Mennyi mindent gondolunk az életről, de legtöbbje nem úgy van.
Nézzük például a szerelmet.
Az ember hajlamos azt hinni, hogy örökké tart.
De nem teszi.
Csak némelyik.
És az elején rettentő ritkán lehet tudni, hogy melyik lesz az.
Folyton keresünk ismeretlen eredetű benső késztetéssel.
Keressük szünni nem akaró viharok, harcok és otthonok suhanó emlékeiben a másik felünket.
Az égi társat, akivel valaha egyek voltunk és egészek.
És néha megtaláljuk a csatakos színtér legeldugottabb zugában, legképtelenebb pillanatában, legreménytelenebb helyzetében.
És nem hisszük el, hogy ez lehetséges.
Mert az ego folyton résen van.
Az ő világa az elszigeteltség.
Az ő világa a magány.
Bármi, ami erre rácáfolhatna, riadalommal tölti el.
Rögvest kiküldi hát rettentő seregét élen a hűvös ész érveivel, az önzés félelmeivel, a megszokás horgas kis karmaival, a bizonytalanság katonáival.
Mindezzel mentendő megingó helyzetét.
És a szerelem ilyenkor visszahúzódik, ha nem igazi.
Ha nem gyökerekből jövő.
Ha nem csillagokból született.
De, ha mégis az, el nem rettentheti semmi sem.
Akkor olyan erős, hogy évmilliók sem oltják ki bizonyosságát.
Akkor olyan elrendeltetett, hogy az ego meghunyászkodva fújja meg visszavonulásra szólító kürtjeit.
Akkor nem tehet semmi mást, csak feladhatja önmagát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése