2009. december 20., vasárnap

Csillag született... Szerelem fáj...






Mit gondol az értelem,

Ha lelkem védtelen,

Szívemben érzem még a tőrt (ahol).

Mond, mi ez az érzés?

Mi ez az érzés?

Oly keserű érzés?

S ez, észbe tart.

Gyötör a kérdés.

Én szeretem őt!

De a szerelem fáj!

Mert a szívemet összetörte, más ezerszer már.

Én akarom Őt,

Ki sohasem bánt.

De idebent százegy ajtót, még a múlt bezárt.

Várj rám!

Veled érzem új nap vár.

Várj még!

Amíg a tegnap messzire száll.

(Adj időt!)

Adj időt!

Annyit ne kérdezz

Ne kérdezz

Adj időt

Míg újra érezz

Adj időt

Várj, ne kérdezz.

Ne kérdezz

Adj időt

A szerelem fáj.




Szeress...





Kopott, sárgult külvilág

Az idő, össze-vissza jár

Régi emlék reményt nem talál.

Régi emlék visszajár

Halvány fénnyel lobog már

Minden mi volt, vele olvad már.

Sok régi szavad feldereng, mintha itt lennél.

Bár elfújta a szél.

Mindent s bármennyit megér,

Azt mondom bárcsak itt lennél!

Az érzést visszakaphatnám,

Jobban vigyázhatnék rád.

Évek, napok, hónapok

Mit többé meg nem kaphatok.

Kell hogy szeress, ölelj át!

Kifordított igazság

Rémálomból valóság

Tegnap egy álmunk eltűnt,

Hogy mindenen túl, együtt.

Hogy jobb emberré váljunk,

S mindig csak ránk vigyázzunk,

Most is csak az érzést vágyom:

De nem kell már bármi áron.

Sok régi szavad feldereng, mintha itt lennél

Bár elfújta a szél.

Csak várok.

Mindent s bármennyit megér,

Azt mondom bárcsak itt lennél!

Az érzést visszakaphatnám,

Jobban vigyázhatnék rád.

Évek, napok, hónapok ,

Mit többé meg nem kaphatok.

Kell hogy szeress, ölelj át!

Sok régi szavad feldereng, mintha itt lennél

Bár elfújta a szél.

Ruhánkon fény csillog,

De szemünkben fájdalom

Nincs igaz szó, nincs vigaszság

Csak a megvető szánalom

Évek, napok, hónapok

Mit többé meg nem kaphatok

Csak egyet kérnék még,

Hogy szeress ölelj át!







Hinni Álmainkban...





Amíg hiszünk álmainkban, nincs semmi, ami a véletlen műve lenne.

Semmi sem véletlen, nem a vakszerencse hajtja, hanem egy olyan elv, amely mindnyájunkat elvezet a kristálytiszta megértéshez.

Ezer és ezer "véletlen egybeesés" és jó barát siet megmutatni az utat, amikor túl súlyosnak látszanak a nehézségek ahhoz, hogy egyedül megbirkózzunk velük.

Mert igen is nagyon sokan állnak, mellettünk.

Olyanok, akik már megjárták az előttünk álló utat és olyanok is akik még hezitálnak, és csak az első lépésre várnak.

A nehézségeknek, az egyetlen okuk, értelmük és céljuk, hogy legyőzzük őket.

Hát nem ez az emberi természet titka?

Hogy a korlátokra fittyet hányva, bizonyítsuk végtelen szabadságunkat?

Nem a kihívás tesz próbára minket, nem a kihívás határozza meg, kik vagyunk, és mivé leszünk, hanem a mód, ahogyan szembenézünk, a kihívásokkal.

Hogy egyetlen fellobbanó gyufalánggal megsemmisítjük álmainkat, vagy lépésről lépésre újra építkezünk belőle, amíg végre kivívjuk szabadságunkat.

A gondok célja, hogy felülkerekedjünk rajtuk.

A szabadságunk célját, már ismered.

Őrült Vágy, ami elkísér minket, szerelmünk rögös útján.

A kérdés egyszerű:

Megbízunk-e a másikban annyira, mint ahogy Ő megbízik bennünk?

Én is hibázhatok...






A szülő nagyon sok hibát követ el.

Az egyik az, hogy soha nem vallja be a gyereke előtt,

hogy ő is emberből van, és hibázhat.

Ezért soha nem kér bocsánatot.

Az én 10 parancsolatom...



Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát.
Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki.
Önmaga előtt.

Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit!
És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket!
Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz...

Tartsd tiszteletben a saját érési idődet!
A türelmetlen ember önmagát erőszakolja meg, amikor sietteti sorsát.
Ezzel magában hordozza az örök elégedetlenséget.

A gondjaidért soha nem más, mindig te magad vagy felelős.
Tanuld meg vállalni a következményeket a tetteid után, és nem másban keresni hibáid okát!

Az önző ember először környezetét, majd önmagát teszi tönkre.
Ide vezet az önzőség.
Miért teszed mással azt, amit magadnak nem kívánsz?

Vesztesekre márpedig szükség van.
Hogy tudd, hová jutsz, ha az ő útjukat járod.
Ők a viszonyítási pont.
A nullák így töltik be végül küldetésüket.

Másra támaszkodni mindig veszélyes.
Igaz, sokszor ez a könnyebbnek látszó út.
De a támaszték eldőlhet.
Tudod mit?
Támaszkodj magadra!

Merj szembenézni a saját tükörképeddel!
Ez az első lépés a talpra álláshoz.
Harc, amit meg kell vívnod a menekülések helyett.
Egy napon pedig nemcsak sajátodéba, de mások szemébe is büszkén nézel majd.

A világban épp elég dologtól függsz akaratlanul.
Ne válassz magadnak újabbat!
A kiszolgáltatottság helyett a szabadságért küzdj, hogy lehess büszke is magadra!

A gyengeség valójában gyávaság.
A gyáva embert pedig fölemészti az állandó megfelelni vágyás.
Így hogyan valósíthatod meg önmagad?



Hangtalan mesék...




Mikor kezünk összeér

ajkunk szerelemről mesél

hangtalan szavakkal

néma imádsággal

veszett vágyakkal

selyem-suhogással

bársony takaróval

szelíd öreganyóval

bottal topogóval

bölcsen mosolygóval

élettel

álommal

mesével

valóval

szívből szólóval

szívnek adóval

mikor kezünk összeér

szemed szememhez ér

hangtalan szavakkal

végtelen vágyakkal

szerelemről mesél..



Így kell lennie...





Szerintem, lesz még ez másképpen.
Az emberek egyszer megundorodnak ettől az eltorzult világtól és akkor nagy fordulat következik.
Ez pedig csak a valódi értékek irányába történhet majd.
Így kell lennie...








Mit vétettünk?





Ez a világ, kígyót békát Ránk kiállt.

Mondja meg hát ez a világ szemünkbe.

Mit vétettünk, egész életünkbe?



Emelt fővel...




Amikor azt hiszed elfogyott, s nincs már több erőd.

Amikor azt érzed, ez, tovább nem mehet, emelt fővel élni nem lehet.

Összetört a bánat, ezernyi gond közt, homályban élsz, feladnád már, nincs tovább.

S mégis, valami itt tart.

Nem tudod miért, nem tudod kiért?

Legyűröd a gondot, lassan-lassan talpra állsz.

Az életet nem te adtad magadnak, hát nincs jogod, hogy feladjad.

Az ember megmarad a holnapnak, akkor is, ha gyötri a bánat....

2009. december 18., péntek

Nem vagyunk egyformák..

A FÉRFIAK NEM NŐK!  A NŐK NEM FÉRFIAK!

Tudom, elsőre ostobán hangzik, de nem vagyunk egyformák.

Míg a nők emocionális gondolkodásúak, mi férfiak gyakorlatiasak vagyunk, és szeretjük önállóan megoldani a problémáinkat.

Ha ez még sem menne, az oldalbordáink hajlamosak kész megoldásokkal ostromolni minket, s azt hiszik, hogy ettől nem érezzük magunkat elég férfinak.

Önbecsülés, büszkeség.

Míg a nők mindent kibeszélnek, mi hallgatunk, gondolkodunk, megoldunk.

Míg a nők „hisztiznek”, addig mi cselekszünk.

Amikor azt mondják, "Cica fáj a fejem", akkor nem azért mondják, hogy azt mondjuk, menj és vegyél be egy fájdalom csillapítót.

Honnan kellene nekünk azt tudnunk, hogy Ők szeretetre vágynak?

Mi gyakorlatiasak vagyunk.

Ha szeretetre vágysz, és Én nem veszem észre, gyere, és ölelj meg!

Ennyi.

Ha nekem fáj a fejem, nem biztos, hogy babusgatásra vágyom.

Mi (talán) egyenesebben fogalmazunk, nem „hátulról mellbe”.

Meg kellene érteni végre, hogy meg kell tanulnunk egymást kezelni.

Nem csak a párunkat kell ismernünk, hanem a másik nemet!

Értékeljük nagyra egymást.

Őszinte dicsérettel, megértéssel, sokkal többet és jobban tudjuk motiválni egymást.

Amit tennünk kellene, a párunkat a legapróbb dolgokért is megdicsérni.

„Milyen szép rendet raktál! De édes vagy, hogy elhoztál.

Nahát, én is kapok kakaós csigát! De jó, hogy gondoltál rám!”

Ha viszont valamit esetleg nem úgy tesz, mint ahogy mi azt elképzeltük, legalább a segítő szándékot értékelnünk kellene.

Ezen a téren vannak még hiányosságaink.

Saját tapasztalatból tudom.

„Örülök, hogy ezt meg ezt megtetted, ha azonban legközelebb teszed, kérlek ezt meg azt is tedd, vagy így meg úgy még jobb lenne!”

Így nem érzi azt, hogy hibázott.

A következő alkalommal pedig alig fogja várni, hogy örömet okozhasson azzal, hogy azt a bizonyos dolgot az általam kedvelt formában teszi.

Ha valóban úgy érzem, hogy ellenem tett valamit, azonnal elgondolkozom.

Vajon nem bántottam meg valamivel?

Vajon nincsenek éppen problémái, ami miatt nem tudott eléggé figyelni?

Vajon én megtettem mindent, hogy az adott dolgot helyesen kezeljem?

Vajon én hogyan tudnék segíteni neki?

A "ne viselkedj gyerekesen" helyett a "Viselkedj érett felnőtt módjára" és a

"Ne hazudjon önmagadnak!" helyett a "Legyél őszinte önmagaddal" – mondatokat választanám.

Azt hiszem a pozitív megfogalmazásnak nagyobb ereje van, mert arra segít fókuszálni, amit akarunk, nem pedig arra, amit nem akarunk.

A gúnyos megjegyzés mögött mindig hatalmas félelem és komplexus van, ami persze társunkban is erősíti ugyanezeket az érzéseket, és még kisebbségi komplexust is kialakíthatunk benne.

Na és persze azt fogja érezni, hogy értéktelen.

Férfi lévén szeretem elemezni a Nőket és a gondolkodás-módjukat.

Szeretek tanulni tőlük, és szeretem azt is, ha megértenek.

A kommunikáció elengedhetetlen!

Ne törekedjünk minden áron arra, hogy megértessük a másik nemmel a lényegünket.

Egyszerűen csak legyünk önmagunk.


Ha akarják, majd rájönnek!


Ez mindkét nemre vonatkozik!

Bújócska...

Amikor már nem tudod, nem az Igazságot keresni.
Amikor már nem vagy képes, nem az Utadat járni.
Na akkor fogsz elindulni, a szavakon túlra.
Az ígéreteket hátrahagyva, immár az Önmegváltás felé.

Van egy érzés ugyanis, amely egyre sürgetőbbé, türelmetlenebbé válik Benned.
Ez az érzés észrevétlenül, döntésre kényszerít.
A kérdés egyszerű.

Akarsz-e továbbra is magaddal és szüntelen küzdelemben állni a világgal azért, hogy elfogadásra találj, vagy megkeresed inkább Tiszta Önvalód Útját?

A félelmet választod, vagy pedig szövetséget kötsz végre Önmagaddal?

Mindaz ugyanis, ami az embert szenvedésre és vergődésre bírja.
Nem más, mint a szeretetlenségtől való félelme.
Ha azonban Te ismered az Egységet és éled azt, viccként fogod fel e földi állapotokat, hiszen tudatában vagy annak: minden, ami nem Szeretet, az csak illúzió.
Az emberi elme találmánya azért, hogy feledésre csábítson bennünket, földi halandókat.

Ha pokolként éljük meg a fizikai síkon kirajzolódó mindennapokat - az csak arra jel, hogy sikerrel vert át az egónk, miközben szorosan bekötötte harmadik szemünket, és lakattal rázárta az ajtót a szívünkre.

Játék az egész.

Bújócska.

Komolytalan.

Csak az elme vesz rá minket arra, hogy elhiggyük.

"Vérre megy" a küzdelem.


Nézz szét a világban:
Az ébredezési folyamat felgyorsult.
Egyre többen törnek ki a matéria fogságából.
Egyre többen vágynak felismerni igaz természetüket.
Nem véletlen ez, hiszen feléltük a Föld tartalékait.
Jobban kell az összefogás, mint bármikor korábban.


Hagyjuk hát abba a játékot, és térjünk végre Haza.
Így talán van esélyünk arra, hogy áramló harmóniánk, meggyőzhesse Földanyánkat.

 Van értelme küzdeni...

Boldogságra születtünk...

A reggel a legfontosabb.
Az ébredésed.

Mire ébredsz?

Jársz a régi, megszokott utadon, kizárva az újat, pedig elágazások mindig vannak előtted.
Új élményeket, új tapasztalatokat hozók.

Azt hiszed, a régi, a bevált -legyen bár fájdalmas, legyen bár tévedésekkel teli, mégis csak egy biztonságos terep.

De ha biztonságos, akkor miért érzed mégis rosszul magad?

Miért vagy üres, csalódott, miért látsz sokszor reménytelennek magad körül mindent?

A lelked másfelé menne, a lelked szárnyalni szeretne, a fejed, az elme, az, ami a régi úton tart.
A fejed, az elme, az ego az úr feletted.
Pedig ők csak szolgák, a lelked szolgái.
Csak eszközök, hogy te az lehess, aki vagy.
Olyan dolog ez, mintha a számítógéped önálló életre kelne, s nem az jelenne meg a képernyődön, amit olvasni szeretnél, hanem azt jelenítene meg, amit ő akar.
A számítógép lenne az úr.
Tekints úgy az elmédre, mint egy számítógépre!
Az elmében csak az van, amit te beletáplálsz, csak azt jeleníti meg, amire te beprogramoztad.

Kezd most el másképp, mint eddig tetted.

Mindegy, hány éves vagy, a lélek kortalan, fókuszálj a boldogságra.

Azokat a pillanatokat, azokat a helyzeteket, eseményeket figyeld, melyek megsimogatják a lelked, amikor jó érzés jár át, amikor melegség támad benned.
Boldoggá tehet, ha boldoggá teszel valakit, boldoggá tehet, ha rámosolyogsz valakire, s ő visszamosolyog.
Boldoggá tehet a lakásod hangulata, a ragyogó nap, a színes világ, ami körülvesz.
A boldogság nem nagy dolgokon múlik.
A boldogság apró dolgok összessége.
Amíg az emberfia, lánya nem veszi észre ezeket az apró morzsákat, nem szedegeti össze, mindig éhes marad a boldogságra.

Mindig azt fogod vonzani magadhoz, amit az életedről gondolsz.
S mindig mindenben igazad lesz.
Ha azt mondod:

Jaj, hogy én milyen szerencsétlen vagyok!

Biztos lehetsz abban, hogy az univerzum összes ereje azon fog munkálkodni, hogy te valóban szerencsétlen lehess.
Ha azt mondod:

Óh, ma is csodákra ébredtem, csodás napom van!

Biztos lehetsz abban, hogy az univerzum összes ereje azon lesz, hogy csodálatos napod legyen.
Az élet ilyen egyszerű.
Te teremted minden örömödet és minden bánatodat.

Gondolkodj el tehát azon: milyen gondolatoknak engedsz teret, ki az úr az életedben.

Te boldogságra születtél.

S hogy valóban az légy, csak rajtad múlik.


Mindig minden rajtad múlik.

2009. december 17., csütörtök

Te meg Én...



Megszűnt a tér nincs "messze", nincsen "távol" amióta tudom, hogy létezel.


Hol éppen vagy, a Föld bármely pontjáról, mindegyik percben hozzám érkezel.


Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol gondolatban, nálam feledkezel.


Én érzem itt, hogy szívem száz gondjából, az a simítás egyet elemel...


Magányából az "Én" és "Te" kilábol, mely külön értelmetlen félbe szel.


Csak a tündöklő "Te meg Én" világol, értelme, hogy velem együtt leszel.


Én vétkezem, amikor Te hibázol engem őrzöl, ha magadra vigyázol.

Ne engedj el...




Ajkamon halk sóhajjal pillék szárnya rebben,

ahogy én mondom,

nem mondhatja soha senki szebben

csak ölelj, ne engedd el a kezemet,

s én halkan súgom,

forró szenvedéllyel a nevedet,

napsugárral lehelek csókot a szádra 

Hopp! 

itt egyapró harmatcsepp,

derengő hajnal édesen kacagó lánya,

táncoló kis szivárvány, boldog színek karneválja,

amott, holdfénnyel kergetőznek fényes csillagok,

nézz rám Kedves! 

Ez mind-mind, Én vagyok.

Ne engedj el, őrizz!

Tovább nem harcolhatok.

2009. december 16., szerda

Még nem...




Még nem néztél mélyen a szemembe

Még nem suttogtam édesen füledbe

Még nem érintettél meg selymesen kezeddel

Még nem öleltelek át erősen karommal

Még nem érezhettem mámorító illatod

Még nem hallhattad kéjsóvár sóhajom

Még nem csókolt selymesen a szánk

Még nem perzselte fel testünket a vágy

Még nem fonódtunk egymás húsába

Még nem ringattuk egymást a boldogságba

Még nem akarom, hogy elmenj,

Még nem akarom, hogy itt hagyj

Még nem ismertelek meg téged

…hogy engedjelek így el?

2009. december 15., kedd

Száguldó idő...







Azt mondják, hogy a szív égő sebére,
legjobb gyógyszer a száguldó idő!

Én elhiszem, de egyre inkább érzem,
hogy az a sebhely mind nagyobbra nő.

Talán azért, mert nem tudok feledni,
nem is akarok, hadd fájjon, ami fáj!

Csak hulljon könnyem a könnyek tengerébe.

S fölötte én mint sikongó sirály keringjek,
míg majd utolér a sorsom.

Nyílvessző, ólom, bármi, ami öl...

S nem lesz többé, mi fájni tudna bennem.

Se szív, sem emlék, ami meggyötör, ami összetör!







Szeret mind, ki ismer...




Egy valódi angyal ő, még hogy ha sír is büszkén néz.
Távoli csillag hull, egy éjjel átszökött az álmaimba.

Csak te ismersz engem jól, csak is te látod lelkem őrült vágyait.

S nekem nincs jövőm, ha nem vagy itt.
Hisz szeret mind, ki ismer, s a felhők közt jár.

Hogy csak te hozzád tartozom, oly jó tudni már.

Én tőled mit se kérek, de tudnod kell, hogy védlek,
és éjjel, nappal, folyton vágyom rád.

Csak titokban sírok én, a gyöngeségem szégyellem.
Rájöttem túl hamar, hogy aki nem vigyáz, az mind csalódik.

De te más vagy mint oly sokan, tudom, hogy van vígasz míg hozzád érkezem, soha nem volt más ily jó velem.
Hisz szeret mind, ki ismer, s a felhők közt jár.

Itt vagy bennem minden percben.

Hogy csak te hozzád tartozom, oly jó tudni már.
Épp úgy, mint egy hang.
És érzem azt, hogy nálad, még csendes béke várhat,
és éjjel, nappal, folyton vágyom rád.
És hidd el, és hidd el, nem érhet gond és vész.
Míg mellettem itt élsz.
Hisz szeret mind, ki ismer, s a felhők közt jár.
Hogy csak te hozzád tartozom, oly jó tudni már.

Csak tőled kell az élet, nem látok mást, csak téged.

És éjjel, nappal, folyton vágyom rád.


És akkor azt mondtad...

És akkor azt mondtad, vége.

Bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele.

Méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal.

Mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes.

De én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek, hogy ezt meg ezt teszem.
Fel akartam tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltartóztatni, mert a vég már nem közeledett, már megérkezett és ott volt.
És csak akkor adtam fel e reménytelen vállalkozást, mikor már ott is éreztem magam körül és magamban a véget, és akartam beváltani a fenyegetőzést, megtenni az “ezt meg azt”, de nem azért,

hogy olyasmiért büntesselek, amit nem követtél el.

Hanem azért, hogy próbára tegyem a véget.

Mintegy végére járjak a végnek, és ráébresszelek,
mit veszítesz a véggel.

Csak annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre, amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség.

De amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együtt érzőn próbálod, ha nem is megszüntetni

 — mert megszüntetni nem szüntetheted meg —

legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts.

Noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.

Álmatlanul...




Az álmatlan éjszakák gyorsan fölemésztik az életet.

S mert virrasztás alatt a lélek nem jut elég mézhez, táplálék hiányában a vágyak sovány kosztján igyekszik megélni.

S mivel ebből sem örömöt, sem fenntartó erőt nem meríthet, s érzi, hogy hamarosan belepusztul a sóvárgásba.

A filozófiához, a kemény elhatározáshoz és a belenyugváshoz fordul, segítségért kiált hozzájuk.

De hiába!

Nem segítenek, meg sem hallják a kiáltást.

S a lélek elerőtlenedik.

Az igazság mindig kitudódik...





Ha az igazság csúf, az emberek megpróbálják véka alá rejteni.

Mert tudják, micsoda kárt okoz, ha fény derül rá.

Úgyhogy vaskos falak közé bújtatják, vagy zárt ajtók mögé dugják.

Vagy mindenféle cseles álcával leplezik.

De az igazság, bármily csúf is, mindig kitudódik.

És valakinek, akit szeretünk, végül mindig bántódása esik.

Egy másik valaki pedig tobzódik a fájdalmában.

Ez minden igazságok közül  a legcsúfabb.