Elfeledtünk akkor, minden békét, minden háborút.
A csend fogta össze lóbálódzó két kezünk...
Semmit sem tudtunk arról, hogy mennyire szeretünk.
Vad árnyait távol tartotta tőlünk a lomhán ébredő este...
Bennünk a felkelő-napos hajnal, önmagát kereste.
Kicsit előre hajtottam fejem, oldalról néztem csak Rád...
Közben elmosódott köröttünk a létező-valóság határ.
Nevettél olykor valamin, mit mondhattam Neked..?
Felragyogott ilyenkor, csillagként fénylő szemed.
Kezem megmozdult néha lágyan simogatni akart...
Erőszakkal kellett visszafognom a meg-meginduló kart.
A város alattunk csillogott, ezernyi pontja reszketve fénylett...
S az időből fölénk szőtt fátyol alatt, lassan sötét lett.
Egyszerre álltunk meg és egymásra néztünk...
Szavakat nem mondtunk, talán mind a ketten féltünk.
Nem volt csók és semmi más és nem voltak szavak...
Mindennél többet ért, hogy a karomban tartalak.
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése