Őrült vágy...

Elmúlt már a szívemben, a szörnyű hideg vad tél.

De szívemben, te zord idő, sok sebet ejtettél.

Mi, nem tűnik el nyomtalan, hege mindig látszik.

S szívemben a kétkedés, örökké bent játszik.

Sosem lesz már bizalmam, olyan sok, mint régen.

A sok sebem, mit hord e szív, mind a gyengeségem.

Mit eljátszottál én bennem, mi még bízni tudott.

S most örökké bent él az ördög, hinni nehezen tudok.

S már nem tudom, hogy bízzak e, vagy folyton rosszat várjak,

De tudom, hogy most örülnék, egy Őrült vágyú lánynak.

Kiből érződjék, igazat mond, nem csak jár a szája.

Nem csak hiszem, hogy angyal, tényleg legyen szárnya.

Mert szemében a becsület, igaz fénye látszik.

Nem csak álnok hazugság, sötét árnya játszik.

Tényleg látja szívemet, s nem csak karma marja.

Nem sebezni, megszerezni, tőlem azt akarja.

Hát legyen e lány, az angyalom, kivel eltelik egy élet.

S megadom a bizalmam, szívem szerelmének.

Ő lesz a napom, holdam már, s a csillagom az égen.

Úgy szeretném, elfeledném mind a gyengeségem.

                                                             €$@ß@

Szeress ha még tudsz..

Ha átélted már a szerelmet...Tudod.

Ha még nem voltál szerelmes...

Szerelemre született természeted előre sejteti,

milyen csodálatos erőforrás a szerelem.

A szerelem nincs életkorhoz kötve.

Fellángolhat gyermekszívben, mint rajongás.

Álomként az ifjúban.

Életként, az érett emberben.

Mondhatja valaki, hogy a szerelmet az öröm mellett, fájdalom is kíséri.
Igen.

A szerelem olyan, mint az élet.
Gyötrelmes boldogság, boldog gyötrelem.

A szerelmes nem vak, hanem látó ember.
A másikban látja azt, amit más nem lát.
A szerelmes érző ember, mert a mindenség szeretet-lényege izzítja át testét, lelkét egyaránt.
Leszűkül ugyan egyetlenegyre, de közben kitágul a végtelenre.
Örvendező ember a szerelmes, hiszen elég egy szó, elég egy tekintet, elég, ha csak várja, ha csak látja, ha csak sír utána, ha reméli, hogy gondol rá, akit szeret.
A szerelmes napjait átszövi az öröm, mert a legkisebb már majdnem minden neki.

A szerelmes érzi...Valakié.
A szerelmes tudja...Valaki az Övé.

Szerethet és szeretik.
A szerelem az ember élménye.

A szerelemben kevés a test gyönyöre,
kevés a lélek öröme, mindkettő kell.

Egész ember, egészen.
A szerelem az az öröm, amelyet más meg nem adhat.
Szeress!
Éld meg a szerelmet.
Az életet éled.
Az életnek halál az ára.
A szerelem árát se féld megfizetni.
Ha a szerelem már nem látogatja meg a szíved, mert megélted életed nagyobbik felét, akkor emlékezz.
Emlékezz, éld újra felejthetetlen szerelmeid.
Húzódj önmagad mélyére, és jelenjék meg Ő, akit szerelmesen szerettél.
Éld újra át emlékeidben, ami akkoriban az élet volt neked.
Meglásd, az lesz most is.

Meríts a szerelem hatalmas erejéből, amelyet semmi,
a sok év sem tudott kimosni belőled.

Szerelem.
Megtalálod benne magad és a másikat.

Valaki utánad kiált, mert szüksége van rád.
Valaki után kiáltasz, mert csak vele élhetsz.

A szerelemben sejtheted meg, hogy a világmindenség alapszövete a szeretet.

A világ jó, és jók az emberek.
Élni szép, és élni érdemes.

A szerelem örömmel hatja át napjaidat akár mint vágy, akár mint megélt élmény, akár mint emlék.

A szerelem nem életkorhoz van kötve, hanem a szívedhez.

Dobog még a szíved? 

Akkor csak szeress, és ízlelgesd a szerelem örömet.

€$@ß@

Angyalként szólj, s csak szelíden...

Csak szelíden szólj, ha velem beszélsz.

Hangod halk legyen, mint amikor a sírás fojtogat.

Vagy amikor egy gyermek kéreget.

Vagy amikor a miatyánk alatt, 

 a hangod megremeg.

Vagy ahogy egy könny csillan elő szemeden.

Szelíden szólj, csak szelíden.

Ha hozzám beszélsz.

Ha van hozzám szavad.

Szelíd legyél, mint a pirkadat, mi télutón dereng a hegy felett, elhessentve kissé a felleget.

S remegve, mint első szeretőt, szelíden öleli a hegytetőt.

S aztán némán átfesti a tájat.

Kell, hogy legyen egy kis alázat, benned, ha tudod, hogy varázslat.

Elfogadás és kis büszkeség...Igen.

Szeretettel szólj, és szelíden.

A gyarlóság konok berkeiben, hinni mindig az emberben.

Angyalként szólj, s csak szelíden...



                                                                                                                    €$@ß@

Mikor a szív megszakad...

Érezted már?
Valaha, bármikor?
Azt mondják, nem is tud fájni...

Ennél nagyobb hazugság nincs is a világon.

Kettétépi a tested, kiszakítja a lelked.
Felborít mindent, amiben hittél, kirántja a lábad alól a talajt, és a szemedbe kacag...
Mint késszúrás, ezerszer egymás után merül a testedbe minden szó, és a szív sajog tőle, befelé vérzel.
De a test kínjával szemben itt nem tudsz elvérezni, nincs enyhülés, nem jön a fogvacaogtató hideg, a megváltó elmúlás...
Csak az üres kín marad, a bíborvörösen lüktető fájdalom, a vakító fehér bizonytalanság.
Ezerszer játszod vissza magadban az arcát, a szavait, elmerülsz a tekintete emlékében, már önnön kezeddel forgatod a kést magadban, hagyod, hogy fájjon.
Mert addig is itt van, addig is még érzed.
Nem akkor szakad meg a szív, amikor sebet kap, nem is akkor, amikor minden dobbanására a vér könnyekké változik a testedben.
Nem akkor, amikor álmodból zokogva ébredsz és nem is akkor, amikor az ébrenlét minden pillanata fáj.
Nem akkor szakad meg a szív, amikor meglátod és nem akkor, mikor elcsukló hangon esdekli bocsánatod.
Nem akkor, mikor füledbe súgja:

 Szeretlek

Nem akkor, mikor elárulja e vallomást másnap.
Még azt is túléli a szív, mikor szemébe pillantva nyomát sem látod már a tűznek és a lángolásnak, mikor a szenvedély nem fűti már, és nem látod a szerelmet benne.
Túléli, mikor látod, hogy más érinti, és azt is, hogy másra nevet, más ujjai siklanak hajában, simogatják arcát.
Saját kezed képzeled az idegen helyére, saját szádat az övére, azt hazudod magadnak, hogy nem fáj.

De a szíved még ezt is túléli.

Nem szakad meg akkor sem, amikor ő más mellé fekszik éjelente, amíg te a sötétben sétálsz az utcán, zsebredugott kézzel az esőben és az ablakát fürkészed.
Túléled azt is, ahogy látod az ablakhoz lépni, hálóingéből meztelen vállát kivillanni, és túléled az emlékek fojtogató hömpölyét, ahogy feltódul az ezernyi pillanat.
Érzed a bőre illatát, nyelved hegyén a teste ízét, hallani véled sóhaját, mosolyát, nevetését, ahogy a neved súgja és a szíved még ezt is kiállja.
Az eső enyhülést ad a perzselő gyötrelemre, ahogy más karolja át hátulról és csókol nyakába.
Elfordítod az arcod, hazasétálsz és ruhástól, álmatlanul fekszel az ágyadban, a plafont bámulod, és nem gondolsz semmire, mégis egyfolytában minden sejted rá emlékszik.
De a szíved még mindig dobog, még mindig hiszel benne.

Azt mondják, az igaz szerelem mindent túlél.

Alázatos, térden csúszik, ha kell, és mindent felkínál, mindent odaad, ezért nincs mit veszítenie.
Olyan teher ez, amit kevesen tudnak cipelni.

Azt hiszem, a szív akkor szakad meg, amikor az, kiben hittél,

kiben bíztál és kinek minden szava szent törvény volt számodra, visszaadja ezt a terhet.

Mikor rádöbbensz, hogy szerelmed viselni éppoly nehéz, mint felemelő.

Mikor látod, hogy elbukott a súlya alatt,

és kezedért nyúl, hogy segítsd fel.

Talán felsegíted.
Talán a földön hagyod és elsétálsz.

Akárhogy is, a szíved darabokra hullik,

fémes zuhanással omlik össze a világ,

mit Neki, Vele építettél.

A zene elhalkul, feneketlen csend zuhan rád a legnagyobb hangzavarban is, és kétségbeesetten keresed a fájdalmat, amitől addig szabadulni vágytál, és késve jössz rá, hogy a léte azt üzente, még van remény.

Azt hiszem, akkor szakad meg a szíved,

amikor már nem tud fájni.

Amikor már nem tud megdobbanni, amikor már nem tud vérezni sem.

Amikor azt kívánod, bár lenne szenvedés minden nap, bár lenne kín minden emlék, bár tudna még fájni.

Bár visszanézne még, miután elküldöd...


                                                                            €$@ß@

Hogy embernek érezzük magunkat...

Szeressünk, mégis szeressünk.

Akkor is ha számtalanszor kiütötték a tenyerünkből mások felé nyújtott szívünket.
Szeressünk, s nem azért, mert:

 "Érdemes"

Hanem azért, hogy embernek érezzük magunkat.


                                                                   €$@ß@

Búban virító titok...

Csak az én két vállam hordja súlyát

csak az én mellem viselje búját

viruló szép titkomnak, hogy szeretlek.

Csak nekem dús, nagy ez a kis utca

és áldott százszor az aszfalt.

Ki tudja, nem Te jártál-e itt esetleg?

Egy órája tán itt voltál magad

ruhád súrolt sok barna házfalat

s e nő, ki szembe jő velem

úgy mosolyog, mint aki Téged látott...

 nedves és nagyra nyílt szemekkel.

Látod, pedig őt nem fűti szerelem.

Csak én hordozom arcod itt benn

csak nekem vagy Te minden, minden!

S Tied vagyok mindennél jobban.

Az izzó, drága bélyeget

mit szemed rám égetett

hordom fájósan, boldogan, titokban...

                                              €$@ß@

A jót, a rosszat egyaránt...

Te magad vagy az erő, amely életre hívja a történéseket.

A jót, a rosszat egyaránt.

Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek.
Helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg.
Vagy gondolkodás nélkül cselekszel,
és bajokat zúdítasz magad és mások életére.

Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat.

Vagy feketére fested, magad körül a világot...


                                                                      €$@ß@

Szereposztás...

Az utóbbi időben jól látszik, hogy a társadalom nemiséggel kapcsolatos általános felfogása fokozatosan átalakul.
Nem hallunk másról, mint a férfi és női szerepek egyensúlyának megbomlásáról.
Márpedig a nemi szerepek arányának felborulása, nem jó senkinek.
Nem jó az egyénnek, a családnak és a társadalomnak sem.


Hajts, melózz, vedd meg és edd meg!


Röviden és tömören mindennapjaink meghatározó jelszavai ezek.
Dolgozz, hogy meg tudd vásárolni, fogyaszd el és vegyél másikat!
A legelkeserítőbb, hogy ez a hozzáállás átszivárgott az emberi kapcsolatokba is:


Tárgyként tekintünk egymásra.


Már közhelyként kezeljük a tényt, hogy minden második házasság válással végződik.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki környezetében,
hemzsegnek a boldogtalan párkapcsolatban vergődő emberek.

Nem arra a helyzetre gondolok, mikor két ember felismeri, hogy útjuk más irányba fordult, és felelősségteljesen képesek búcsút mondani egymásnak.

Hanem a gyakoribb esetről:

Mikor a párok tagjai nem küzdenek a kapcsolatért, ha az problémássá válik, rögtön elhagyják egymást és másik embert keresnek.

Nagyon fontos lenne, hogy kifejezzék szeretetüket, elkötelezzék magukat, és felelősséget vállaljanak egymásért.


De napjainkban mindenki azt teszi, amihez kedve szottyan.


Alkalmazkodni, kompromisszumot kötni nem divat ma.
Saját bőrömön tapasztalom, nap mint nap.

De elköteleződni és felelősséget vállalni sem.

Pedig ha a szeretetről beszélünk, akkor lehetetlen nem szembesülni ezzel a két dologgal, hogy a bizalomról már ne is beszéljünk!
De miért megy ez olyan nehezen férfinak és nőnek egyaránt?
Miért érezzük gyakran, hogy felcserélődtek a női és férfi szerepek?

Mintha minden kicsit összekuszálódott volna.




Folyt.köv.

Gondolatok a reményről...

Akinek nincsenek álmai és vágyai, ritkábban találkozik a reménnyel.

De akkor is ismeri, felismeri őt, jöjjön bármilyen maskarában.

Ő inkább a mindennapok reményeivel találkozik.

Valahányszor későn ébred, abban reménykedik, valószínűleg csak az órája rossz.

Aztán abban, hogy majd időben beér a munkahelyére, s amíg buszon csücsül, gondolatban átnézi a lakást.

Lekapcsolta-e a villanyokat, elzárta-e a csapot, kihúzta-e a vasalót, adott-e enni a kutyának, bezárta-e az ajtót.

Mindennapi reményeink létezését igazolja az, hogy emberek vagyunk és néha tévedünk.

Vannak havonta feltűnő reményeink is, melyekkel olyan esetekben találkozunk, amikor valahányszor hónap elején megállunk az automata előtt, vajon átutalták-e már a fizetésünket.
Vajon kiadták-e már azt az albérletet másnak, amibe szerettünk volna mi beköltözni.

Vajon azokban az édes pillanatokban, percekben,

órákban, oda tudtunk-e figyelni.

A legtöbb kérdésben ott a remény.

Mi emberek adunk értelmet e szónak.

Akarva-akaratlanul szinte nap, mint nap találkozunk vele.
Ne mondd, hogy nem!
Hiszen, amikor a boltban aprópénzért kutatsz a pénztárcádban vagy a farzsebedben, ő már ott van.
Ott csücsül a zsebedben és alig várja, hogy észrevedd, hogy hasznossá tehesse magát.
Neki nem kell könyörögnie figyelemért, mert éppen úgy hozzánk tartozik, mint a fülünk vagy a szemünk, de leginkább a szívünk.
Ha az megáll, eltűnik a remény is, de addig minden dobbanásban ott van.

Hol jó, ha van, hol pedig nem.

Néha kedves, édes, máskor, erőszakos, kegyetlen.
Már itt a sorokban is.

Részemről, hogy megfelelően alá tudom-e támasztani a mondataimat, melyeket tényként tálalok és részedről,

hogy vajon érdemes lesz-e elolvasnod.

Lehet, hogy azt hiszed, hogy ezeket nem gondolom komolyan, de látod, már ebben is ott van a remény.

Ott van még minden imában, a szerelemben,

a kapcsolatokban, az időben és a térben.

Mindenben, ami foglalkoztatja az embert, a halálban, a félelemben, a betegségben, az utazásban, a reggelekben és az éjszakákban.

Örök útitársunk a remény!

S, ha valahányszor köszönnek neked az utcán, jusson eszedbe, az a Jó napot csak félig a tiéd, a másik felén már a remény püffeszkedik.
Sok mindent bezsebelhet, és nem tudsz tőle megszabadulni sem.

És ne is akarj, tudod… az utolsó dobbanás!

Inkább kezeld magadban gyermekedként, tanítsd, neveld, figyeld, szeresd!
Ha jól bántál vele, meglásd, jó barátok ők a sorssal, talán oda súgja neki:

Óvd a gazdám!

Én csak azt remélem...remélsz!


                                                                                €$@ß@

Ez vagyok, minden jóval, rosszal...

Kellene az életemben egy Nő, nem több, egyetlen Nő...

Aki nem kényszerít önvédelemre.

Akinek lelkem titkos kódját, ki merem adni.

Akit beengedek magamba...

Az övé vagyok, minden jóval, rosszal,
nemes és szennyes gondolattal együtt.

És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek.

Ha igaz az, hogy a szerelemben a kettő egy lesz,
és egymásba ölelkezik?
Akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek,
mert nem tudnak egymással összeforrni.
Összeforrni csak a tisztán lehet, ezt még a sebészek is tudják,
mert még a testünk is így működik.

Senki sem tökéletes!

És nem is lehet elvárni, hogy az legyen.

Mint ahogy, Én sem várom el tőled, de Te se várd el tőlem.

                                 €$@ß@

Nemiség...

Nem is égek, mégis jönnek láva látomások,
tűzenyészet szűzi kincsét hordó változások.
Nem is égek, mégis érzem szükségét a vágynak,
mellém állnak harci díszben, erkölcs-katonának.
Nem is égek, mégis hallom parancsát a testnek,
tisztítótűzért sikítok, meghajolva esdek.
Nem is égek, mégis várnak, rabszolgái – képek,

Lassan hiszem, Nemiség ez, habár nem is égek!


 

Barátok...

Mindenki mögött ott álnak a barátok.

Barátok, akik mindig melletted álnak,

 bármilyen rosszra is fordul a helyzet.

Ők azok, akik mindig meghallgatnak,

elmondják az őszinte véleményüket

és igyekeznek mindenben segíteni.

Felvidítanak, ha látják rossznapod, rosszkedved van…

Becsüld meg őket hisz ők azok,

akik a hibáiddal együtt elfogadnak olyannak amilyen vagy.

A Világ a mi iskolánk...

Földi életünk célja:

Hogy elmélyítsük a tudatosságunkat,

 a világról és önmagunkról, és így tanuljunk.

A világról szóló leckék a kibontakozásban segítenek.
A kapcsolataink, az egészségünk és az angyagi helyzetünk terén jelentkező kihívások mind-mind a tananyaghoz tartoznak.
A mindennapi élet mindenre megtanít, ami a következő lépéshez kell.

A sors minden áldott nap új leckékkel gazdagít.

Fölcseperedünk, iskolába járunk, dolgozunk, van, aki megházasodik és családot alapít, nyaralni járunk, szolgálatot teljesítünk és élünk, míg meg nem halunk.

Hát nem elég ez?
Minek ez a nagy érdeklődés a spiritualitás iránt?
Mi a dolog lényege?

A legtöbben egyet értenek abban, hogy az élet egyfajta iskola abban az értelemben, hogy rengeteg leckét tanulunk.

De ha a halállal mindennek vége,

akkor tulajdonképpen mi értelme az életnek?

Az elmúlással kapcsolatos kérdéseink odavezethetnek, hogy eltűnődünk az életünkön.
Vaktában születő próbálkozások lennénk, vagy egy jóval nagyobb kép részei?
Kérdés kérdést követ, s a végeredmény nagy rejtély.

Vannak, akik a hithez fordulnak.

Mások egyszerűen, csak tudni szeretnék.

És a kíváncsiság e mezején csíráznak ki a spiritualitás magvai.
Egy bizonyos ponton túl megpillanthatjuk az élet iskolájának egyik alapvető tanítását:

A tudatosságunk minden pillanatban két különböző valóságban tartózkodik, amelynek megvannak a saját törvényszerűségeik.

Az egyik a hagyományos valóság, a másik viszont az érzékeken túli valóság: a spirituális dimenzió.
Legnagyobbrészt a hagyományos értelemben vett valóság köti le a figyelmünket a mindennapi élet apró-cseprő dolgaival, vagyis a hétköznapi történésekkel.
A megszerzés és elveszítés, a vágyakozás és kielégülés színházában előadott drámáink teljesen valóságosnak és fontosnak tűnnek.
A megszokott értelemben használt élet velejárója a boldogság és a beteljesülés hajszolása, ami azon múlik, hogy a történések a vágyainkkal, a reményeinkkel és az elvárásainkkal összhangban alakulnak-e.
És miközben igyekszünk megvalósítani a dolgainkat, a ragaszkodás, a sóvárság és az aggodalom gyötrelmeitől szenvedünk.
Azután egy napon:

Általában valamely sorscsapás,

 vagy lelki megrázkódtatás következtében.

Azon kapjuk magunkat, hogy a hagyományos valóság , legyen bár az a legcsodásabb, nem okoz elégedettséget.

Elégedetlenek leszünk, amikor nem kapjuk meg, amit akarunk, vagy amikor azt kapjuk meg, amit nem akarunk, de még akkor is, amikor pontosan azt kapjuk, amit akarunk, mert ebben a tünékeny világban egyszer mindent elveszítünk, amit szeretünk.

A balsors és a lelki szenvedés arra ösztökéli az embert, hogy felülemelkedjen a hagyományos világon, föleszméljen, és rátaláljon a magasztosabb bölcsességre, amely a mindennapos élet közepette is lélekemelően hat.
Az élet nehéz leckéinek hatására az ember hajlandó lesz pusztán hitére támaszkodva elrugaszkodni:

Elhagyni a túlhaladott és megszokott igazságokat,

és bemerészkedni az ismeretlenbe.

Anais Nin csodás hasonlatával élve:

"egyszer elérkezik az a pillanat,

amikor a bimbónak jobban fáj,

ha szorosan csukva marad, mint az,

ha megkockáztatja, hogy kinyílik".

A mindennapi élet iskolájában a spiritualitás nem válik el a földi világtól.

Ellenkezőleg:

Lehetővé teszi, hogy a szokványos élet mellett ne feledkezzünk meg azokról a transzcendentális igazságokról, amelyek a szabadságunkat jelentik.

Ami tökéletes...

Minden kalandom olyan legyen, hogy aláírhassam.

A legfutóbb kalandomnak is van értelme.
A legszerényebbnek is van illata.
Mindegyik egy költemény.
Nem csak nagy költemények vannak.

Akadnak egészen kicsinyek is, amelyek tökéletesek.


                                                                      €$@ß@

Az idő...

Az idő!

túl lassú azoknak, akik várnak,

túl gyors azoknak, akik félnek,

túl hosszú azoknak, akik gyászolnak,

túl rövid azoknak, akik örvendnek.

Ám azoknak, akik szeretnek,

Az idő nem számít.

                                               €$@ß@

Az élet fontossága...

Isten a magányt használja arra, hogy megtanítson az együttélésre.
A háborút használja arra, hogy megmutassa a béke értelmét.
A tétlenség unalmát pedig arra, hogy ráébresszen a kaland fontosságára.
Isten a csöndet használja arra, hogy megtanítson a szavak felelősségére.
A fáradságot használja arra, hogy megértesse az ébredés értelmét.
A betegséget pedig arra, hogy ráébresszen az egészség fontosságára.
Isten a tüzet használja arra, hogy a vízről tanítson.
A földet használja arra, hogy megértsük a levegő értékét.


És a halált arra, hogy megmutassa az élet fontosságát.

Kimutatni ami fáj...

Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik,

ha valaki ki meri mutatni, ami fáj.

És soha nem ott, amikor valaki azt mutatja,

hogy milyen rezzenéstelen arccal bír ki mindent.

 

 

 

                                                                        €$@ß@

Lásd meg a rosszban is a jót...

Egy rohanó világ, miben élünk, észre se vesszük egymást.

Csak rohanunk, el egymás mellet.
Sokszor arra sincs időnk, hogy egymással egy-két szót váltsunk.
Mindenki siet valahová, sokszor maga sem tudja hová.
Ha valakihez beszélek,  sokszor már meg sem hallgat.
Vagy már rég messze jár.

Az idő nem változott, csak az emberek.

Hova lettek a régi kedves emberek,
akikből csak úgy sugárzott a boldogság?
Lassan kihal az emberekből a szeretet az érzelem,
és átveszi a helyét a gyűlölet és irigység.

Az emberek többsége még a jóban is a rosszat keresi,

és már meg sem próbálja látni, a rosszban a jót...

Ha valaki a segítségét kéri a másiktól,
jól arcon röhögi, vagy úgy tesz, mintha ott se lenne,
átnézve rajta továbbmegy.
Elítélik azt az embert, akinek más a bőrszíne, a hovatartozása, a stílusa.

Van, aki eltaszít maga mellől mindenkit.

Mert azt hiszi így jobb neki, és majd csak évek múltán jön rá.
Hogy mégsem jó neki ez így.
Egyedül ébred egy üres lakásban.

De akkorra már késő lesz mindent helyre hozni.

Én csak azt tanácsolom, élvezd ki az életet, élj a mának,
tegyél azért, hogy szeressenek.


Lásd meg a jót is a rosszban.

Azokat az embereket,
akiket szeretsz és közel állnak hozzád,

soha ne engedd el...

 

                                                                                      €$@ß@

No Comment...

Tisztában vagyok vele!

A mondanivalóm, csak nagyon kevés embert fog érdekelni.

De ez így van rendjén.

Soha nem szabad elfelednem:

Belső értékeim, nem a körém csődülő tömeg,

nagyságával mérhető.



                                                              €$@ß@

Egyedül, a magam erejéből...

Elérkezett az életemben egy pillanat, amikor menthetetlenül egyedül vagyok.
Most hiába van társam, hiába van családom, hiába vannak barátaim:

Egyedül vagyok.

Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanom.
Senki nem segíthet rajtam.
Senki nem végezheti el helyettem.
Kifejezhetem ezt úgy is:

Vállalnom kell valamit az életből.

Valami kockázatot.

Valaminek a felelősségét.

Egyedül, a magam erejéből.

De, csak nekem?





                                                       €$@ß@

A lét elviselhetetlen könnyűsége.../2

Kérdem Én, mi a jobb?

Ha azzal élünk, akivel szeretnénk,

vagy ha egyedül maradunk?

Nincs lehetőségünk ellenőrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk.

Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át.

Mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot.

De vajon mit ér az élet,

ha az első próbája már maga az élet?

Az élet ezért mindig olyan, mint a skicc.

Habár a skicc sem pontos kifejezés, mert a skicc mindig valaminek a felvázolása.

Előkészület a képhez, míg az életként értelmezett skicc, semmire sem jó.

Vázlat kép nélkül.

Az esemény annál jelentősebb és kivételesebb, minél több véletlen szükségeltetik hozzá.

Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként.

Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma.

Csak a véletlen szól hozzánk.

Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen:

Úgy kell röpködnie körülöttünk,

 az első pillanattól a véletleneknek,

mint a madaraknak Assisi Szent Ferenc vállainál.

Említettem már, hogy a metaforák veszedelmesek.

A szerelem metaforával kezdődik.

Azaz:

A szerelem akkor kezdődik,

amikor a Nő belevési első szavát,

költői emlékezetünkbe.

Folyt.köv.

A lét elviselhetetlen könnyűsége.../1

Az örök visszatérés gondolata, rejtély.

Micsoda képtelen gondolat, hogy amit már egyszer átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlődés is ismétlődhet a végtelenségig.

Mit akar mondani ez a zavaros mítosz?

Az örök visszatérés mítosza azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltűnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít.
Nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyű, gyönyörű, magasztos volt, e szörnyűség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit.

Az örök visszatérés gondolata tehát bizonyos perspektívát jelent.
Melyben a dolgok másnak mutatkoznak, mint amilyennek ismerjük őket.

Mulandóságuk enyhítő körülménye nélkül jelennek meg.

Ez az enyhítő körülmény ugyanis megakadályoz bennünket abban, hogy bármilyen ítéletet hozzunk.

Hogyan ítélhetnénk el valamit, ami elmúlik?

Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent.
Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz.

Mint Krisztus a keresztfához.

A gondolat hátborzongató.

Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik.

Ezért is nevezték az örök visszatérés gondolatát,

 a legsúlyosabb tehernek.

Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés:

Ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat.

De vajon a nehéz valóban szörnyű?

A könnyű pedig valóban csodálatos?

A legsúlyosabb teher ránk nehezedik,

leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket.

Csakhogy minden korok szerelmi költészetében:

A Nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjen rá.

A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is.

Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.

Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos.

S bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük sincs.

Akkor hát mit válasszunk?

A nehezet vagy a könnyűt?

Folyt.köv.