A szépség, maga a költészet...
A költészet, csupa szépség.
A vers, a dal, a líra a szavak legszebb jelentését kibontva...
A világ szépségeit leíró, megénekelő alkotások.
A világon, bármi szépséges lehet.
Az ember lelkiállapota és képzelőereje...
A legegyszerűbb tárgyat...
A legrútabb arcot is képes, csodálatosan szépnek látni.
A napsütés, a tenger, a kedves arca...
Egy átélt pillanat, mind szép lehet, ha a lélek annak érzi.
A szépség külső vonzerő...
És belülről, a dolgok lényegéből sugárzó harmónia.
A szépséget megérző lélek rezdülése, maga a költészet.
Bár a szépség múlandó, koronként változó és szubjektív...
A költészet sajátos eszközeivel...
Mégis képes megragadni a szépség örök...
Embereken és időn átívelő jellemzőit.
Hajdan csodált asszonyok szépsége...
Régen elcsendült dalok édessége...
Ezerszer kizöldült lombok susogása szól a költeményekből...
Sohasem lesznek régiek a jó versek...
Mert mindegyik „rímel”...
Az ember élményeire, élete eseményeire.
A költészet egyben festészet és zene...
Magában foglalja az összes művészeti ágat.
Varázsecsettel dolgozik...
Minden, éppen olyan színű a jó versben...
Mint amilyennek olvasója látni szeretné.
Pontosan azok a dallamok szállnak felénk a költeményekből...
Amelyeket, már titkos álmainkban is hallottunk.
A költészet igazán jó társ...
Ha látjuk magunk körül a szépséget.
De segít akkor is...
Ha elfogyott lelkünkből, a harmónia utolsó cseppje.
Költészet és szépség, nem létezhetnek egymás nélkül...
Minden percünket beragyogják.
Mégis megfoghatatlanok.
Sokat lehet mondani róluk...
Csak éppen a lényeghez, ez nem visz közelebb.
Viszont elég hozzá, egy pillantás...
€$@ß@
