2009. december 16., szerda

Még nem...




Még nem néztél mélyen a szemembe

Még nem suttogtam édesen füledbe

Még nem érintettél meg selymesen kezeddel

Még nem öleltelek át erősen karommal

Még nem érezhettem mámorító illatod

Még nem hallhattad kéjsóvár sóhajom

Még nem csókolt selymesen a szánk

Még nem perzselte fel testünket a vágy

Még nem fonódtunk egymás húsába

Még nem ringattuk egymást a boldogságba

Még nem akarom, hogy elmenj,

Még nem akarom, hogy itt hagyj

Még nem ismertelek meg téged

…hogy engedjelek így el?

2009. december 15., kedd

Száguldó idő...







Azt mondják, hogy a szív égő sebére,
legjobb gyógyszer a száguldó idő!

Én elhiszem, de egyre inkább érzem,
hogy az a sebhely mind nagyobbra nő.

Talán azért, mert nem tudok feledni,
nem is akarok, hadd fájjon, ami fáj!

Csak hulljon könnyem a könnyek tengerébe.

S fölötte én mint sikongó sirály keringjek,
míg majd utolér a sorsom.

Nyílvessző, ólom, bármi, ami öl...

S nem lesz többé, mi fájni tudna bennem.

Se szív, sem emlék, ami meggyötör, ami összetör!







Szeret mind, ki ismer...




Egy valódi angyal ő, még hogy ha sír is büszkén néz.
Távoli csillag hull, egy éjjel átszökött az álmaimba.

Csak te ismersz engem jól, csak is te látod lelkem őrült vágyait.

S nekem nincs jövőm, ha nem vagy itt.
Hisz szeret mind, ki ismer, s a felhők közt jár.

Hogy csak te hozzád tartozom, oly jó tudni már.

Én tőled mit se kérek, de tudnod kell, hogy védlek,
és éjjel, nappal, folyton vágyom rád.

Csak titokban sírok én, a gyöngeségem szégyellem.
Rájöttem túl hamar, hogy aki nem vigyáz, az mind csalódik.

De te más vagy mint oly sokan, tudom, hogy van vígasz míg hozzád érkezem, soha nem volt más ily jó velem.
Hisz szeret mind, ki ismer, s a felhők közt jár.

Itt vagy bennem minden percben.

Hogy csak te hozzád tartozom, oly jó tudni már.
Épp úgy, mint egy hang.
És érzem azt, hogy nálad, még csendes béke várhat,
és éjjel, nappal, folyton vágyom rád.
És hidd el, és hidd el, nem érhet gond és vész.
Míg mellettem itt élsz.
Hisz szeret mind, ki ismer, s a felhők közt jár.
Hogy csak te hozzád tartozom, oly jó tudni már.

Csak tőled kell az élet, nem látok mást, csak téged.

És éjjel, nappal, folyton vágyom rád.


És akkor azt mondtad...

És akkor azt mondtad, vége.

Bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele.

Méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal.

Mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes.

De én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek, hogy ezt meg ezt teszem.
Fel akartam tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltartóztatni, mert a vég már nem közeledett, már megérkezett és ott volt.
És csak akkor adtam fel e reménytelen vállalkozást, mikor már ott is éreztem magam körül és magamban a véget, és akartam beváltani a fenyegetőzést, megtenni az “ezt meg azt”, de nem azért,

hogy olyasmiért büntesselek, amit nem követtél el.

Hanem azért, hogy próbára tegyem a véget.

Mintegy végére járjak a végnek, és ráébresszelek,
mit veszítesz a véggel.

Csak annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre, amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség.

De amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együtt érzőn próbálod, ha nem is megszüntetni

 — mert megszüntetni nem szüntetheted meg —

legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts.

Noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.

Álmatlanul...




Az álmatlan éjszakák gyorsan fölemésztik az életet.

S mert virrasztás alatt a lélek nem jut elég mézhez, táplálék hiányában a vágyak sovány kosztján igyekszik megélni.

S mivel ebből sem örömöt, sem fenntartó erőt nem meríthet, s érzi, hogy hamarosan belepusztul a sóvárgásba.

A filozófiához, a kemény elhatározáshoz és a belenyugváshoz fordul, segítségért kiált hozzájuk.

De hiába!

Nem segítenek, meg sem hallják a kiáltást.

S a lélek elerőtlenedik.

Az igazság mindig kitudódik...





Ha az igazság csúf, az emberek megpróbálják véka alá rejteni.

Mert tudják, micsoda kárt okoz, ha fény derül rá.

Úgyhogy vaskos falak közé bújtatják, vagy zárt ajtók mögé dugják.

Vagy mindenféle cseles álcával leplezik.

De az igazság, bármily csúf is, mindig kitudódik.

És valakinek, akit szeretünk, végül mindig bántódása esik.

Egy másik valaki pedig tobzódik a fájdalmában.

Ez minden igazságok közül  a legcsúfabb.

2009. december 14., hétfő

Ördögi kör...

Sokszor, méltatlan nőkre pazaroljuk energiánkat!
Mi, férfiak, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen nőkbe a fantáziánkat.
Utólag megfejtjük a jeleiket, és transzparensként állítjuk magunk elé.
Lássuk be, a rosszlányokra bukunk.
A huncutokra, kihívókra.
Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk.
Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak.
Á, dehogy változnak.
Kicsit még meg is aláznak.
Várni kell rájuk.
Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük.
Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott.
Csókjuk kábító, begyakorolt.
Ők azok, akikért élni-halni kell.
Akikért biológiai bombánk robban.
Akiket meg sem próbálunk elkerülni, így mindig beléjük botlunk.
Ha választani kell, őket választjuk.
A jó kislányok nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából.
Velük nincs is mit megbánni.
Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk.
Legalábbis nem készen.
Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra.
És maradjon is olyan, hogy a többi férfira már ne legyen hatással.
Esküszöm, nem értem magunkat.

Csoda, hogy olykor belerokkanunk a próbálkozásba?

A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket.
Csak mi őket.
Ördögi kör ez.

Lassan jobban értem a nőket, mint a férfiakat.

Megbocsátani...




Megbocsátani nem azt jelenti,
hogy valaki elfelejti a múltat.

Úgy temmi, mintha meg sem történt volna.

A múltunkat és a múlt sebeit,
nem tudjuk meg nem történtté tenni.

Része marad az életünknek.

A megbocsátás elsősorban nem is a múltra vonatkozik,
hanem a jelenre és a jövőre.

Azt jelenti, hogy annak ellenére, ami történt és ami fáj,
nálam az ajtó mindig nyitva lesz.

Mégis újrakezdünk.

A szeretetünk erősebb lesz a hibáknál, amelyeket elkövetünk, legyőzzük az akadályokat.

A megbocsátás a szeretet feltámadása, győzelme.

Nem eltüntetni akarja a múltat, hanem átalakítja.



Csodában élünk...



Csoda az, ami bennünk és körülöttünk van.

De nem vesszük észre.

Amíg éljük, azt hisszük, természetes...

Csak amikor elmúlt már, döbbenünk rá.

Hogy csodában éltünk.

Utólag.

De akkor már késő.

Hogyan válasszatok férjet...





Ha én mondhatnám meg a nőknek,
hogyan válasszanak férjet, hát azt tanácsolnám.
Csinálják pontosan úgy, mintha lovat vennétek.

Keresd a fajtiszta, erős fogú, erős lábú példányt!

Kerüld azokat a teremtményeket,
amelyek kicsit is rúgósak vagy harapósak!

Könyörtelenül hagyd ott,
ha csak a legkisebb hajlandóságot mutatja a lustaságra!

A csökönyös szörnyetegekre ügyet se vess!

Egy kis keményfejűség persze elkerülhetetlen,
talán nem is árt.

De ha túl sok van belőle, az veleszületett ostobaságra utal.

Röviden tehát:

Olyat válassz, amelyik még nevelhető!

Remény...




Úgy érzem, évek óta először,
mintha egy aprócska szikra csillant volna föl.
Olyan érzés áradt szét bennem,
mintha valamilyen jelentős esemény várna rám.

Mintha, valami hozzád vezérelt volna.

Többre vágytam, csak éppen nem tudtam, miből.
Valami olyasmit szerettem volna átélni,
mint fiatalabb koromban.
Azt a megfoghatatlan érzést,
aminek már kezdetén érezni a csíráját,
ahogy sugárzó melegséggel töltött el.

Aztán felismertem mi ez - a remény.

A reményre vágytam.

MIÉRT?




A legrégibb emberi kérdés:

a miért...

Ezen a kérdésen még eddig mindenfajta logika,
minden filozófia és tudomány hajótörést szenvedett.

Ajándék...



Te vagy nekem az élet, a fény,
Fogom kezed, hogy már sose félj,
Ez a nap a te ünneped már,
S egy ajándék, ami vele jár.

Boldogság,

Tőled bármit kapni, boldogság,
Elég egy apró tárgy,
Tudom, hogy ott lesz benne minden vágy.

Add hát, ne várj!

Én kincseket nem adhatok,
Csak szívemet, mint a legszebb darabot,
Nem óra ő, sem drágakő,
De bármi volt, csakis érted zakatolt.

Csak érted zakatolt, érted zakatolt.

Lehet arany, vagy ékszer, vagy kincs,
De olyan igazi, mint te vagy, nincs,
Mit is adhatok én neked még,
Egy szó, egy könyv ide nem elég.

Boldogság,

Tőled bármit kapni, boldogság,
Elég egy apró tárgy,
Tudom, hogy ott lesz benne minden vágy.

Add hát, ne várj!



2009. december 13., vasárnap

Röptében...




Aki egy szeretőhöz köti magát,
az eltöri az életet jelentő szárnyát.
Azonban aki a szeretőt röptében csókolja,
az az örökkévalóság napfelkeltéjében él.

Hol van a józan észem?



Van, hogy tehetetlennek bizonyulok kívánságaimmal,
vágyaimmal vagy ösztöneimmel szemben,
és ez gyakran elviselhetetlen fájdalmat okoz.
Ez az érzés végig fog kísérni életemen,
olykor megfeledkezem róla,
olykor rögeszmeként telepszik majd rám.
Az élet művészetéhez az is hozzátartozik,
hogy képes legyek legyűrni tehetetlenségemet
 egy szerelmi kapcsolatban,
képes legyek kiegyenlíteni
egy erőfölényen alapuló viszonyt
vagy lerázni magamról az elnyomottság érzését.
Ez nem könnyű feladat,
mert a tehetetlenség gyakran félelmet szül. 

A félelem pedig kaput nyit a gyengeségnek,
és aláássa egész viselkedésemet,
az értelmemetet, a józan eszemet.

Virrasztó...




Hagyd a szavakat, így védd az igazad,
Aki fecseg az úgy marad, hallgatni boldogabb.
Hogyha nem teszed, magadra zárod a ketreced,
A szívedet el ne add, örömöd hallgatag.
Végtelen ébrenlét, velem hallgass még,
Velem virrassz át, minden éjszakát.
Örök készenlét, csak hallgass velem még,
Velem virrassz át, minden éjszakát.
Tested menedék, de hogy oltalmazz, nem elég,
 A selyem és a méz, vagy ha a kéz ölelni kész,
vágyad hatalom, de legyél a vigaszom
Jutalmam, vagyonom, rész helyett egész.
Végtelen ébrenlét, Velem hallgass még,
 Velem virrassz át, minden éjszakát.
Örök készenlét, csak hallgass velem még,
Velem virrassz át, minden éjszakát.
Hagyd a szavakat...
Tested menedék...
Vágyad hatalom...
Végtelen ébrenlét, velem hallgass még,
Velem virrassz át, minden éjszakát.
Örök készenlét, csak hallgass velem még,
Velem virrassz át, minden éjszakát.







Rendszámvarázs...


NoComment!








Vízhatlan, 300 km/h-ig tesztelt, 140 x 530 x 26.3 mm

Dúdolni halkan








Jéghideg ágyban ébredek, tudod,

Fény mossa az éjszaka ráncait,

Tudom és érzem, hogy merre jársz,

Hiába hiszed, hogy nem vagy itt.




Most sokáig nem látlak, tudod,

Pedig nem vehetem le rólad a szemem,

Lepedőm markolja sóhajod:

Csak Te mondod így ki a nevem.




Az illatodban ülve várok egész nap,

Hogy szádban hozd el éltető vizemet,

Itt vagy velem, ahogy írom ezt a sort,

Ahogy szemedhez ér, én ott vagyok Veled!

(Én ott vagyok Veled!)




Többet nem tudok,

Csak Neked dúdolni halkan,

Néznek a csillagok,

Bennem most is béke van!




Álom-szakadék mélye vár,

Onnan is visszahív egy szó,

Dalt szül a súlyos félhomály,

Érzem, hogy sírni volna most jó.




Reszket a föld, ha hozzám ér,

Egy-egy békés gondolat,

Amit nekem küldesz el,

Amiben magad is benne vagy

(Benne vagy...)




Többet nem tudok,

Csak Neked dúdolni halkan,

Néznek a csillagok,

Bennem most is béke van!

Többet nem tudok,

Csak Neked dúdolni halkan,

Néznek a csillagok,

Bennem most is béke van!




Többet nem tudok...

Néznek a csillagok...

Többet nem tudok...

Csak Neked dúdolni halkan!

Még mindig...




Ma megint nem találkoztunk,
de vissza-visszatérek hozzád gondolatban.
Bár mások előtt rólad nem beszélek.

Ott élsz minden kimondott szavamban.

Bennem élsz mert feloldódtál,
dacos testem idegszövetében.
Minden percben újra perbe foglak,
és minden percben visszahódít énem.

Próbáltalak már másban felfedezni.

Van úgy, hogy néha csal a szem,
de te nem élhetsz másban.

Sehol senki nem tud meghamisítani nekem.

Kereslek mégis minden kőben, kutatlak térben és időben, reménytelenül s mégis lankadatlan.

Test...lélek...értelem...





Az emberek alig tudják, mit jelentenek ezek a szavak: test, lélek, értelem.

A test érez, a lélek lát, az értelem gondolkodik.

De a "jó" embernek van meg néhány roppant tulajdona:

A szelíd nyugalom, az illendő alázat, a derű és az igazságos cselekedet.

Érez, ha érezni, és lát, ha látni kell, gondolkodik, ha értelmét teszi próbára az élet, de bölcs megnyugvással fogadja, ami a sors rendeléséből neki jutott.
Semmi nem nyugtalanítja, beszédében igazmondó, cselekedeteiben igazságos.
Mikor a világ félreérti, ő akkor is derűsen él, nem neheztel senkire, és nem tér le arról az ösvényről, amely az élet céljához, az igazi boldogsághoz vezet…
Mint ahogy az orvosok kéznél tartják a műtéthez szükséges eszközeiket, úgy te is mindig tartsd kezed ügyében isteni és emberi tulajdonságaidat.
Mindenben - még a legcsekélyebb dologban is - úgy járj el, hogy ne feledd:
a kettő kapcsolatban áll egymással.
Mert semmi emberi dolgot nem intézhetsz el jól, hogy ne hivatkoznál az istenire.
Ugyanez áll meg - fordítva is…

Szeretnéd megtalálni a boldogságot?

Kövesd a józan ész szabályait, buzgón, határozottan, békés lélekkel tedd, amit a pillanat megkíván.
Sem jobbra, sem balra ne tévedjen el tekinteted.
Nem nézz maszkok után, és cselekedeteid összhangban álljanaknak a természettel.
Minden szavad, a hősi időket felidéző igazság jegyében szülessenek.
Semmit ne várj, és semmitől se remegj.
Őrizd meg, lelked és szellemed tisztaságát.

Fogadd meg, és biztos lehetsz benne, megtalálod, amire annyira áhítottál:

A boldogságot.

Ebben senki meg nem akadályozhat.