Őrangyal...

Sötétben állunk...

Néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé.

Csak meresztjük a szemünket...
Csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk.
És a szívünk hüledez.

Merre?

S véljük, hogy semerre.
Csak tapogatódzunk.
Lépünk.
Meg-megállunk vakul.
Fejünk felett talán kőszikla mered?
Lábunk előtt, talán farkasverem vagy szakadék tátong?
Talán kígyóra lépünk?
Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.

Istenem...!

De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre.
Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább.

Az iránytalanságban.

Vakon.
Dermedezve.
Tapogatódzva.
Szemünket olykor könny önti el.
Szívünket olykor elszorítja az aggodalom.

Hova jutunk...?!

S nem érezzük a sötétségben...
A bizonytalanságban...
A veszedelmek között.
A Halál el-ne-csússz ösvényén.
Nem érezzük...

Hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön.

Vezet...

                                          €$@ß@