Bolond, aki kérdez..!

Szavak...
Gesztusok...

Hirtelen feltámadt érzések a lopott ölelések, a csókok viharában.

Még nem voltál az Enyém, bár a szíved, már Én birtokoltam...
S talán a gondolataid is...
Abban a pillanatban és abban a helyzetben, nem számított senki és semmi más.

A simogatásba beleborzongtunk, a csókokba beleőrültünk...

Elveszítve józan eszünk, az életünk...
S erkölcsi meggyőződésünk kormánya felett az uralmat.

Megismertük vágyaink féktelenségét...

S csak akkor jöttünk rá mit tettünk, mikor már elnyelt az örvény.

Ezer év vagy egy pillanat mit sem számít...

Amikor úgy gondoltuk, megtanultunk az élet tengerében úszni.
Lőttek az egyéniségnek, az egyediségnek..?

Vagy bolond, aki kérdez..?

Szerelem ez..?
Fizikai vágy..?
Léket kapott az acél hajó, s győzzük befoltozni közömbösséggel..?
Ha tudjuk..?
Akartuk..?
Mit is..?

Tényleg bolond, aki kérdez..!

Lágy, simogató nyári szellő egy levelekkel borított tisztáson...
Ahol a madarak a Mi nevünk csiripelik...
S pillantásuk melegséggel, biztonsággal tölt el.

Ha arcunkba csap is néhány ág a fa alatt, ahol...

Mégis tudjuk...
A gyanta begyógyítja majd az így szerzett sebet és a többire is gyógyír lesz.
Aztán felkap az orkán és elragad magával soha nem látott helyekre...

Felforrt a vérünk, a szívünk vadul zakatolt s kiáltott még többért.

Azóta is gondosan ápoljuk, öntözzük a kis kertet...
Ellátjuk, s önmagunkból tápláljuk Egymást.
Ez lett az…

Nekem Te, Neked pedig Én lettem az élet...

Az Életem az Életed...

                                        €$@ß@