Megőrzöl e akkor is, ha fényét vesztett csillagként...
Érdes felülettel simulok, meleg tenyeredbe?
S mikor múltidéző szavaim, képernyőd előtt...
Szégyenkezve bújnak elő, némán szemlesütve?
Vagy tán észre se veszed, a többi fényes kő mellett...
Hogy rideg lett számodra, a szürke kavics könnye.
S nem hatja meg többé szíved, ha homályossá vált...
Annak az elhalványult kődarabnak, kristálytiszta tükre?
Óvsz e majd, ha nem repül már a képzelet sem messze...
S csak árnyékát sejthetem az egykor tűző napnak?
Vársz e majd olyan hévvel, a régi tölgyfák alatt...
Mint mikor lángja gyúlt bennünk a nyári pirkadatnak?
Tudsz e majd szeretni, ha már nem érdemlem hited...
Mert eltékozlom akaratlan a földi boldogságot?
Mit kéz kezemben nyújtottál, mint egy olthatatlan lángot...
Hogy széppé tedd vele ezt a forrongó világot?
Szeretlek téged, bárhogy is érezz! Most és mindörökre!
Mert itt belül ez a szív, olyan, mint egy nyitott könyv...
Gondolatot továbbít, de érzéseim ott maradnak benne.
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése