Szeressünk, mégis szeressünk.
Akkor is ha számtalanszor kiütötték a tenyerünkből mások felé nyújtott szívünket.
Szeressünk, s nem azért, mert:
"Érdemes"
€$@ß@
2010. január 10., vasárnap
Hogy embernek érezzük magunkat...
Szeressünk, mégis szeressünk.
Akkor is ha számtalanszor kiütötték a tenyerünkből mások felé nyújtott szívünket.
Szeressünk, s nem azért, mert:
€$@ß@
Búban virító titok...
Csak az én két vállam hordja súlyát
csak az én mellem viselje búját
viruló szép titkomnak, hogy szeretlek.
Csak nekem dús, nagy ez a kis utca
és áldott százszor az aszfalt.
Ki tudja, nem Te jártál-e itt esetleg?
Egy órája tán itt voltál magad
ruhád súrolt sok barna házfalat
s e nő, ki szembe jő velem
úgy mosolyog, mint aki Téged látott...
nedves és nagyra nyílt szemekkel.
Látod, pedig őt nem fűti szerelem.
Csak én hordozom arcod itt benn
csak nekem vagy Te minden, minden!
S Tied vagyok mindennél jobban.
Az izzó, drága bélyeget
mit szemed rám égetett
hordom fájósan, boldogan, titokban...
€$@ß@
A jót, a rosszat egyaránt...
Te magad vagy az erő, amely életre hívja a történéseket.
A jót, a rosszat egyaránt.
Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek.
Helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg.
Vagy gondolkodás nélkül cselekszel,
és bajokat zúdítasz magad és mások életére.
Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat.
Vagy feketére fested, magad körül a világot...
€$@ß@
Szereposztás...
Az utóbbi időben jól látszik, hogy a társadalom nemiséggel kapcsolatos általános felfogása fokozatosan átalakul.
Nem hallunk másról, mint a férfi és női szerepek egyensúlyának megbomlásáról.
Márpedig a nemi szerepek arányának felborulása, nem jó senkinek.
Nem jó az egyénnek, a családnak és a társadalomnak sem.
Hajts, melózz, vedd meg és edd meg!
Röviden és tömören mindennapjaink meghatározó jelszavai ezek.
Dolgozz, hogy meg tudd vásárolni, fogyaszd el és vegyél másikat!
A legelkeserítőbb, hogy ez a hozzáállás átszivárgott az emberi kapcsolatokba is:
Tárgyként tekintünk egymásra.
Már közhelyként kezeljük a tényt, hogy minden második házasság válással végződik.
Biztos vagyok benne, hogy mindenki környezetében,
hemzsegnek a boldogtalan párkapcsolatban vergődő emberek.
Nem arra a helyzetre gondolok, mikor két ember felismeri, hogy útjuk más irányba fordult, és felelősségteljesen képesek búcsút mondani egymásnak.
Hanem a gyakoribb esetről:
Mikor a párok tagjai nem küzdenek a kapcsolatért, ha az problémássá válik, rögtön elhagyják egymást és másik embert keresnek.
Nagyon fontos lenne, hogy kifejezzék szeretetüket, elkötelezzék magukat, és felelősséget vállaljanak egymásért.
De napjainkban mindenki azt teszi, amihez kedve szottyan.
Alkalmazkodni, kompromisszumot kötni nem divat ma.
Saját bőrömön tapasztalom, nap mint nap.
De elköteleződni és felelősséget vállalni sem.
Pedig ha a szeretetről beszélünk, akkor lehetetlen nem szembesülni ezzel a két dologgal, hogy a bizalomról már ne is beszéljünk!
De miért megy ez olyan nehezen férfinak és nőnek egyaránt?
Miért érezzük gyakran, hogy felcserélődtek a női és férfi szerepek?
Mintha minden kicsit összekuszálódott volna.
Folyt.köv.
Gondolatok a reményről...
Akinek nincsenek álmai és vágyai, ritkábban találkozik a reménnyel.
De akkor is ismeri, felismeri őt, jöjjön bármilyen maskarában.
Ő inkább a mindennapok reményeivel találkozik.
Valahányszor későn ébred, abban reménykedik, valószínűleg csak az órája rossz.
Aztán abban, hogy majd időben beér a munkahelyére, s amíg buszon csücsül, gondolatban átnézi a lakást.
Lekapcsolta-e a villanyokat, elzárta-e a csapot, kihúzta-e a vasalót, adott-e enni a kutyának, bezárta-e az ajtót.
Mindennapi reményeink létezését igazolja az, hogy emberek vagyunk és néha tévedünk.
Vannak havonta feltűnő reményeink is, melyekkel olyan esetekben találkozunk, amikor valahányszor hónap elején megállunk az automata előtt, vajon átutalták-e már a fizetésünket.
Vajon kiadták-e már azt az albérletet másnak, amibe szerettünk volna mi beköltözni.
Vajon azokban az édes pillanatokban, percekben,
órákban, oda tudtunk-e figyelni.
A legtöbb kérdésben ott a remény.
Mi emberek adunk értelmet e szónak.
Akarva-akaratlanul szinte nap, mint nap találkozunk vele.
Ne mondd, hogy nem!
Hiszen, amikor a boltban aprópénzért kutatsz a pénztárcádban vagy a farzsebedben, ő már ott van.
Ott csücsül a zsebedben és alig várja, hogy észrevedd, hogy hasznossá tehesse magát.
Neki nem kell könyörögnie figyelemért, mert éppen úgy hozzánk tartozik, mint a fülünk vagy a szemünk, de leginkább a szívünk.
Ha az megáll, eltűnik a remény is, de addig minden dobbanásban ott van.
Hol jó, ha van, hol pedig nem.
Néha kedves, édes, máskor, erőszakos, kegyetlen.
Már itt a sorokban is.
Részemről, hogy megfelelően alá tudom-e támasztani a mondataimat, melyeket tényként tálalok és részedről,
hogy vajon érdemes lesz-e elolvasnod.
Lehet, hogy azt hiszed, hogy ezeket nem gondolom komolyan, de látod, már ebben is ott van a remény.
Ott van még minden imában, a szerelemben,
a kapcsolatokban, az időben és a térben.
Mindenben, ami foglalkoztatja az embert, a halálban, a félelemben, a betegségben, az utazásban, a reggelekben és az éjszakákban.
Örök útitársunk a remény!
S, ha valahányszor köszönnek neked az utcán, jusson eszedbe, az a Jó napot csak félig a tiéd, a másik felén már a remény püffeszkedik.
Sok mindent bezsebelhet, és nem tudsz tőle megszabadulni sem.
És ne is akarj, tudod… az utolsó dobbanás!
Inkább kezeld magadban gyermekedként, tanítsd, neveld, figyeld, szeresd!
Ha jól bántál vele, meglásd, jó barátok ők a sorssal, talán oda súgja neki:
Óvd a gazdám!
Én csak azt remélem...remélsz!
€$@ß@
Ez vagyok, minden jóval, rosszal...
Aki nem kényszerít önvédelemre.
Akinek lelkem titkos kódját, ki merem adni.
Akit beengedek magamba...
Az övé vagyok, minden jóval, rosszal,
nemes és szennyes gondolattal együtt.
nemes és szennyes gondolattal együtt.
És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek.
Ha igaz az, hogy a szerelemben a kettő egy lesz,
és egymásba ölelkezik?
Akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek,
mert nem tudnak egymással összeforrni.
Összeforrni csak a tisztán lehet, ezt még a sebészek is tudják,
mert még a testünk is így működik.
Senki sem tökéletes!
És nem is lehet elvárni, hogy az legyen.
Mint ahogy, Én sem várom el tőled, de Te se várd el tőlem.
€$@ß@
Nemiség...
tűzenyészet szűzi kincsét hordó változások.
Nem is égek, mégis érzem szükségét a vágynak,
mellém állnak harci díszben, erkölcs-katonának.
Nem is égek, mégis hallom parancsát a testnek,
tisztítótűzért sikítok, meghajolva esdek.
Nem is égek, mégis várnak, rabszolgái – képek,
Lassan hiszem, Nemiség ez, habár nem is égek!
2010. január 9., szombat
Barátok...
Mindenki mögött ott álnak a barátok.
Barátok, akik mindig melletted álnak,
bármilyen rosszra is fordul a helyzet.
Ők azok, akik mindig meghallgatnak,
elmondják az őszinte véleményüket
és igyekeznek mindenben segíteni.
Felvidítanak, ha látják rossznapod, rosszkedved van…
Becsüld meg őket hisz ők azok,
akik a hibáiddal együtt elfogadnak olyannak amilyen vagy.
A Világ a mi iskolánk...
Földi életünk célja:
Hogy elmélyítsük a tudatosságunkat,
a világról és önmagunkról, és így tanuljunk.
A világról szóló leckék a kibontakozásban segítenek.
A kapcsolataink, az egészségünk és az angyagi helyzetünk terén jelentkező kihívások mind-mind a tananyaghoz tartoznak.
A mindennapi élet mindenre megtanít, ami a következő lépéshez kell.
A sors minden áldott nap új leckékkel gazdagít.
Fölcseperedünk, iskolába járunk, dolgozunk, van, aki megházasodik és családot alapít, nyaralni járunk, szolgálatot teljesítünk és élünk, míg meg nem halunk.
Hát nem elég ez?
Minek ez a nagy érdeklődés a spiritualitás iránt?
Mi a dolog lényege?
A legtöbben egyet értenek abban, hogy az élet egyfajta iskola abban az értelemben, hogy rengeteg leckét tanulunk.
De ha a halállal mindennek vége,
akkor tulajdonképpen mi értelme az életnek?
Az elmúlással kapcsolatos kérdéseink odavezethetnek, hogy eltűnődünk az életünkön.
Vaktában születő próbálkozások lennénk, vagy egy jóval nagyobb kép részei?
Kérdés kérdést követ, s a végeredmény nagy rejtély.
Vannak, akik a hithez fordulnak.
Mások egyszerűen, csak tudni szeretnék.
És a kíváncsiság e mezején csíráznak ki a spiritualitás magvai.
Egy bizonyos ponton túl megpillanthatjuk az élet iskolájának egyik alapvető tanítását:
A tudatosságunk minden pillanatban két különböző valóságban tartózkodik, amelynek megvannak a saját törvényszerűségeik.
Az egyik a hagyományos valóság, a másik viszont az érzékeken túli valóság: a spirituális dimenzió.
Legnagyobbrészt a hagyományos értelemben vett valóság köti le a figyelmünket a mindennapi élet apró-cseprő dolgaival, vagyis a hétköznapi történésekkel.
A megszerzés és elveszítés, a vágyakozás és kielégülés színházában előadott drámáink teljesen valóságosnak és fontosnak tűnnek.
A megszokott értelemben használt élet velejárója a boldogság és a beteljesülés hajszolása, ami azon múlik, hogy a történések a vágyainkkal, a reményeinkkel és az elvárásainkkal összhangban alakulnak-e.
És miközben igyekszünk megvalósítani a dolgainkat, a ragaszkodás, a sóvárság és az aggodalom gyötrelmeitől szenvedünk.
Azután egy napon:
Általában valamely sorscsapás,
vagy lelki megrázkódtatás következtében.
Azon kapjuk magunkat, hogy a hagyományos valóság , legyen bár az a legcsodásabb, nem okoz elégedettséget.
Elégedetlenek leszünk, amikor nem kapjuk meg, amit akarunk, vagy amikor azt kapjuk meg, amit nem akarunk, de még akkor is, amikor pontosan azt kapjuk, amit akarunk, mert ebben a tünékeny világban egyszer mindent elveszítünk, amit szeretünk.
A balsors és a lelki szenvedés arra ösztökéli az embert, hogy felülemelkedjen a hagyományos világon, föleszméljen, és rátaláljon a magasztosabb bölcsességre, amely a mindennapos élet közepette is lélekemelően hat.
Az élet nehéz leckéinek hatására az ember hajlandó lesz pusztán hitére támaszkodva elrugaszkodni:
Elhagyni a túlhaladott és megszokott igazságokat,
és bemerészkedni az ismeretlenbe.
"egyszer elérkezik az a pillanat,
amikor a bimbónak jobban fáj,
ha szorosan csukva marad, mint az,
ha megkockáztatja, hogy kinyílik".
A mindennapi élet iskolájában a spiritualitás nem válik el a földi világtól.
Ellenkezőleg:
Lehetővé teszi, hogy a szokványos élet mellett ne feledkezzünk meg azokról a transzcendentális igazságokról, amelyek a szabadságunkat jelentik.
Ami tökéletes...
Minden kalandom olyan legyen, hogy aláírhassam.
A legfutóbb kalandomnak is van értelme.
A legszerényebbnek is van illata.
Mindegyik egy költemény.
Nem csak nagy költemények vannak.
Akadnak egészen kicsinyek is, amelyek tökéletesek.
€$@ß@
Az élet fontossága...
Isten a magányt használja arra, hogy megtanítson az együttélésre.
A háborút használja arra, hogy megmutassa a béke értelmét.
A tétlenség unalmát pedig arra, hogy ráébresszen a kaland fontosságára.
Isten a csöndet használja arra, hogy megtanítson a szavak felelősségére.
A fáradságot használja arra, hogy megértesse az ébredés értelmét.
A betegséget pedig arra, hogy ráébresszen az egészség fontosságára.
Isten a tüzet használja arra, hogy a vízről tanítson.
A földet használja arra, hogy megértsük a levegő értékét.
És a halált arra, hogy megmutassa az élet fontosságát.
Kimutatni ami fáj...
Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik,
ha valaki ki meri mutatni, ami fáj.
És soha nem ott, amikor valaki azt mutatja,
hogy milyen rezzenéstelen arccal bír ki mindent.
ha valaki ki meri mutatni, ami fáj.
És soha nem ott, amikor valaki azt mutatja,
hogy milyen rezzenéstelen arccal bír ki mindent.
€$@ß@
Lásd meg a rosszban is a jót...
Egy rohanó világ, miben élünk, észre se vesszük egymást.
Csak rohanunk, el egymás mellet.
Sokszor arra sincs időnk, hogy egymással egy-két szót váltsunk.
Mindenki siet valahová, sokszor maga sem tudja hová.
Ha valakihez beszélek, sokszor már meg sem hallgat.
Vagy már rég messze jár.
Az idő nem változott, csak az emberek.
Hova lettek a régi kedves emberek,
akikből csak úgy sugárzott a boldogság?
Lassan kihal az emberekből a szeretet az érzelem,
és átveszi a helyét a gyűlölet és irigység.
Az emberek többsége még a jóban is a rosszat keresi,
és már meg sem próbálja látni, a rosszban a jót...
Ha valaki a segítségét kéri a másiktól,
jól arcon röhögi, vagy úgy tesz, mintha ott se lenne,
átnézve rajta továbbmegy.
Elítélik azt az embert, akinek más a bőrszíne, a hovatartozása, a stílusa.
Van, aki eltaszít maga mellől mindenkit.
Mert azt hiszi így jobb neki, és majd csak évek múltán jön rá.
Hogy mégsem jó neki ez így.
Egyedül ébred egy üres lakásban.
De akkorra már késő lesz mindent helyre hozni.
Én csak azt tanácsolom, élvezd ki az életet, élj a mának,
tegyél azért, hogy szeressenek.
Lásd meg a jót is a rosszban.
Azokat az embereket,
akiket szeretsz és közel állnak hozzád,
akiket szeretsz és közel állnak hozzád,
soha ne engedd el...
€$@ß@
No Comment...
Tisztában vagyok vele!
A mondanivalóm, csak nagyon kevés embert fog érdekelni.
De ez így van rendjén.
Soha nem szabad elfelednem:
Belső értékeim, nem a körém csődülő tömeg,
nagyságával mérhető.
€$@ß@
Egyedül, a magam erejéből...
Most hiába van társam, hiába van családom, hiába vannak barátaim:
Egyedül vagyok.
Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanom.
Senki nem segíthet rajtam.
Senki nem végezheti el helyettem.
Kifejezhetem ezt úgy is:
Vállalnom kell valamit az életből.
Valami kockázatot.
Valaminek a felelősségét.
Egyedül, a magam erejéből.
De, csak nekem?
€$@ß@
A lét elviselhetetlen könnyűsége.../2
Kérdem Én, mi a jobb?
Ha azzal élünk, akivel szeretnénk,
vagy ha egyedül maradunk?
Nincs lehetőségünk ellenőrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk.
Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át.
Mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot.
De vajon mit ér az élet,
ha az első próbája már maga az élet?
Az élet ezért mindig olyan, mint a skicc.
Habár a skicc sem pontos kifejezés, mert a skicc mindig valaminek a felvázolása.
Előkészület a képhez, míg az életként értelmezett skicc, semmire sem jó.
Vázlat kép nélkül.
Az esemény annál jelentősebb és kivételesebb, minél több véletlen szükségeltetik hozzá.
Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként.
Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma.
Csak a véletlen szól hozzánk.
Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen:
Úgy kell röpködnie körülöttünk,
az első pillanattól a véletleneknek,
mint a madaraknak Assisi Szent Ferenc vállainál.
Említettem már, hogy a metaforák veszedelmesek.
A szerelem metaforával kezdődik.
Azaz:
A szerelem akkor kezdődik,
amikor a Nő belevési első szavát,
költői emlékezetünkbe.
Folyt.köv.
A lét elviselhetetlen könnyűsége.../1
Micsoda képtelen gondolat, hogy amit már egyszer átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlődés is ismétlődhet a végtelenségig.
Mit akar mondani ez a zavaros mítosz?
Az örök visszatérés mítosza azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltűnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít.
Nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyű, gyönyörű, magasztos volt, e szörnyűség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit.
Az örök visszatérés gondolata tehát bizonyos perspektívát jelent.
Melyben a dolgok másnak mutatkoznak, mint amilyennek ismerjük őket.
Mulandóságuk enyhítő körülménye nélkül jelennek meg.
Ez az enyhítő körülmény ugyanis megakadályoz bennünket abban, hogy bármilyen ítéletet hozzunk.
Hogyan ítélhetnénk el valamit, ami elmúlik?
Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent.
Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz.
Mint Krisztus a keresztfához.
A gondolat hátborzongató.
Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik.
Ezért is nevezték az örök visszatérés gondolatát,
a legsúlyosabb tehernek.
Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés:
Ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat.
De vajon a nehéz valóban szörnyű?
A könnyű pedig valóban csodálatos?
A legsúlyosabb teher ránk nehezedik,
leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket.
Csakhogy minden korok szerelmi költészetében:
A Nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjen rá.
A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is.
Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.
Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos.
S bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük sincs.
Akkor hát mit válasszunk?
A nehezet vagy a könnyűt?
Folyt.köv.
2010. január 8., péntek
Ítélkezés...
Ítélkezés.
Kemény szó.
Az emberek többsége mégis éli nap, mint nap.
Mindaddig, amíg zárva a szív.
Csak az nem ítélkezik:
Aki mindig fénylő gondolatokkal érinti a másik lényét.
Körülményektől függetlenül, csodálattal, vagy legalábbis megértéssel, elfogadással fordulva embertársa megnyilvánulásai felé.
Érdemes tetten érned magad, miközben kritizáló éned akcióban van.
Mi is az igazán, ami a másikban elítélendő számodra?
Mert az:
Tetszik, vagy nem tetszik!
Meglehetősen őszintén és tisztán.
Ami a másikban irritál és dühít:
Olyan vagy Te!
Tükrök vagyunk egymás számára.
És ha dühvel vagy a pusztító ítélkezés öklével belecsapsz:
Bármely síkon!
Magadnak okozol fájdalmat...
A Te tükörképedet rondítod, tovább...
Mert minden gondolat, érzelem és tett egy nap visszaszáll tulajdonosára.
Ez az Élet Törvénye...
Ám van egy jó hírem is:
Épp így a pozitív ajándékozás fénye is...
Rajtad áll, milyen reakciókkal talál meg az élet...
Élj a mának...
Carpe diem!
Avagy élj a mának!
Élvezd ki, mit eléd nyújt a sors.
Én kiélvezem, mert élvezni akarom.
De persze a józan ész,
Néha elkerülné ezeket.
Egy belső hang viszont mindig ezt súgja:
Élj a mának!
Végy nagykanállal az élet lehetőségeiből.
Ne szalaszd el a lehetőségeidet.
Ki tudja mikor nyújtják újra eléd
A csodálatos kelyhet miben benne rejtőzik
Minden:
Szerelem, vonzódás, vágy...
Lehetőség, csalódás, megbocsájtás...
Hit...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)