Hiányzol...

Még mindig azt hiszem, nem adtam eleget...

S Te még mindig, vársz valamit...
Tőlem...

Valami megfoghatatlant...

Valami olyat, ami arról mesél...
Halálosan vágyom Utánad...
Meghalok Nélküled...
Álmatlan éjszakákon, gondolatban, mindig Nálad járok...
Nélküled szenvedés az életem...
Elemészt a vágyakozás....
Nélküled gyötrődés minden nappalom, és minden éjszakám...
Valami ilyesmit vársz Tőlem...

Ilyet vársz Tőlem..?

Ez, mindig is így volt...

Kimondva, vagy kimondatlanul...

De most, "csak" a hiány pillanatairól mesélek...
Azokról a pillanatokról, amelyikekben felnagyítva látom a távolságot...

A hiányod pillanatairól...

Amikor úgy érzem...
Nem vagy Velem...
Mikor hiába kereslek...

Olyankor nem a vágy, a hiány bánt...

A hiánytól nem találom a helyem...
Mintha a karom ölelésre tárnám, és csak a semmit ölelném...
Mint mikor az ember megszokja, hogy van szíve...
S ha egyszer nem találja, nem vágyik utána...

De nélküle nehéz az élete...

Mint mikor egy ember hirtelen elindul...
Azt sem tudja hova, miért, csak szabaduljon az űrtől...
Ha maradna, ha nem indulna...
Ha megvárná a következőt...
Azt a pillanatot, mikorra az előző pillanat meghalt...

Akkor megtalálná a helyét, a szívét...

Ölelő karja sem tátongna üresen.
Egyre több a pillanat, amiben benne vagy...

S egyre több a hiányod pillanata...

Ha egyszer a pillanat közel hozna...

Akkor, az biztosan szép pillanat volna.

                            €$@ß@