Mindennél jobban, Őt...

Szeretem az őszt a telet... 

Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet.
Izgalmas felismerésekkel teletűzdelt, átlényegülés kezdetét. 

Aranyló napsütésben, séta közbeni hallgatni a másik hangját...

Remegve figyelni a gondolatfolyamát...

S közben beleszeretni a hangjába...

Ami bármit mond, annyira szép.
Oly sok éven át szomjazott rá a lelkem.

Azóta szeretem a fákat.

Az erdő zúgását, szemerkélő esőben...
Alkonyatkor hallgatni a víz csobogását.

Énekelni, könnyel teli szemmel...

Mert annyira szép, késő éjjel.
Meztelen lélekkel, együtt állni az éjszakában.
Megélni fájdalmat, gyönyörűséget, keserűséget...
A méz édességét.
Együtt könnyezni, és együtt kacagni bele a világba.

Azóta szeretek álmodni.

Biztonságban átkarolva.
Érezve minden pillanatban, hogy nem vagyok egyedül...

Hogy kincset tartok a karomban, s valaki kincsként őriz engem.

Őrzi a kezem, a testem, a lelkem.
Ha nem őrizne, akkor sem mennék el.
Soha nem mennék már el.

Azóta szeretem a hajnalt.

Amikor dereng a fény és láthatom a kezét...

Ahogy símogatva kapaszkodik belém.

Jó felébredni, mert folytatni lehet az álmot ébren is.
Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű.
És szeretem a könnyeket...
Mert értem kiáltanak...
Mert én sírok általuk.

Azóta szeretem a világot.

Az embert, a tengert, a vizeket és a hegyeket a síkságokat.
A kék eget és a felhőket...
A nap sugarát és a vihart, esőt és szelet...
Virágokat és a nedves anyaföldet.
Mindent.

De mindennél jobban, Őt...

                                 €$@ß@