Megőrzöl e akkor is, ha fényét veszett csillagként, érdes felülettel simulok meleg tenyeredbe?
S mikor múltidéző szavaim sárgult lapok között, szégyenkezve bújnak elő némán szemlesütve?
Vagy tán észre se veszed a többi fényes kő mellett, hogy rideg lett számodra a szürke kavics könnye.
És nem hatja meg többé szíved, ha homályossá vált, annak az elhalványult kődarabnak kristálytiszta tükre?
Óvsz e majd, ha nem repül már a képzelet sem messze, és csak árnyékát sejthetem az egykor tűző napnak?
Vársz e majd olyan hévvel, ott a régi nyárfák alatt, mint mikor lángja gyúlt bennünk a nyári pirkadatnak?
Tudsz e majd szeretni, ha már nem érdemlem hited, mert eltékozlom akaratlan azt a földi boldogságot,
Mit kéz kezemben nyújtottál, mint egy olthatatlan lángot, hogy széppé tedd vele ezt a forrongó világot?
Szeretlek téged, bárhogy is érezz!
Most és mindörökre!
Mert itt belül ez a szív, olyan, mint egy nyitott könyv.
Gondolatot továbbít, de az érzések ott maradnak benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése