy kinyílhass a szerelem számára.
Arra szeretnélek ösztönözni, hogy belső virágos szépségét felfedezd.
Az élet egyszerűen túlságosan rövid és értékes ahhoz, hogy egy magába zárt bimbóban, azaz egy nem kielégítő kapcsolatban tékozoljuk el.
Úgy tartja a közmondás:
"Ha az ifjú tudná, ha az idős bírná."
A szerelem tanulásához sosincs túl korán és sosincs túl későn.
Kezdjük azzal, hogy önmagunkat megnyitjuk a szerelem számára.
Higgyünk abban, hogy a szeretet vár ránk, és gondoskodjunk arról, hogy ránk is találhasson.
Legyünk "elérhetőek" a szerelem számára. Ismerjük fel a belső akadályokat és oldjuk fel őket.
Sugározzuk magunkból:
"Készen állok!"
Így kifejleszthetjük magunkban a szeretetre való képességet.
Ne a megfelelő partnert keressük, hanem mi magunk váljunk ideális partnerré, így nem tudjuk többé eltéveszteni, hogy ki a számunkra megfelelő társ.
Az ideális partner nem személy, hanem egy tudatállapot, amit bizonyára megoszthatunk egy "ideális partnerrel".
Ha egyedülállóak vagyunk, képzeljük el a hozzánk illő, ideális partnert anélkül, hogy ismernénk őt.
Ha kapcsolatban élünk, akkor jelenlegi partnerünket képzeljük el ideális formában.
Ez nem azt jelenti, hogy "álomképeket" erőltetünk rá, hanem hogy megkérjük a tudatalattinkat, mutassa meg nekünk őt ideális állapotban.
A valódi szeretetben a partnerünket nem a mi elképzeléseink szerint próbáljuk meg átformálni, hanem önmaga igaz valójához próbáljuk segíteni őt.
Tehát először önmagunk ideális partnerei legyünk.
Tedd fel magadnak a kérdést:
Vajon megházasodnék önmagammal?
Az ideális keresése nem partnerünk "zsenialitásával" kezdődik, hanem önmagunk tökéletesítésével.
A szeretet nem a véletlen műve!
A szeretet olyan, amilyenné formáljuk.
A "valódi, nagy szerelemmel" csak akkor találkozhatunk, ha a valódi nagy szeretetet magunkban megtaláljuk.
Ha előtte találkoznánk a partnerrel, értelmetlen és fájdalmas lenne a találkozás, mert egyáltalán nem lehetnénk ideális partner a másik számára.
Mindig az a partner a megfelelő, akivel éppen együtt vagyunk, mert pontosan azzal a tanulnivalóval szembesít, amit már meg kellett volna tanulnunk ahhoz, hogy valóban ideális partnerek legyünk.
Egy "nem ideális" partnerrel való kapcsolatnak az az értelme, hogy a másik saját hibáinkkal szembesít, megmutatja nekünk, hogy éppen mi nem vagyunk még teljes emberek, nem vagyunk "önmagunk".
Súrlódások nélkül nincs fejlődés.
Addig fogunk kölcsönösen újra és újra szembesülni jelenlegi létezésünk korlátaival, amíg nem válunk teljesen "önmagunkká.
Az ideális partnerkapcsolat célja ezért nem egy turbékoló szerelmespár, akik nem tudnak egymás nélkül élni, hanem két ember, akik egymással és egymás révén "egész-ségesek".
Ezért már nincsen "szükségük" egymásra, mert a másik összes aspektusát integrálták már önmagukba.
Ekkor elmondhatjuk: "általad megtanultam, hogy minden napot ajándéknak lássak".
Ha valakinek nincsen partnere, az a feladata, hogy megtanulja, hogyan váljon ideális partnerré.
Az élet értelme abban rejlik, hogy gyakoroljuk a "tökéletes szeretet" művészetét.
Ha valaki felhagy a szeretettel, meghal a lénye, még ha a teste tovább is él.
Ha meghal anélkül, hogy szeretett volna, akkor soha nem élt.
Ha valaki egyfolytában szeret, már életében megérezheti a halhatatlanságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése