Kezdetben...

Kezdetben volt a csönd s nem tudtam még, hogy miért kívánlak szeretni…
Aztán megérintett a hangod, s Én még mindig nem tudtam, miért kívánlak szeretni…
Majd jött a láz, és nem értettem, miért kívánlak szeretni…

S úrrá lett Rajtam a vágy...

Amely nem ismerte még Magát se, csak egy célja volt...

Szeressen...

Kezdetben nem voltál Te sem.

Te nem kutattál, mint csillagász az égben egy új csillagot.
Matematikával, képlettel, logikával, számítva ki...
Másutt sehol, csak ott lehetek, csak ott vagyok.

Ott az idők kezdetétől, még láthatatlanul.

Te nem vágytál meghódítani Engem.
Te nem akartál fölfedezni sem, mint a tudós a dolgok lényegét.
Te nem akartál megközelíteni, Magamért szeretni sem, mint az ember a Holdat.

Mert kezdetben nem voltam Én sem.

Kezdetben minden együtt lakott és mégis éreztelek, és mégis tudtalak…

Robbanva törni készültem Feléd, ragyogva vártalak...

De még csak reszketés, sejtelem voltál Te is…
Egyszerűen csak voltál...

A Szívemben...

Mégis tudtalak…
Tudtam, hogy megszületsz gyöngéden, s félelmetesen…

Mert hiszem, hogy van eleve elrendelés…

Mert ehhez az értelem kevés…
S nem olyan céltudatos megismerés az elhatározás, mint a felfogható elektromosság.

S mégis tudtalak, fölfogtalak, és vártalak…

Tudtalak léttelenül…
Mert kezdetben közös volt minden…
Mert kezdetben Én is Te is a csönd virágai voltunk
Kezdetben csak a vágy volt, ahonnan fölszabadultál…

Az idő Nekem álmodott virágot.

Téged teremtett.

Te oszthatatlant, egyszer létezőt, ki nem lesz soha többé.

Öröktől fogva gondolt ki Nekem Téged, és elgondollak majd örökké.

Én Veled leszek hulló, s halhatatlan.

Az idő Mibennünk példázza a halandó világot, s a halhatatlanság ígéretét...

                                                   €$@ß@