MESSZESÉG...

Benned megtaláltam mindent, amit egy ember szerethet.

Érzések miket a lelkem, el soha nem felejthet!
Pillanatok, amikért tudom, hogy érdemes volt élni.
A mosoly az arcodon, hagyta szívemet remélni!
De félek, mert tudom, hogy nélküled nehéz lenne.
Elveszne minden öröm és már semmi nem menne…
De tudom, hogy nem számít mennyi titkunk, rejtjük el.

Hiszem a boldog pillanatokat, soha nem felejtjük el!

Ha holnap rád nevetek… Mondd visszanevetsz-e még?
Ugyanúgy érez e szíved vajon most is még, mint rég?
Hogyha beborul az ég és a felhőket, nem fújja el a szél…
A mosolyod számomra, akkor is Mindennél többet ér.
Ha a boldogságunk, elszáll és a magány utolér.

Az érintésed számomra mindennél többet ér…

A távolság, mikor máshol jársz…
Mikor a szíved legmélyén, valaki másra vágysz…
A messzeség hoz hozzám, néha közelebb téged…
Hogy halljam a hangod és érezzem érintésed…
De ha már nem kellek majd és a messzeségbe veszel…

Az álmaimba, mégis örökre mellettem leszel…

Leszálltál hozzám, mint egy Tündér, egy csodálatos látomás.
Talán csak egy a sok közül, de nekem nem kell más!
Nekem a Te mosolyod kell reggel, ha ébredek…
És a Te hangod, amikor az életben eltévedek…
Az ölelésed-nevetésed csókod és a vágyaid…
A bánatod a fájdalmad, a titkaid az álmaid…
Nélküled számomra, itt már semmiben sincs értelem…

Hiszen szükségem van Rád, hogy érezzem, Én is létezem…

Két kezemben a két kezed, de lehet, másra vársz…
Talán egy reggel arra ébredek, hogy Te már messze jársz…
Veled újra minden szép lenne, s nekem bármit megérne…
Hisz Te elfogadtál engem, a hibáim ellenére…
Közel hozzád, mégis távol tőled, de mindig melletted…

A szeretet akkor is kitart, ha a harcot elveszted!

Egy rejtvényt adott az élet, és most is azt fejtem…
Amíg a jövőbe nézek, a múltam elfelejtem…
Ha nincs akarat, az értelem is kevés…
Ha nincs kitartás, semmit nem ér az egész!
És elveszik a vágyad is, mindegy hogy te mit remélsz…
Én maradok, aki voltam, mindig igazat szóltam…
De csak sötétet látok most… Vajon a fény hol van?

Az élet túl rövid ahhoz, hogy többet szeressek…

Hogy állandóan, egy másikat keressek.
Hogy számomra, más is többet jelentsen…
És a szívem, minden érzést elfelejtsen…
Hogy reggelente, más szemébe nézzek…
Aki iránt lehet, hogy semmit nem érzek…
Aki ugyanúgy, másra vágyik legbelül…

Én is csak egy leszek, számára a sok közül.

Lassan hajnalodik, és a távolban várnak..
Felemésztenek belülről az árnyak…
Hiszen, mást mond a szív és mást mond az ész…
Te rám találsz úgyis, bármerre mész.
De bár az egész, talán nem vezet semerre…

Én feléd indultam el, de vajon Te merre?

Vajon összeér-e valahol majd az út?
És a szíved, a szívemhez visszajut…?
Néha távol van minden, mint a csillagok…
Amikor nem vagy itt, és egyedül vagyok…
Amikor nem nevetsz, amikor mást szeretsz…
Amikor boldogabb vagy, hogyha másokkal lehetsz.

Néha én vagyok messze, mert tévedek…

Amikor megbántalak, mert nem értelek.
Amikor nem hiszek neked, és csalódnom kell.
Mikor a szíved, már több terhet nem bír el.
Kérlek, bocsáss meg, tudom, hogy túl sokat kérek…
És a szavaim lassan, már semmit nem érnek.

De az életünk, semmit sem garantál…

És ha úgy érzed majd, hogy egyedül maradtál…
Akkor gondolj csak rám, és Én ott leszek…
Hisz érted bármikor, bármit megteszek…
Csak lennél közelebb, hogy foghassam a két kezed…
Hogy boldogabbá tehessem az életed.
Én vagyok saját magam, legnagyobb ellensége…

Mert hibáimat elnyomja, szívem büszkesége…


 

                                           €$@ß@