Szeretnék szavakba önteni mindent, amit érzek...
Hol nevetek, máskor, pedig vérzek.
Elmondanám minden örömöm, s mitől félek...
S, bár haragszom, könnyem nem a bánattól érnek.
Miért lebegek, miért nevetek, mikor látlak?
S miért remeg a gyomrom, mikor várlak?
Miért öltözik aranyba, ibolyába minden?
Keresem a választ, pedig tudom, nincsen.
Láncok nélkül, szabadon szállva...
Hozzád bújva megszűnik minden lárma.
Kezem a kezedben, szíved ritmusát hallgatom...
A halk ritmusra, magam álomba ringatom.
Lassan elhagyom a valóságot...
S csillagok közt, egy álmot látok.
Ha eljön az éj, akkor érsz hozzám újra...
A sötétség szívében táncolunk összebújva.
Itt nincsenek szerepek, önmagunk vagyunk...
Álmunkban mindent maguk mögött hagyunk.
Arcom az arcodhoz simul, kezem pihen a válladon...
Milyen kár, hogy csupán álmodom.
Mosolygok boldogan, mikor szemembe nézel...
Néma ritmusra ringunk, mit nem hallasz, csupán érzel.
Tudom, hogy álom, Én még is elhiszem...
S kapkodok utánad, mint fuldokló a levegőért, a felszínen.
De nem félek, már nem, mert, ha ébren...
A meghitt csendben, nem lehet egymáshoz szavunk.
Álmunkban, a sötétség szívében, újra és újra táncolunk.
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése