Körhinta...

Az egész életünket egy körhintán éljük, egyszer felszálltál rá, s mész körbe-körbe, már beleszédültél, már leszállnál, már menekülnél, de nem tudod,merre?
Azt sem tudod, csak te szédültél-e el ebben az örökös körben száguldásban, hiszen olyan sokan ülnek ezen a hintán!
Szétnézel, s azt látod, leszállna itt már mindenki, csak mindenki fél, a hinta gyors.
S a hintán megvan az akol melege, hiába kavarog körülötted a levegő, mégis valamiféle furcsa biztonságot ad, mert nem vagy egyedül.
S ennek a furcsa biztonság az az ára, hogy szédülsz, egyre szédülsz…
A körhintának szabálya van.
Csak körben jár, egy megadott pályán, nem tart sehova, egyenletes ütemben ugyanazon a pályán halad.
Nincs benne semmi újdonság, nem érhet meglepetés, s ha jól kapaszkodsz még ki sem eshetsz.
Ülsz a körhintán, életed körhintáján: elvégzed az iskoláidat, munkahelyed van (ma már jobb esetben) családot alapítasz [jobb esetben] olykor találkozol a barátaiddal [ha vannak, ha van még rá időd] reggel felkelsz, megy a napi rutin, este lefekszel.
Eleget teszel az összes társadalmi, közösségi elvárásnak, eleget teszel a vallásodnak, eleget teszel az összes körülötted élő elvárásainak.
Körhinta. Körbe-körbe.
S lassan rádtelepszik az unalom, lassan kiégett leszel, lassan már magad sem tudod miért érzed a nagy semmit magadban.
Olykor persze felbukkan benned a kérdés: miért van minden úgy, ahogyan van, miért nincs másképp, hol az öröm, hol a szárnyalás, hol a boldog ellazulás?
A körhintádon kapaszkodsz, görcsös akarattal, hát hogyan is tudnál ellazulni?
Mi lesz, ha kiesel?
Ha ki akarsz szállni a körhintából csak ugrani tudsz.
Nincs más megoldás, mert a körhinta nem fog megállni.
Nem fog lelassulni.
Egyetlen választásod van, egy nagy ugrás.
Otthagyni az egészet.
Mindazt, ami neked nem jó.
Amibe beleszédültél, belefáradtál, ami elhomályosítja a szemed.
Ugrani jó!
Olyan ez, mint mikor az ejtőernyős lebeg a magasban: hatalmas szabadság!
Már nem pörgetnek körbe-körbe: a magad ura vagy, repülsz, szállsz szabadon!
Önmagad felé, a saját sorsod, a saját életed felé.
Ugrás közben sem leszel egyedül.
Sokan lesznek, akik bátorságodat látva szintén ugranak veled együtt, vagy utánad.
Akik veled együtt beleúntak, belefáradtak az egész közös unalomba, érdektelenségbe, a szürkeségbe.
Akik veled együtt színessé akarnak válni, felfedezni mindazt, ami túl van a körhintán, ami az élet tágassága maga.
Nehogy azt hidd, hogy én nem féltem ettől az ugrástól.
Féltem, hiszen ismeretlen vidékre csöppentem.
S persze még szédültem is.
De egyetlen dolgot tudtam: ha tovább pörgök ezen a körhintán, mindent elveszítek: önmagam. Tudtam, ez a körhinta maga a halál, mert itt csak megőrülni, s belehalni lehet.
S közben elszáguld mellettem az életem.
Közben meghal bennem minden, ami én vagyok valójában.
Hát ugrottam.
S kitárult előttem egy csodálatos világ, sok-sok izgalommal, új utakkal, szélesekkel és ösvényekkel, tövisekkel és bokrokkal, felhőkkel és napsütéssel hidegséggel és melegséggel – de ez legalább élet!
Ma már tudom, hogy a körhintán féltem igazán!
Ott nem tehettem semmit, kiszolgáltatottan ültem, nem volt választási lehetőségem.
Most van!
Győzhetek vagy elbukhatok, de a magam akaratából teszem.
Ami sikerül az én sikerem, a tévedéseim az én tévedéseim.
Kibékültem a világgal, mert tudom, hogy minden bennem dől el.
Nem mutogatok kifelé, helyzetekre, emberekre, mert mindig, minden pillanatban én adok teret eseményeknek, embereknek, szép és bántó szavaknak.
A sorsomat a kezembe vettem.
Aki nem ugrott velem, aki ott maradt a körhintán, az persze sajnálkozva vagy írígykedve tekint le rám a magasból.
Én pedig együttérzéssel és szánakozva nézek felfelé.
S közben drukkolok, hogy minél többen merjenek ugrani önmagukért, a boldogságukért, egy kiteljesedett életért.
Drukkolok, hogy felcsillanjon bennük az ígéret: ha önmagaddá váltál, mindent elértél, amit elérni érdemes.

Én ugrottam, s ma is ugranék.

És te ?