Bárcsak elmondhatnám...

Egyszerűen kézen fog és táncba visz.
Forgat, pörget és felemel, hopp!

Akár egy örvény, úgy kavarog bennem a boldogság...

Melynek forrása maga a létezés.

Élek!

Akaratommal mozgatni tudok egy csodás gépezetet...
Melyben a lelkem otthonra talált...
S testem minden apró sejtje azon fáradozik...
Hogy megőrizze nekem ezt a lakhelyet.

Milliónyi összetevőm rendszerének harmóniája tart egyben...

Részekből állok, mégis egész vagyok.
Hát nem hihetetlen?
Ráadásul nem csak fizikai értelemben létezem...

Hisz a lélek megfoghatatlan.

Szárnyain bejárhatom a mindenséget...
Akár egy szempillantás alatt zsebre vághatom a világot!

Nincsenek határok, törvények, szabályok.

Szabadság, határtalan szabadság!

Csak nevetek.

Szívből és őszintén.

Hallgatom a napsugarak énekét és velük dúdolok.
Mosolygok az emberekre, akik nem értik, honnan ez a jókedv?
Bárcsak elmondhatnám nekik!

Emberek, ne csak nézzetek, lássatok!

Hisz ott van az orrotok előtt az az agyonhajszolt boldogság,
Maga az élet!
Nagyobb ajándékot hogyan is kaphatnánk nap, mint nap?

Bárcsak elmondhatnám...

De csak egy mosolyt küldhetek...

Vajon te visszamosolyognál rám?

                                    €$@ß@

Úgy élj, ahogy akarsz...

Mi lenne, ha hagynánk, hogy úgy éljen a világ...

Ahogy akar!

S önmagunknak is megengednénk, hogy úgy éljünk...

AHOGY AKARUNK?

A legtöbb ember úgy tesz...
Mintha fizetést kapna az államtól azért, hogy azzal törődik...
Más helyesen él-e.
A másokról való pletykálkodást és ítélkezést...

"Bűzlő gondolkodásnak"

"Stinking thinking" mondják az angolok.

Ezek az emberek megmérgezik maguk körül a légkört...

S elterelik a figyelmet a sját életvitelükről.
Gyakran pont azt ítéljük el másokban...

Amit saját magunk elől is rejtegetünk.

Ezért, ha ítélkezünk, az elsősorban nem másokról...

Mint inkább saját magunkról mond el sok mindent.

                                         €$@ß@

Így lenne szép...

Ülni egymás mellett egy padon, fogni egymás kezét...
Szótlanul, meg sem hallani, ha valaki szól....

Belefeledkezni a szerelembe...

S elmerülni a létezés adta gyönyörbe.
Érezni a szerelmet a másik iránt...
Jelenlétét, kisugárzását, lényének rezgését...

Lüktet az egész világ a szívünkben...

Megélni a másikban a teljességet.
Már az első találkozásnál jól érezni magunkat...
Együtt szinte harmóniát sugározva...

Testbeszéd és szavak nélkül szemekkel beszélni...

Érezni a másik illatát...

                                                                €$@ß@

Az ölelésben...

Az ölelésben a test hazatalál.

De ennél sokkal több is történik.
A szerelem szavunk...
A világ legmélyebb szellemi tényét mondja ki...
A polaritás nagy törvényét.

A szerelem a dual szeretet, két félbevágott lélek egységélménye.

Ez a lényeg.

A szerelem döbbenti rá a lelket, hogy ő csak egy fél.

S a másik felét magába szeretné ölelni és eggyé válni Vele.
Arcát beleálmodja a saját arcába...
Testét a testébe, lelkét a lelkébe...
Hajával akar takarózni...
Ujja hegyével érezni és a nyelvével ízlelni és a szemével látni.
Belelép,visszaálmodja magát bele...

S többé nem kíván külön lenni.

Szerelmesek ha ölelkeznek...

Nem akarnak különválni soha többé!

                                                                €$@ß@

Egymásba kapaszkodva...

Mennyi mindent el tudunk viselni egymásba kapaszkodva...

S milyen magányosak, céltalanok vagyunk...

Ha nincs egy kéz, amelyik simogat...

Ha nincs egy szempár, amelyik azt sugározza...

A gondok, bajok közepette is...

Hogy fontos vagy nekem...


                                                                   €$@ß@

Ahogy a lélek szeretkezik...

Úgy vágyom rád, mint alkony az éjre...

Mint a kerek hold arany csillagaira.
Úgy vágyom rád...

Ahogy a hétfő sóhajtozik a szombati napra...

Tél a nyár ölelésére.
Hiszen sohasem találkozhatnak.

Vágyom szemed színére, mi mélyen rám és belém néz.

Rám tapad lassan figyelőn.
Érzem a ruha takarja bőrödet...

Mégis meztelen vagy a pillantásomtól.

Bármennyire is nem akarod, hogy így lássalak.
Pont ma, ezen a napon.
Bár holnap is ezt mondod majd.
Zavartan összébb húzod blúzod...
Szoknyád lejjebb kényszeríted, mert felcsúszott az asztal alatt.
Talán nyújthatsz rajta pár centit.
Vagy millimétert.
Most az is jó lenne!

Én meg mosolyogok, s tudom, hogy Te tudod, beléd látok.

Mégis úgy teszünk, mintha semmit sem értenénk.
Néha azt gondolom, csak a sóhajaid akarom magamba zárni.

Éppen ott a szerelmeskedés közepén...

Amikor a csend már a mennyezetig ér.
Fürkésző pillantásod észrevenni...

S hagyni, csak tedd rám azt a pillanatot.

Kezed mozdulataiból megérezni, belőle megsejteni...
Merre felé hajoljon a test, feletted.

Belülre önmagamba figyelni, amint a fizika már nem számít...

S a lelassuló mozdulatok tétovaságában...

Csak nézném-nézném, ahogy a lélek szeretkezik.

                                                                                     €$@ß@

Szavak...

A szavak a Mi érintéseink.

Minden o betűbe bezárjuk ami bezárható...
S minden e betűbe elengedjük azt ami végtelen...

Mert a szavak mi érintéseink.

A lélek origójától a tollhegyig tartó egyenes.
A szavak a mi porondunk, díszletünk.

A hősök is Mi vagyunk és a hősök színjátékai.

A szavaink közötti töredék szünet a mi csöndünk...
Észrevehetetlen mozdulattalan mozdulat.

A szavak a Mi érintéseink ékezettelen szavak...

S rájuk hulló zokogó kérdő és felkiáltójelek...
Valamint pontok és pontok és gondolatjelek.

                                                                                            €$@ß@

Hiányzol...

Hiányzol az ágynak hűvöséből...
Érző kezed kezem melegéből.

Előhívlak szívem rejtekéből...
Álmodom egy puha érintésről.

Álmodom a szádnak izzó csókját...
Vágy a vágynak megveti nászágyát.

Képzelet az égre festi álmát...
Hallgatnám a szíved dobbanását.

Hallgatnám a sóhajt, ahogy ébred...
Szeretnélek, úgy, ahogyan kéred.

Testemben a vágynak tüze éled...
Hiányzol, és tudom...

Te is érzed.

                                       €$@ß@

Neked, nekünk, mindörökre...

Számolatlanul simogatom lelked.

Dobogtatom szíved.

Érzéki gondolatok sorát keltem benned.

Legyen bármi, mindent felkavarok.
Szerelmet a múltból.
Szerelmet a jelenből.
Néha bánatot a szívedből.
Mégis kellek neked.

Nélkülem nem létezel.

Lelked rejtett zugában élek, ahonnan sosem fogok kitalálni...
Mert nem engeded.

Soha.

Ha szólok, emlékezel.
Magadban tapsolva dúdolsz.
Ha dübörögöm extázisban tombolsz...
Azért mert úgy is jó vagyok.

Neked.

Néha, bánatot sugallok füledbe, de megbocsátasz...
Magadnak és másoknak is.
Én hozom az üzenetet.

Rég kívánt álmokról, be nem teljesült vágyakról.

Elmúlt érzelmekről emberekről.

Vágyakozva várt boldogságról.

Bohém életekről.
Egyszerűen csak szeretsz.

Nem vagyok más, mint éltető erő.

Éjjel álomba ringatlak, reggel Én ébresztelek.
Megnyugtatlak kicsit, ha száz bajtól tombol a vihar fejedben. Akkor engem keresel, s ha megkapsz...
Egy darabig el biztos nem engedsz.

Ha éppen forrong a véred, Én még jobban lángra repítem.

Vidámabbá teszem énedet.
Tudod, másnak mit jelentek...

De Neked az életed örömrésze vagyok, s az is maradok.

Pozitív sugárzásom magammal repít.
Valahova, s talán valakihez.
Olyan jó bekapcsolni, s hallgatni a rádiót ahogy szól a dal...
A zene hozzád, és mindenkihez...

Mert ugyanazt halljuk s ugyanazt érezzük...

Csak más érzékkel, más élményekkel és szereplőkkel.

Ez vagyok neked a ZENE.

A dob az ütem.
A szíved dobbanása.
A gitár hangja a véredben csordogálva...
A zongora koppanása lelked lüktetése...
Amely mosolyog, vagy épp sírdogál.

Te mégis hű leszel hozzám, imádlak zene.

Akarod.
Mindig szóljon a dal, peregjen a ritmus...

Neked, nekünk, mindörökre.

               €$@ß@

Én érzem...

Most csak a lelkeddel simogatsz az éjben...

Álmomban és néha ébren!
Mintha az arcodat látnám...
Mintha átnéznél egy üvegtáblán...

Szinte kacsintasz rám, akár a cinkos Hold...

S eltűnsz hirtelen, mint aki ott sem volt!
Néha újra játszol velem!
Az álom tépett foszlányait kacagva nekem adod...
Aztán megnyugtatsz kicsit, Neked már nincs bánatod!

De a hajnali fénnyel, hiányodat is rám hagyod!

Léggömböt eresztek az égbe, és tudom...
Kezedben van a zsinór vége!
Nem engeded, hogy messzire szálljon...
Mint minden együtt szőtt, pókháló-álom!
Már csak a lelkeddel simogatsz az éjben...

Álmomban, és néha ébren, s Én érzem!




                                                      €$@ß@

Végig az úton... (Ha eljön Joe Black)

 

Nagyon sok házasság fut zátonyra…

Sőt, soknak létre sem szabadna, szabadott volna jönnie…

Mivel úgy köttetett, hogy nem volt benne...

Egy csipetnyi izgalom…

Egy sóhajnyi borzongás…

Legtöbbjében annyi a szenvedély, mint két cinkében…

Egy ismerősöm hívta fel a figyelmem...

Az alábbi film részlet, szívbe markoló szavaira…

Valahol mindenki…

Minden Lány és minden Fiú, egy ilyen Apa...

Élethez való útmutatására vágyik…

De sajnos, kevesünknek adatott meg ez a lehetőség…

Így a negyedik X után, most jöttem rá...

Máshogy nem is szabadna élni…

Mindegy mennyi idős vagy…

Mindegy Fiúnak, vagy Lánynak születtél…

Férfi, vagy Nő vagy…

Fiatalabb, vagy idősebb…

Csak azt tudom…

Sohasem késő…!

…Azt akarom, hogy ragadjon el a hév,
Hogy lebegj a mámortól,
Fakadj dalra,
Lejts dervis táncot.
Légy eszelősen boldog,
Vagy legalább légy rá nyitott.
Tudom, hogy közhely, de a szerelem szenvedély.
Megszállottság.
Mely nélkül nem lehet élni.
Azt mondom, légy fülig szerelmes.
Olyat találj, akit őrülten szeretsz, és aki ezt viszonozza.
Hogy találhatsz rá?
Hagyd az eszedet, hallgass a szívedre.
Mert most nem dörömböl.
Azaz igazság Kicsim, hogy e nélkül nincs értelme élni.
Ha szerelem nélkül mész végig az úton.
Akkor…
Egyáltalán nem is éltél.
De meg kell próbálnod, ha nem próbálod meg...
Nem is éltél.
Légy nyitott…
Ki tudja, becsaphat a villám.”

                                 €$@ß@

Szerelem...

...valahol összeölelkeznek a vágyak

csak a hold tanúja a csodának

titkos táncukban egyesül a lélek

mint forró vulkánok egymástól elégnek...

€$@ß@

Néha elég egy pillantás...

Néha elég egy pillantás, hogy két ember tudja...

Érezze, egy életen át összetartoznak.

Két szerelmes, akik között mély harmónia van...
Felolvad egymásban.
Eggyé válnak.

Együtt lélegeznek, egymás közt vannak...

Az együttlét létezik.
Ebben a mély szerelemben megtörténik...

Hogy a két személy megszűnik kettőnek lenni.

Valami áramlani kezd kettejük között.
Amikor ez az áramlás megindul...
Boldogságot éreznek...

S egy pillanatra megvalósul az egység.

                          €$@ß@

Ha azt mondom...

Ha azt mondom... Hiányzol...
Csak a csend felel.

Ha azt mondom... Nem érdekel...
Senki nem hiszi el.

S azt üvölti... Ne hazudj...!
Hónapok óta erre vágysz.

Mert tudod jól... Vár az otthonunk...
S ott majd biztosan találkozunk.

                                                                               €$@ß@

Éreznem kell...

Nekem látnom kell a vágyat, ha szemedben lobognak tüzek...
Ha kicsordulnak a könnyek, nekem látnom kell.

Nekem hallanom kell a hangod, ha megrezdülnek a sóhajok...
Ha felszakadnak a sikolyok, nekem hallanom kell.

Nekem érintenem kell a bőröd, ha simogatástól rezdül...
Ha fájdalomtól feszül, nekem érintenem kell.

Nekem ízlelnem kell a csókod, ha vad a kívánságtól...
Ha lágy az alázattól, nekem ízlelnem kell..

Nekem éreznem kell a tested, ha megteszed amit akarok...
Ha elfogadod amit Én adok, nekem éreznem kell.


                                                                                                                 €$@ß@

Ha volnál...

Ha volnál, látnál.

Ha szeretnél éreznél és sosem felednél.

Nem bántanál, meg nem írt levéllel...
Kedvem keresnéd a kedvemért, zenékkel...

S ha fájna, hogy hiányzom, repülnél hozzám...

Még ki sem ejteném a számon.

Csókkal borítanál gyengéden, Én átölelnélek egészen...

Engedném, hogy olvass a szememből...

Elindulna a kezemtől egy végtelen simogatás...

Hogy érezd, hogy tudd...

Így nem szerethet Téged soha, senki, más.

                                                                                            €$@ß@

A szerelem illata...

Egymásra néztünk, ajkad picit nyitva...
Hozzád léptem, arcomat arcodhoz szorítottam...

Megcsókoltalak.

Éreztem bőröd illatát és azt...
Hogy a szomorúság kezd eltünedezni belőled.
Kihúztad magad, egyre erősebben öleltél...
S Én átvettem tőled minden terhet...

Minden bánatot és rosszat, amit a múlt rád rakott.

Kivirágoztál, homlokodon és nyakadon...
Az élet apró harmatcseppjei csillogtak.

S megéreztem belső tüzed illatát.

A csók végtelen volt...

Nyelvünk bohón játszadozott egymással...

Mohón kóstolgattuk egymás nedveit...
Mert azok a nektárnál is édesebbek voltak.
Nem szóltunk, mert nem tudtunk szólni...
De testünk azt mondta...

Még...

S amikor már levegőt is alig kaptunk...
Amikor már a semmi nem volt elég...
Gyengéden kibontakoztál az ölelésből és azt suttogtad...
Sietned kell...
Tudtam, ez a szerelem illatainak elrablását jelenti...
S azt nem akartam.

Ne menj még...!

Elmosolyodtál és ott maradtál velem.
Lerúgtad kis cipőidet, lábujjaidat tornáztattad.
Én csak néztem elbűvölten a legszebb lábakat...

Térdreestem és megcsókoltam őket.

Ne tedd ezt, kedves, mondtad.
De annál erősebben szorítottam ezt a két gyönyörűséget...
S egyre mohóbban szívtam illatukat...
Mert az a szerelem illata volt nekem...

A Te illatod.

Amikor ujjaidat harapdáltam...
Kicsit megremegtél és sóhajtottál, hogy csak Én hallottam.
Felálltam, mert látni szerettem volna...
Szemed, orrod, füled, hajad, mindened.

Újra magamhoz öleltelek...

Hajadban bolyongtam, éreztem illatát...
Az is a szerelem illata volt.
Majd a nyakadat fedeztem fel, karodat, kedves kezedet.

S Te hagytad mindezt, mert jó volt neked.

Közben egyre illatosabb lettél...
Tested harmatos gyöngy ruhába öltözött...
S a fénylő gyöngy kórus azt énekelte...
Az italod vagyok.

Végy magadhoz, mert látom, szomjazol...

S Én arra rendeltettem, hogy oltsam szomjadat.
Elvettem ruháidat, bársony halmaidról...
Felittam az édes cseppeket...
Köszönetképpen megcsókoltam őket, játszadoztam velük.
Újra kisgyermek lettem...
Aki keresi és meg is találja az élet italának forrását.
Rózsabimbóid szárba szökkentek, kinyíltak...

Kínálták kelyhüket, s Én ajkammal elfogadtam őket.

Arcom hozzájuk tapadt és hallottam szíved dobbanását.
Meglátogattam karjaid hajlatát is...
Ahol a pici barna selyem erdők...

Új és új felfedeznivalót tartogattak számomra.

Játszottam a selyemszálakkal...
Bolyongtam a selyem-fák között.
Selyem ágak simogatták az arcomat...
S csak rohantam, egyre beljebb az erdőben...
Mert a simogatás jó volt.
Amikor megszomjaztam...

Ajkammal felittam a dúsan párolgó, szerelem erdő italát.

Kedves halmaid között...
Tiszta forrásból patakok csordogáltak arra...

Ahol a nagy titkok rejlenek.

Követtem őket egyre lejjebb és lejjebb...

Mígnem egy puha dombon dús erdőbe értem...

Amely épp oly bársony finom volt...
Mint a kisebb testvérei karjaid védelmében.

Csókoltam a patak medrét...

Elkóboroltam a melegbarna bársony erdődben...
Jártam a szélein, bementem a mélyére is...
S talán el is tévedtem volna a sötétben...
Ha hó szín combjaid fénye nem mutatja az utat.
Bűvös erdőd gyönyörű párába burkolózott...

S szerelmed illata, soha nem érzett vágyakat keltett bennünk.

Betelni nem tudtam velük...
De tovább mentem ajkaid felé...

Melyek kaput nyitnak egy másik világba...

S amelyeket éppen úgy lehet csókolni...
Mint amik kedves hangodat adják nekem.
Ajkaid szétnyíltak, forrón ölelőn...

S éreztem, hogy minden mozgásban van, minden lüktet...

Csókjaim nyomán...
Szerelmünknek új bővizű forrásai nyílnak...
Éreztem a szerelem illatát...
Éreztem a szerelem ízét és velük sem tudtam betelni.

Bejártam barlangod mélyét...

Megérintettem pici zászlócskádat...
Amely peckesen magasodott ajkaidból és azt mondta...

Itt vagyok, szép vagyok, nagy vagyok!

S amikor már minden tűzpirosan izzott...
Amikor már azt hittem, mindent megkóstoltam...
Azt suttogtad...

Ne várass soká!

Nem várattalak, felemelkedtem hozzád és egyek lettünk.
Szemünkben könnyek csillogtak...
Mosolyogtunk és pihentünk egymásban.
Majd ölelésünk erősödött...
Csak illatok voltunk, s nem tudtuk, melyik illat kié...

De nem is volt lényeges, mert ami egy, ott nincs kettő.

Bűvös barlangod, szoros gyűrűbe vont...
Mozdulni sem tudtam...
De nem is akartam mozdulni.

Lábaid derekam körül tartottak fogva...

De fogoly akartam lenni.
Ajkunk újra találkozott, nyelvünk újra játékba kezdett...
Ittuk egymás nektárját újra és újra...

Mert adni akartunk egymásnak valamit...

Mielőtt az illatok a semmibe vesznek...
S a szerelem patakjai elapadnak.

Testünk vad táncba kezdett.

A gyönyör szellemét megidézendő, varázsigéket kiáltoztunk...
Miket néha magunk sem értettünk.
Amikor a varázsszavak elfogytak...
Ősi hangok szakadtak ki belőlünk...
Sóhajok, nyögések, rekedt boldogságok.

A gyönyör szelleme jól értette ezeket...

S busásan jutalmazott minket.
Majd lassult a tánc, a szellem visszavonult barlangjába...
Hogy előkészítse a legszebbet, a legnagyobbat...
Amit egy gyönyörszellem adhat az ölelkező párnak.

Vártunk erre a legszebbre mindketten...

Szinte mozdulatlanul...
De a belső tűztől, erőtől korbácsolva.
Amikor éreztük, hogy itt az idő...
Vagy mert már nem bírtuk a várakozást...
Újra mozdultunk mindketten...

S akkor megéreztem kedves barlangod különös lüktetését...

S valami kis dombocskát ott belül...
Ahol minden meleg, szép és titokzatos.
S ahogy táncunk újra kezdődött...
A kis domb egyre nagyobb lett...
S amikor úgy éreztük, hogy már ez a vég...
Új forrás fakadt belőled...

Mindennél forróbb, erősebb, mindennél édesebb.

Testünk megfeszült, újra előtörtek az ősi hangok...
De most sokkal erőteljesebben, mint korábban.
A sikolyok nem akartak véget érni...
Közben a szerelem nedvei és illatai...
Kitöltöttek és betakartak minket.

Úsztunk egymásban...

Ittuk a mennyei italt, és nem engedtük el egymást.
Melegbarna selyem erdőid édes vizei...

A beteljesült szerelem új illatát sugározták felém.

A szerelem illatától megrészegültünk, elbódultunk...
Csendes álomba merültünk...
Egymásban maradva...

Mert az nem lehet, hogy elengedjük egymást...



                                                                                       €$@ß@

Szeretlek, szó nélkül is...

Szeretlek, szó nélkül is...

Más szavakkal is lehet simogatni...
S minden szó, olyan csodálatos lehet.
Ha csak annyi is...

Éppen Rád gondolok...

A szavakat, most olyan nehezen találom...
Csak átölelni szeretnélek...
Sok mindent nem tudok Neked elmondani...
Bezárom a szívembe, a lelkembe...

De sokszor szeretném, ha éreznéd, mennyire szenvedek...

Szavak... Érzések...
A szavak...?

Simogatnak, ha kapok...

Az érzések...?
Bennem vannak és melengetnek...

S hagyom, hogy simogassanak...

          €$@ß@

Megérintettél...

Megérintettél, s Én úgy éreztem, ezer éve már...

Mióta ujjaidban játszik testemen a simogatás.
Eltűnt a világ.

Csupán simító kezed volt az élet...

Mely bőrömön éledt tiszavirággá és elenyészett.
Fésültem hajad, tízfogú eleven fésű borzolt...

S Én előre álmodtam a csodát, ahogy szád csókol.

Eggyé öleltél.
A lét csupán elömlő vágy, forróság...

S hogy lebegjen testünk, meghazudtoltuk a tömegvonzást.

                                                                                              €$@ß@

Egyszer majd minden összeköt...

Ölelésünkben összeér, talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt, talán a fény, talán a köd.

Mi hát... Mi egybetart... A lánc?

Tudom szeretsz.
Érzem kívánsz.
Mindegy.

Már hozzám tartozol.

S Enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt...

A szív, a fény, a vér, a köd.

€$@ß@