Álmodom...

Néha olyan képek jutnak eszembe, melyek szépek...

Túl szépek, az álom határán átlépnek...

Finom papucsban, hogy fel ne ébresszenek.
Most esik az eső, dörög az ég a villámok fényei, az éj fényei.
S csak most tűnik fel igazán e misztikus fényben...

Arcod igazi szépsége.

Halk zene szól, vagy nem is, inkább csend, csak az eső kopog...

S lágyan zengi, mindenkor a szót... Szeretlek.

Nézlek.
Várom tekinteted és mikor Rám nézel...

Még látom lobogni szemedben a varázslatos tűzet...

Mely most tekintetedből, elvarázsol engem.
Várom, hogy szólj, várom, hogy hívj...
Várom, hogy megérinthesselek.
Várom, hogy érezhesselek, hogy a Tied lehessek...

Hogy igazán közelről szerethesselek.

Az eső már nem kopog a párkányon...
Nézem a lapot, melyre elkezdtem írni egy újabb álmot.
Nem értem, hogy miért lett nedves a lap...

Mikor csak odakint szakadt...

Még mindig az álom hatása alatt vagyok...
Fülembe csengnek az utolsó mondatok...
S érzem, milyen távol vagy.

Távolabb, mint a csillagok...

Melyek az ablakon keresztül mosolyognak rám...
De a Te arcodat csak az álmomban láthatom...

Így hát nem is folytatom a sort, hanem... Á l m o d o m.

                                   €$@ß@