TE...

 

Életem szürke volt, homályos.
Gondolataim esőfelhők.
Egész énemmel a sivár földet markoltam, lapulva.
Az ellenségek tengerén nem volt barátság s part.
Magamban küszködtem a széllel.

Aztán jöttél TE... Fény.

Felkelt a nap, a hideg, fájó emlékké zsugorodott.
Beléd néztem, ember.
Növekszik a zátony a folyó sodrában...
Rárakodnak újabb és újabb hordalékok.
Végül kizöldül, sziget születik.

Így nőtt bennem az érzés.

Ha messze vagy, elsorvad a szivárvány...
Elhalványul a fák zöldje.
Nézem a levegőt, fáj.
Mindegy ki szól, mit mond.
A virágok örömöt nem adnak, állatok szeretnek...
De belül üres vagyok.

De mikor itt vagy, velem.

Szárba szökkenő rózsa, nevető felhő.
Surranó patak szentély, orvosság.
Szavad kevés, halk.
Súlya van.
Gondolatod enyémmel találkozik, mielőtt kimondanád.
Rám nézel, rád nézek.
Látsz engem.
Olyannak, amilyen vagyok.
Ezt, rajtad kívül senki sem látja.
Látlak.
Tudom, ki vagy.
Érezlek.
Semmink sincs.
Annyi sem, mint másoknak.
Kevés a tárgy, mely minket szolgál.
De nekem adtad a zenét, a színeket, a formákat, a Szépet.
Hálás vagyok, és követelődző.
Akarom, hogy velem légy.
Varázsló vagy, ki foglyul ejtettél.
Csak Veled hallom a dalt.
Csak Veled látom a szint.
Bátor vagyok, kitartó, jó.

Veled.

Éjjelente álmomban itt alszol mellettem.
Érzem tested melegét, már nem félek ébredni.
Itt vagy.
A nap, mely arcoddal kezdődik, nem lehet szomorú.
Néha úgy érzem, leéltem egy életet, előtted.
A másikat, Veled kezdeném.
Ne legyen több, elég már!
Hegyek mosolya, erdők sóhaja, tenger ölelése.

Enyém vagy!

Nem üvöltöm világgá, nem harsogom hegyeken állva.
Csak, magamhoz vonlak este, feltoló melegség hullámában...
S halkan mondom, szeretlek!

Maradj velem.

Végig, az utolsó napig.

€$@ß@