Hogyan éljük meg a szakítást?
Miért nem merjük, mindannyian kimutatni a fájdalmunkat?
Miért menekül a „jelentős” férfi többség, ivásba, bulizásba, csajozásba, egy kapcsolat felbomlása után?
Milyen lelkiállapotba kerülünk egy nem mindig hosszú, de mély kapcsolatot követő elváláskor?
A szakítást követő lelkiállapotot nagyban befolyásolja, hogy melyik fél kezdeményezte a kapcsolat lezárását.
Ha a mi, úgy az elválás mindenképpen megkönnyebbülést okoz, hiszen a kapcsolat már csak börtönt, vergődést jelentett számunkra.
Természetesen ekkor is marad bennünk kudarcélmény,
hiszen nem úgy vágunk bele egy házasságba,
de még egy együtt járásba sem,
hogy majd úgy is vége szakad.
Amennyiben nem mi kezdeményeztük az elválást, úgy „általában” igyekszünk erősnek mutatni magunkat a külvilág felé, még akkor is, ha majd megszakad a szíve.
Több, kevesebb sikerrel.
Lehetnék a kivételekre példa Én is.
Olvashattátok, milyen kontrolálatlan érzelmi kitörés okozhat az emberből, egy váratlan szerelmi csalódás.
Az, hogy „elfojtjuk” érzelmeinket egy szakításkor, annak nevelési okai vannak.
Sajnos a „legtöbb” fiúba, gyermekkorától belenevelik,
hogy ő nem sírhat, s hogy mind az a rossz,
ami vele történt csupán „katonadolog”.
A tapasztalat azonban az, hogy akiknek engedték megélni az érzéseiket, sokkal jobban föl tudják dolgozni az őket ért csalódásokat.
Ahogy sokkal mélyebben, őszintébben merjük átélni a pozitív élményeket, így a párkapcsolatot, a családi életet is.
Az érzések szintjén semmiféle különbség nincs,
a nők és a férfiak között, csupán a reakciók mások.
Hiszen míg a lányokat úgy nevelik, hogy ők érzékenyek, velünk fokozatosan próbálják elhitetetni, hogy „kemények” vagyunk (leszünk).
Aminek az ellenkezőjét talán az is bizonyítja, hogy ilyenkor fokozottan igényeljük baráti társaságunkat, meg szeretnék osztani másokkal is a fájdalmunkat.
Ez így van!
Egy ilyen „alkalomkor” jellemző,
hogy „leisszuk” magunkat,
hogy „leisszuk” magunkat,
hiszen ez a társadalom által is elfogadott „macsó” dolog.
A másik, hogy sokan, nagyon sokan, ész nélkül elkezdenek „csajozni”.
Sok, ámde felszínes, érzelemmentes kapcsolatba, bonyolódnak bele.Jellemző még ugyanakkor az is,
hogy a „többségnek” minden szakítás után,
rosszabbodik a női nemről alkotott képe.
Amit itt leírtam, az napjaink férfi társadalmára jellemző.
De szerencsére, nem mindenkit nevelkedett, katonásan egyformán.Ezért is van az, hogy mondani valóm, egyes részét, idézőjelbe helyeztem.
Ezen kiemelt részek, távol álnak tőlem.
Büszke vagyok rá, hogy nem akarta soha, senki kiölni belőlem az érzelmeket.
Az utóbbi időszak csalódásait,
hogyan élem meg, s dolgozom fel?
hogyan élem meg, s dolgozom fel?
Azaz Én, nyilvánosság elé tárt, Magánügyem.
Mondom...Magánügyem!
€$@ß@
