B.U.É.K. 2010

Eljött hát az idő, nagy levegőt veszek,

mindenkire vonatkozó bejelentést teszek.

Ma van az évnek az utolsó napja,

hagyományból lesz, ma mindenki berúgva.

Szép az a szokás mit jövöre hagyok,

Boldog Új Évet kívánok

míg magamnál vagyok.

 

Hogy mondjam el...

Oly sokan elmondták már és

oly szépen, miért nekem kellene

most éppen újra szavakba önteni,

új kifejezéseket keresni, hogy a

kor követelményeinek megfelelve

szedjem versbe, mint még soha senki.

Hisz hogy lehetne jobban leírni ennél:

„az vagy nekem, mi testnek a kenyér…”

vagy lehetnek e szebb szavak:

„…mint fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak...”

Hogy mondjam el mégis,

"...ha minden gyönyörű érzés

leírva közszeméremsértés..."

esetleg közhely, de mondani kell

valamit, ami itt legbelül hegedül,

hogy te is halljad a legszebb zenét,

van is egy szó, mi erre épp elég,

nem kellenek talán ide versek,

ennyit súgok csak:

Szeretlek!

Te...

Valaki, még születésed kezdetén,
nagyfeszültségű áramot teremtett beléd.

Így, ha csak hajszáladhoz érek én, belereszketek,
és kezem s lelkem átforrósodik.
És nem szóltam semmit arról még, hogy amikor két tenyerembe zárom édes arcod a lágyat, a szépet a tiszta harmóniát teszem két tenyerembe, és elzárom.
Ha hűvös és tüsszögős lesz az este, hangod bársonyába beleburkolózom, és átmelegedem:
Meg nem fázhatom.
És amikor ráfonódik csuklódra kezem és csillagköd-reszketeg vérköreid érzem, és egyetlen közös véráram ömlik ereinken?

Mit mondjak én ilyenkor, mit dadogjak?

Elegendő lenne mondanom:

Hogy szép vagy, mint tengeri naplemente?

Hogy jó vagy, amiként jó csalfa teremtményeihez

a létezők jó Istene?

Hogy igaz vagy, mint igaz a mezők és tavak természete?

Mondhatok én bármit is?

Nem mondhatok.

Ha meg semmit Rólad nem mondhatok.

Hát hallgatok.

Te...

Isten mindkettőnk felett...

Egyikünk sír

a másikunk nevet,

de Isten

mindkettőnk felett

őrzi az eget,

és őrzi az elmúlt,

hátra hagyott

szerelmeket.

Egyet a parton,

egyet az úton,

egyet az emberek között,

hol a zaj helyére

mégis nyugalom szökött.

Egyikünk sír

a másikunk nevet,

mégis mindkettőnk

hordja a terhet,

mert az Isten hittel szeret,

nálunk hagyva

az apróra tört

emlékeket.

Te kellesz, csak Te...

Kellene még

egy-két jólfésült gondolat,

Némi könnyed merészség

Egy félmosoly ígérete

Reneszánsz lépcsők visszhangja

Egy zongorafutam

És kellene még

a párába vont hajnali káprázat

A felhőtlen ég

Szélborzolta mezők lélegzete

Talán maga a csoda

hogy tétován végre elmondhassam

Mit sosem mondtam még…

Te kellesz, csak Te...

 
 

Vágy...Döntés...Beteljesülés...

A vágyat döntés kell hogy kövesse,

akkor lesz belőle beteljesülés.

Levél Kedvesemnek...Tudod...

Tudod, valahányszor eljövök Tőled, mindig azon gondolkodom, hogy mondjam el, elmondhatom-e egyáltalán mit is változtatott bennem az a pár óra, pár perc amit együtt éltünk meg.

Mert változtatott.

Lecsendesít a tudat, hogy érinthetlek.

Megnyugszik minden tökéletes készenlétre fejlesztett érzék, elaszik bennem a szorongás és ahogy a bőrömhöz érsz megszűnik a tudatos elme és mindenek helyét átveszi a borzongás, az óvatos féltés, a csend mérhetetlen békéje amit csak a simulás és az ölelés apró neszei törnek meg.

Mindig is szerettelek.

A nélküled-napok titokzatossá és különlegessé teszik a találkozások lehetőségeit.
Aztán a meglovagolt idő rakoncátlanul vet le magáról és gúnyosan vigyorogva nyitja ránk a külvilág zajait.

Óvatosak vagyunk.

Nem köhögjük fel a háborús évek, jó vagy rossz emlékeit.

Szemlélődve figyelem mikor nyúlsz már végre a kezem felé?
Aztán csak úgy ˝véletlenül˝ belebonyolódsz egy kerülgetős táncba, és megadod magad a lehetetlennek.

Szó nélkül kell az első ölelés.

Talán lenne mit mondanom de nem köt le más csak az egyre felületesebb ellenállás, a bőrödön szisszenő ujjaim, remegő leheleted ahogy a szám szélébe harapsz.

Ha soha nem történne más akkor is boldog társad lennék.

Én csak okosan akarok viselkedni, jól tervezni minden mozdulatot de az ösztön felülír minden racionalitást.
Ki akarlak tépni a valóságból, egyetlenként akarlak birtokolni ha csak egy röpke pillanatra is.

Úgy akarlak ölelni, hogy ne figyelhess másra csak rám.

Fel akarok oldódni és összekeveredni Veled.

Én csak egész akarok lenni.

Minden vadságom kívülragad azon a burkon, amit az ölelés gerjeszt.
A kitörni kész szitok elillan, mintha sosem lett volna.

Emlékszel?

Megígértem, hogy nem hazudok neked többé.
Ettől megszűntek az alkalmakra kialkudott álarcok, megszűnt minden kegyes vagy kegyetlen vitára váltható súrlódási felület.

Sokszor csak úgy, magadért nézlek.

Nincs elemezgetés csak próbálom elraktározni az apró rezdüléseket a sóhajok és kacagások mellé.
Olyan jó elővenni és ízlelgetni amikor hidegen habzsolna magába az ágy!

Feléd csak meztelen fordulok.

Belepirulva minden leplezetlen pillantásodba.

De csak állok és akarom, hogy górcső alatt végezze minden porcikám!
Magamban számlálgattam újra a karodon megbújó szeplőket, minden gondosan vésett ráncot az arcodon.
Sosem élt tudatossággal raktároztam az illatod.
Sallang és felhang nélküli magam vagyok melletted.
Próbálok a szavaid mögé lesni, rést találni az érzelmeid felé.
Az öledben minden olyan egyszerűnek tűnik.

Ha veled vagyok a fizika törvényei fölött állok.

Nincs anyag, nincs tér csak valami végtelen energiafolyam a hömpölygő, önmagába visszaforduló időben.

Vállalni akarom a változás mindenségre rótt következményeit.

A felrúgott, szétzilált megállapodások ujjaink között szétmorzsolt félmondatait gyűjtögettem.

Ma már csak szeretni tudlak.

Tisztán érdek nélkül, akár viszonzatlanul.

De tudom, Viszonozva...

Emlékezlek...

Igen, már tudlak emlékezni, már időtlenedtél az időben.

Nem kérdezem, hány éve, hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,

s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.

Megálltál.

Véglegesedtél.

Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.

Elhelyezkedtél.

Fölémborulsz, védőernyőként rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak, bőrömre karcoltalak.

Belém égettem alakod eleven mását,

és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol, nincs elcsúszó hangsúly,

nincs szemrebbenés, nincs előre, hátra, oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal, múltam talapzatára állítalak.

Köréd fonom örökre lelkem versekbe bujtatott szép,

Könnyes hódolatát.

Csak óvatosan az Igazsággal...

Valamikor úgy hittem, hogy az igazság arra való, hogy kimondják.

De most már tudom, hogy az igazsággal,
óvatosan kell bánni.

Sokáig, a megfelelő ideig kell féltve óvni, gondosan őrizni, százszor meggondolni, nem ártunk-e neki azzal, ha világgá kiabáljuk.

Mert a korán kimondott igazság könnyen elpusztul.
Kárba vész, mint az éretlenül szedett gyümölcs.

Pedig nem Ő az éretlen.
Mi vagyunk felkészületlenek a fogyasztására.

Még a szót, azt, hogy szeretlek, még azt is meg kell fontolni.
Mielőtt súgjuk, mielőtt kiabáljuk.
Mert előfordulhat, hogy nem érti, aki hallja.
Sokszor az se, aki kapja.

Esetleg félreértik, vagy, ha értik is, félremagyarázzák.

Ha jönne valaki, aki nem csak sejtené, de tudná az igazságot.
Annak óvatosan, lépésről lépésre, fokról fokra szabadna elmondania, hogy az élet, az nem az, amit mi annak gondolunk. Hogy a szerelem, amiért harcolunk év ezredek óta.

Az nem „A” szerelem.

Ha megpróbálná elmondani, hogyan kellene élnünk, ahhoz, hogy jól szeressünk.

Egy ideig hallgatnánk őt, hinnénk, vagy nem hinnénk, értenénk, vagy félreértenénk, vagy szándékosan félreértenénk.

Azután, talán keresztre is feszítenénk.

Majd, mikor már megöltük, kezdenénk hirdetni az igazságát.
A saját szájunk íze szerinti kicsavart igazságát.

Mikor a talaj telítve méreggel.

Akkor a tiszta víz, csak lassan, csepegtetve segíthet.

                                                                                         €$@ß@

Akarlak...Szeretlek...

Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,

dacos, síró szíved csupa vad szerelem,

csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,

már lankad az ész, a védekező.

Félelem? távolság? mit jelent?

mindig több, több éhséget teremt,

hiszen elpusztulunk így te meg én

két árva, fuldokló, néma, szegény!

Akarlak, szeretlek, rég elég

titok és várás és szenvedés,

boruljunk össze, mellre mell-

két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!

Hasító villám szívemen át,

feszül és tágul az egész világ,

szűk abroncsok a sarkkörök,

kicsap a tenger s a szent ködök

Ragyogva befödnek, vihar és láng:

együtt világok várnak ránk!

Együtt- vagy halál és pusztulás

szerelem-szerelem, fényvarázs.

Örök fény

Csak enyhíteni akartam sajgó lelkem.

Hűsíteni veled, mint nyári zápor az út porát,

És elhallgatni csend a csendben

szíved meg-megdobbanó lágy ritmusát.

Én nem akarlak a lehetetlennel bántani.

Csak ments meg önmagamtól, ha kérhetem!

Romjaimból felépíteném álmaim,

hogy te légy benne beteljesült végzetem.

Halványodnak, tompák a csillagok.

Te jössz, beragyogod kínzó életem.

Lelkem forrása rubintvörös mosolyod.

S szemed barna tüze hoz örök fényt nekem.

 
 
 
 

Fogd a kezem...

Újra veled vagyok,

vissza sodort hozzád az ár,

elengedted kezem,

de újra rám találtál...

Próbáltam újra kezdeni életem,

de rájöttem, nem megy ez nekem,

csak fájdalmat kapok,

de Én szerelemre éhezem.

Kérlek fogd szorosan a kezem,

s többet el ne engedd,

láncold körbe szívem,

többé ne fájjon semmi sem.

Ne engedd, hogy szenvedjek,

emeld fel szívem magadhoz,

érted boldogan dobogjon,

karjaidban újra megnyugodjon.

Csak kérlek, szorosan fogd a kezem...

Egy hullámhosszon...

Bármi, amitől jobban érzed magad,

mindig többet vonz oda magából.

Most is azt kapod, amit az életedbe vonzottál.

A TE döntéseden múlik, hogy el akarod-e fogadni,

fel akarod-e használni azt ami jól esik.

De akkor, engedd elmenni azt, ami nem esik jól.

Érzem találtál valamit, vagy valakit ami jól esik.

Ami rezonál a Szíved hullámhosszával.

Vártam 'valakire'...

Vártam 'valakire'.
Bíztam abban, hogy várhatom.

Bízom abban, hogy nem hiába.

Mindig történik valami, próbálom megmagyarázni,
vagy éppen nem törődni vele.
Jó érzés, amikor rájövök, hogy valójában az is hozzájárult mindehhez, amit a múltban tettem.

Én voltam.

Én is.

Bizalom.

Önbizalom.

A Pillanat Maga az Élet...

Soha ne becsüld le a pillanatot.

Mert a pillanat:

MAGA AZ ÉLET!

A pillanat hozza a legnagyobb örömet.

És a pillanat hozza a legnagyobb fájdalmat.

Az öröm pillanatai széppé varázsolják az életedet,

a fájdalom pillanatai megerősítenek.

A szerelem pillanatai a legédesebbek,

a szakításé a legkeserűbbek. . .

De soha ne feledd, hogy a legkeserűbb pillanatot:

A legédesebb pillanatnak köszönheted!

Csak Kezdeményezz...

Ki tudja eldönteni, hogy mit kell tenni, vagy mit lehet egyáltalán tenni az életünkkel?
 
Amikor nem tudsz dönteni, és nem tudod azt sem, hogy ki dönthetne.
 
Akkor kéne valaki, aki odamegy hozzád, és azt mondja, amit senki más addig.
Akkor rájössz, hogy IGEN, ez a megoldás.
De addig, amíg ez a személy meg nem talál, addig csak olyan emberekre hagyatkozol, akikben nem vagy biztos.

Hiszen kiben legyen biztos az ember, ha saját magában sem az....

Ha két emberen múlik a dolog, még nehezebb a döntés, hiszen meg kell egyezni, ami mint tudjuk nem az emberiség fő erénye.
Pedig az érdekek, ki tudja, lehet hogy egyezőek, csak éppen mi nem látjuk azt...

Csak érezzük, hogy valamit muszáj tennünk, mert ez így egyikünknek sem jó.
 
És annyira erős lehet ez az érzés, hogy elgondolkozunk rajta.
 
Engedjük el, felejtsük el, töröljük ki az életünkből.
 
Csakhogy ezt, valahogy a másik fél tudtára kell adni.
 
De addig ez nem lehetséges, amíg az eredeti érzést nem közöljük vele.
 
Emiatt azt hiszem egyetlen megoldás, van...
 
A kezdeményezés.

Szabadságunk...

Gyakran annak van a legnagyobb ára, amiért semmit sem kapunk.
Mutathatnék neked sok mindent, amit ha megszerzünk, elfogadunk.

De sajnos, kicsavarja kezünkből a Szabadságot.

A magad ura lehetnél, ha ez a sok minden nem volna a miénk…
Vedd szemügyre mindazt, ami az őrültségbe sodorja az embert.
Aminek vesztét könnyekkel siratja.
Megtudod majd, nem a kár kellemetlen, hanem a kárról alkotott elképzelés.
Hogy valami elveszett, senki sem érzi, csak rágódik rajta.

Ha önmagadat birtoklod, semmit sem vesztettél el.

De hány embernek sikerül önmagát birtokolnia?

Amikor szeretjük egymást...Kijózanodunk

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk.

Életünk egyetlen valóságos pillanata.

A többi nem az.

A többi boldogtalan varázslat.

Őrület.

Teli félelemmel és szomjúsággal.

Mi persze éppen fordítva gondoljuk.

Mi azt hisszük, hogy az a valóság.

Amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk.
Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset.
Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a

“senkihez sincs közöm”

életérzése.

És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor.
Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek.

Te el vagy varázsolva!

Te megőrültél!

Miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja:

Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam!

Itt akarok élni, örökké!

Amikor szeretjük egymást:
 
Kijózanodunk.

Felébredünk...

 

Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk.

Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el,

amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket,

és elkezdünk egymásban,

egymásért élni.

Változtass életeden...

A változás mindig egy határozott döntéssel kezdődik.

És egy önvizsgálattal folytatódik:

Mi az, amin változtatni akarok?

Mely gondolataimmal korlátozom, a boldogság szabad áramlását életemben?
Melyek azok a területek, amelyeken hiányt szenvedek, vagy fájdalmaim vannak?

Minden teremtés alapja, egy gondolat folyam.

Egy olyan meggyőződés-láncolat, amely pozitív vagy negatív irányba vezeti életünket.
Ha változtatni akarsz, nincs más feladatod, mint újraértékelni a beidegződéseidet.
Ártó ismétlődések helyett az ujjat beilleszteni és befogadni mindennapjaidba... és bármit elérhetsz.

Bármit.

Harmóniát nyer az életed.

Besétál hozzád az Igazi.

Meggyógyulsz kívül-és belül.

Megtalálod a Forrásodat.

Ne mondj le magadról!

Minden gödörből ki lehet mászni, csak AKARAT kell hozzá.

És bátorság, amely az ismeretlen felé hív...

Szeretek élni...

Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is.

Minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel.

És az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek...

Szeretek élni!

És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással.

Mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!

Szerelmes vagyok...

A szerelem olyan, mint a tenger.

Hullámzik.

Néha őrült és vad,

mint egy égbetörő hullám.

Néha csendesen-mámorosan ringat.

Van, hogy olykor fáj, amikor a hullámok már nem simogatnak.
Olyankor annyira fáj, hogy azt sem tudom, a tenger sósságát érzem, vagy a könnyeim gyöngyét...

A szerelem tánc.

A szerelem remegés.

Szerelmes vagyok!
De nem csak egy adott emberbe vagyok szerelmes.
Hanem sokkal inkább, a varázsodba, a hangodba vagyok szerelmes.

De az igazi szerelemben, Én vagyok a szerelem.

Sok mindentől érezhetek szerelmet.
Egy zenétől, a tánctól és a varázslatos pillanatoktól.
Egy élménytől, egy látványtól, a gyönyörű szépektől...


De most, csak Tőled...

A Szerelemről...

Minden igazi életben, eljön egy pillanat.

Amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben,

mintha a Niagara vízesésbe vetné magát.

Természetesen mentőöv nélkül.

Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben...

Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja...

Milyen gyanús ez!

A szenvedély nem ünnepel.

Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint.

Nem kérdi, jó-e nekik.

Nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel.

Az egészet adja és az egészet követeli!

Azt a föltétel nélküli szenvedélyességet,

melynek legmélyebb árama,

 maga az élet és halál.

Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt...
S milyen kevesen jutnak el idáig!
Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban. Nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek.
Önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik.
A maguk öröméből egy kis hulladékot, talán odalöknek a másiknak is...
S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély....

Igen, az igazi szerelmesek, vásárra viszik a bőrüket,

szó szerint és valóságosan...

Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja?

Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól.

Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket:

Mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak.

Az igaziak...

A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak...

Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása.

Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van.

Az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik.
Amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek.

És ez az érzés céltalan...

Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet.

S aztán elpusztulni...

Mint aki vagyok...

Már semmi más nem akarok lenni, mint aki vagyok.

De kicsoda-micsoda vagyok hát?

A válaszom:

Végösszege vagyok mindannak, ami előttem történt.
Mindannak, ami voltam, amit láttam, amit tettem.
Végül mindannak, amit velem tettek.

Mindenki és minden vagyok.

Akinek és aminek létét a világban befolyásolta az Én létem.

És mindaz én leszek a halálom után is:

Ami másként történt volna, ha Én nem vagyok.


                                                                   €$@ß@

Boldognak lenni...

A Mi boldogságunk nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető állapotban, mint ahogy legtöbben ezt elképzelik.

Ez nem olyan, amiért, be lehet menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi.

Mert tudtuk, él valahol Érted egy férfi, és Értem egy nő, csak találkoznunk kellett.

Nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség.

A boldogság más is tud lenni, mint vágy az elérhetetlen után!

Legtöbbünk egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és lankadatlanul készüljünk a boldogságra.

Terveket dolgozunk ki, hogy boldogok legyünk, utazunk és munkálkodunk e célból.

Gyűjtjük a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával.

S mikor eltelt az élet, megtudjuk, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékét.

Boldognak is kell lenni, közben.

S erről megfeledkezünk.