Amíg nem látjuk újra ...

Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát...

Ha nem szeretjük tovább.

Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít...
Erre gondolunk.

A felejtésre.

Ez azonban, ha valóban szeretünk...

Nem lehetséges.

A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja...
Ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk.
Semmi más.

Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben.

Mindegy.
A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra.

Nem az emléke...

A hiánya él bennünk!

 
 

Meddig lehet életben maradni...

A testi sértésekről készíthető látlelet.

Így aztán az is megállapítható...
Hány napon belül gyógyulnak.

De ki mondja meg egy szóról...

Egy hangsúlyról...
Egy vállvonogatásról...
Egy röhögésről...

Meddig lehet utána életben maradni...

S miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?

                                                   €$@ß@

Tenger az élet...

Tenger az élet.

Sok ezer év óta hullámzik velünk...
Sok ezer év óta hullámzik velem.
Vízcseppek vagyunk...
Jelentéktelen, szürke kis parányok, mind, mindannyian.

Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.

Tenger az élet.

Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet.

Néha megtaláljuk.
Összesimulunk egy pillanatra...
Aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe.
És mi keresünk, keresünk újra tovább.
Minden csepp egy másik kicsi cseppet, a mérhetetlen, óceánban.
Jaj, hatalmas ez az óceán és egy vízcsepp olyan parányi benne.

Sok ezer év óta keresem már Őt, kis vízcsepptársamat...

Alig lelem meg néha-néha...Olyankor is egy pillanatra csak.
Háborog a vihar, röpít a hullám...
Voltam koldus, béna, nyomorék, hazám a templomajtó...

Ő talán királynő volt akkor és garast dobott reszkető kezembe...

Császár is voltam... büszke, nagy, hatalmas...
Ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn...
De Én akkor nem vadásztam ott, mert dolgom volt, más...
Fontosabb, nagyobb...

Pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem Őt.

Most is keresem.
Néha belenézek valakinek a szemébe...
Aztán tovább megyek.

Nem ő volt, ez sem ő volt.

Néha belecsókolok valakinek a piros szájába...
Aztán idegenül néz össze a szemünk...
Ezt a vízcseppet sem én kerestem.
Valaki más.
Néha összesimulunk, amikor sír a tangó...

Kilessük egymás szíve dobogását...

Aztán fáradtan lehull a kezünk.
Tovább.
Egymás lelkébe belenézünk...
Csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást...
Aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá...

Keresünk, keresünk mindnyájan, mindig, míg világ a világ.

Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas, furcsa életemben...
Lehet, hogy nem.
Mindenütt, mindig csak őt kerestem.

Űz, hajt a Vágy...

Hogy a szemébe nézzek, mert régi magamat látom meg benne.
Megszorítsam a kezét és a lelkébe csókot leheljek...
Szebbet, szentebbet, mint amilyent valaha ...Adtam.

Egy pillanatra csak.

Aztán jöhet ismét a hullám...
Leránthat a mélybe vagy sugárszálon az égig emelhet...
Valaki utánam csodálkozik...
Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon...
Lehetek száz öles tengermélybe zárva...

Mindörökre őt fogom keresni...

Ő pedig engem fog keresni...Mindörökre.

                                                   €$@ß@

Életünk...

Egyre inkább az az érzésem...

Hogy az életünk, egyetlen mondat...

Csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az…

A nagy találkozások...

A lélekközeli pillanatok, mindig azok voltak...

Amikor valakit megszerettem.

Az igazi csoda a barátság...

A valódi, emberközeli kapcsolat.
Amikor egyszer csak repül velünk az idő...
Az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk.

Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.

Csak akkor fogsz szeretni...

Csak akkor fogsz, ismét szeretni...
Ha ugyanolyan megrázkódtatás ér, mint engem ért...

Mikor elveszítettelek...

A megrázkódtatás, alázatossá tesz, és fényében meglátod...
Amit most, a gőg sötétjében nem látsz...
Meglátod, mennyit érek neked...

Mennyit ér mindaz, amitől így megfosztod magad...

Csak várják, legyek türelemmel...
Én várok, és türelemmel vagyok...

Mióta már...

Nem akarom kézbe venni, amit nem vehetek kézbe...
Mert kézben van az, bár nem az enyémben és nem a tiédben..
Kitartok a várakozás mellett, mint a remete...
Akinek nem terem gyümölcsöt az egyedüllét,
De nincsen más választása, mint egy gyümölcstelenség.

Ám megrázkódtatásod, csak nem akar bekövetkezni.

És én egyre kevésbé bízom benne...
Nem mintha ...-nak nem volna igaza, lehet, hogy igaza van...
Csak hát érzem, mint múlik el megrázkódtatásom.

És mint bura alatt a levegő, fogy el alázatom...

S tudom, ha egyszer elfogy, rám is a gőg sötétje borul...
De akkor már, semmire se mégy alázatoddal...

Mert csak neked világít, nekem nem.

                                                  €$@ß@

Szomorúságról...

Ne kergesd el, a szomorúságot.

Oktalanul jön.

Talán öregszel ilyen pillanatokban...
Talán megértettél valamit...
Elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől.

S mégis...A szomorúság megszépíti az életet...


Először is...
Az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök.

Emlékezz csak...

Aztán...
A szomorúság egy váratlan pillanatban...
Leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot.
Minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is.

A szomorúság nagy erő.

Messzebbről látsz mindent...
Mintha vándorlás közben csúcsra értél volna.
A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek...
Ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben.

Egyszerre emberebbnek érzed magad.

Mintha zenét hallanál, dallam nélkül.
A világ szomorú is.
S milyen aljas, milyen triviális, és kibírhatatlan lenne, egy teljesen elégedett világ...

Milyen szomorú lenne a világ, szomorúság nélkül!

                                                                                                        (Márai Sándor)

Csodákra vagyunk képesek...

Minden nap kapunk egy pillanatot...

Amikor megváltoztathatunk mindent,
ami boldogtalanná tesz.

S mi minden nap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, ezt a pillanatot...
Mintha nem is létezne...
Mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap...
És semmiben sem különbözne a holnaptól.
De aki résen van...
Az észre fogja venni a mágikus pillanatot.

Bármikor meglephet minket...

Reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba...
Vagy az ebéd utáni csöndben...
A nap bármelyik percében...
Amelyik nem látszik különbözőnek a többitől.

Mert ez a pillanat, létezik...

Ebben a pillanatban, a csillagok minden ereje, belénk száll...

Segítségükkel, csodákra leszünk képesek.

                                                                      €$@ß@

Ki a legjobb tanácsadó?

Amikor elindulsz az Önmagad megismerése felé vezető úton... Biztosan utadba akadnak olyan emberek...

Akik megmondják Neked, hogy mi a jó vagy mi a rossz.

Sokan elmondták már...
De azért, megismétlem Én is...
Ilyenkor egyetlen létező van, akire hallgatnod kell...

Saját magadra!

Persze ez nem azt jelenti, hogy senkit ne hallgass meg!
Dehogy.
Hallgass meg minden elérhető információt.
Be kell engedned mindent ahhoz, hogy el tudd dönteni...

Mi a Te utad.

Egyetlen dolog van, amire figyelned kell...
Az, hogy legyen egy szűrő, melyen átengeded mindazt, amit hallasz.

Viszont ezt a szűrőt...Csak az érzelmeid vezéreljék!

Amikor hallasz valamit...
Amiért tiszta szívvel tudsz lelkesedni...
Ami örömöt okoz...

Akkor indulj el abba az irányba, amerre ez az iránytű mutat.

Amikor jön valaki más...
Aki az ellenkezőjét mondja...
Vagy kritizálja azt, aki neked annyira tetszett...
Engedd be azt is, és figyeld hogy milyen érzéseket okoz.
Tudni fogod hogy melyik a Te igazságod.

Nem kell, hogy másra figyelj...

Mert csak Te tudhatod azt, hogy merre kell haladnod.
Ha úgy érzed, ennek ellenére mégis rosszul döntöttél...
Gondolkodj el azon, hogy a tév- és kerülőutak az életedben milyen fontos felismerésekhez vezettek.
Mit tanultál meg, a hibás döntéseid miatt...
Ami nélkül nem lehetnél ma ott, ahol tartasz.

Ha mindig mindent jól csinálsz, sosem fogsz fejlődni.

Hibázni azért jó, mert abból tudsz a legtöbbet tanulni.
Az igazi hiba valójában az, amikor nem tanulsz a hibákból...
Mert akkor újra és újra el fogod követni őket.

Ne félj cselekedni, ne félj a hibáktól.

Gyerünk, lépd meg...
Tedd meg...
Haladj az úton...
Csak előre...

Mert csak is így érheted el...A célod!

                                               €$@ß@

Mit ér az egyik a másik nélkül?

 

Élet - Halál
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Nem is létezik...


Férfi - Nő
...mit ér az egyik a másik nélkül?
A lélek könnyezik...


Föld - Ég
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Az Isten vétkezik...


Szikla - Tenger
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Kő töri szét a víz cseppjeit...


Minden - Semmi
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Ma a Minden szétesik...


Csend - Szó
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Hallgasd a csend hangjait...


Szerelem - Vágy
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Szerelem álmodja a vágy álmait...


Valóság - Csoda
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Csodák színezik a valóság napjait...

                                                                   €$@ß@

Amiben hiszel...

Fel kell mérni, hogy mi számít egy emberi életben...
S a döntésnek, súlya van.

Igen, tettem kitérőket.

Igen, kötöttem kompromisszumokat.

Igen, Én is.

Mert azt hittem, ez az út.
Aztán megállsz egy pillanatra.
Jó esetben.
És jön a döntés, fojtogató kényszere.
Amikor felteszed a kérdést magadnak, úgy, hogy ne hallja senki...
Csak Te.
De, Te igen.

Mi számít igazán, az emberi életben?

Pénz?
Púder?
Vagy önazonosság?
Nehéz kérdés?
Elméletileg vagy gyakorlatilag, kívülről vagy belülről nézve az?

És ha Te teszed fel magadnak, megvan a válaszod?

És ha a válaszod igen, a bátorságod is megvan?
És ha a bátorságod igen, az erőd is?
És ha elhatározod, meg is teszed?
Hány életünk van?
Hányszor szúrhatjuk el?
Honnan származik a félelem?
A bizonytalanság?
Belőlünk, vagy a világ adja?
És mit tehetünk?
Végül hát szabad az akarat?...

Márpedig az akaratnak, szabadnak kell lennie.

Az út viszont, eleve elrendeltetett.

Van másik választás, és még sincs másik.

Így két tétel, egyszerre.
Mert amit választasz, az számodra, az egyetlen lehetséges.
Sors...

Amiben hiszel.

Hiszel?

                                                                         €$@ß@

 

Áldozat vagy Kalandor...

Választhatok...

Hogy minek tekintem magam...

A világ áldozatának.

Vagy egy kalandornak, aki kincset keres.

Az egész csak nézőpont kérdése.

                                  €$@ß@

Az igazi...

Öröm, persze ez nem egészen pontos szó...
 
Egy napon, csendes lesz az ember.
 
Már nem vágyik az örömre...
De nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát.
 
Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott...
 
Büntetést és jutalmat...
 
S mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki.
 
Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies...
Azt nem kapta meg...
Ennyi az egész.
 
Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom.
 
Ez is eljön.
 
Csak nagyon sokat kell fizetni érte...
 

Hierarchia...

 

Életünk, a természetes kiválasztódás, momentumával kezdődik.

A fogantatás pillanatában...
A legéletképesebb spermium létjogosultságával.

Ezután a társadalmi hierarchia, végig kíséri létedet,
a halál pillanatáig.

Némelyikünk nem nyugszik, míg irányítóvá nem válik..
De hiába izzad vért...

A piramis csúcsa nem létezik.

Mások nyugodtabbnak érzik, az irányított szerepét...
Mert irtóznak a felelősség fogalmától.
Vagy egyszerűen másképp szemlélik az életet.

Inkább szabadságra vágynak, mint hatalomra.

Egyesek összeférhetetlen természetük miatt...
Ódzkodnak a beosztott szerepétől...

Ám egy másik pozíció, aligha változtat, alaptermészetükön.

Mind hiába.
Akad majd, aki kedvére formálhatja napjaidat...
S lesz, akinek Te befolyásolhatod perceit...
Akár tudatosan, akár tudattalanul.

Az egyetlen "intézmény", ahol lehetőséged adódik,
az egyenjogúság kialakítására...

A párkapcsolatod.

Kompromisszumok hadával...
Beteljesedéssel és lemondással...
És rengeteg odafigyeléssel.
Az otthonodban, levetkőzheted a nagyvilágban elfoglalt helyed szerepét.
S végre, megértésre lelhetsz.
Természetesen ehhez felül kell kerekedni a vadon törvényén.

 Ölj, vagy megölnek...Falj, vagy felfalnak!

Amely oly erős ősi ösztön...
Törekedni kell az egyensúly megteremtésére.
Ám mindehhez két ember szükséges.

Ha csak az egyik fél is fontosabbnak véli életét a másikénál...

Itt is hamar kialakul az alá-fölé rendeltségi viszony
Mely rövid úton véget vethet az idillnek.

Hiszen melyikünk vágyna, korlátokra...

Kielégítetlen vágyakra...

Végeláthatatlan várakozásra és lemondásokra...

Életünk végéig?!

                                                                      €$@ß@

Ez több mint...

Ez több mint szerelem...

Ez gondolat.

Hajnali séta juharfák alatt...

Galambszárny rebben

Párák... permetek...

Hullnak a sápadt őszi levelek.

Aztán a munka... és már odabenn.

A szkenneren fehér cicád pihen...

Megsimogatnám... mégse... nem lehet...

Megérezné a simító kezet.

Felébred, s akkor én is ébredek...

Már reggel van, kinyithatom szemem.

Elmúlt az álom és a gondolat...

A gondolat, mely több mint szerelem...

A szív erényei...

Tudom, hogy szavaimat félreérthetik.

Olykor, tetteimet is.

A félreértés, épp úgy hozzátartozik az emberhez...
Mint fához a levél, tengerhez a víz,
törzshöz a kar, fejhez a gondolat.
A félreértés oly természetesen jár-kel a világban...
Mintha együtt született volna, a megértéssel.
Nem magyarázkodom, nem szépítem a történteket.

Az igazság aranyból van, és kiállja az idő próbáját.

                                            

                                             €$@ß@

Eldobható vagyok

Valahogy mindig az kell...Aki eldobhat.

Akivel bizonytalan lehet minden.
Az életem.
A fájdalmam.
Aki nem jön sokszor, s így megunni sem tudom.
Aki nem ad sokat, s ezért mindig többre vágyom.
Így szenvedek.
A biztos, valahogy elutasít magától.

Biztossága nem érdekel.

Mert elfojtana.
Megváltoztatna.
És még azt is tudom takarni, hogy mennyire félek.

Mert a biztos is lehet majd bizonytalan.

És azt, nem tudom kiszámítani.
Bekövetkeztekor pedig még jobban fájna.

Azt akarom, hogy egy bizonytalan váljon biztossá.

Néha képtelenség megmagyarázni engem.

Van, hogy nem tudok hinni...Mint most.

És létezik olyan pillanat...
Amikor elhiszem, változhatnak érzései irántam.

Szeret.

Csak nem meri felvállalni...Még.

Akkor kéne felpofozni magam, és üvölteni,
hogy ne álmodozz!

Eldobhat.
Meg is fogja tenni.
Ne hidd, hogy biztossá válik!

Ne hidd, hogy érezhet irántad olyat, amire vágysz...

Mert te érzed!

                                                                       €$@ß@

Ezt jelented …

Szem fénye, sötét éjszakában,

szív hangja, csönd udvarában,

mosoly, a kín kapujában.

Ezt jelented nekem.

Vízcseppek, cserepes ajkakon,

hűs kéz, gyöngyöző homlokon,

Nap fénye, fagyos csúcsokon.

Ezt jelented nekem.

 

                                                                   €$@ß@

Ne kérdezz...Ne csodálkozz

Ne kérdezz...
Ne csodálkozz...
Fogadd el az utat, mit az élet nyújt neked.

Fogadd el a tényt, hogy az előtted álló ösvény, új irányba vezet.

Rázd le a miérteket és a...

"mi lenne, ha..."

Kérdéseket...
S megszabadulsz kétségeidtől.
Mindegy, miért...Az már a múlté.
Bármi volt is...Fontos lehetett.

A múlt, rövid villanás csupán.

A jövőt, még be kell teljesíteni.

A ma, ami itt vár.

Járd végig utadat, mindig csak egy lépést lépve...

Bátorsággal...
Hittel...
Határozottsággal...

Emeld fel fejedet, s helyezd álmaidat a csillagok fölé.

Lépteid hamarosan határozottá válnak...
Szilárdan állsz majd a földön.
Sose álmodott út tárul fel előtted...
Ez lesz a legegyszerűbb, legsimább ösvény...
Mit valaha remélni mertél.

Bízz magadban s álmaidban...

Vágj bele az új utazásba.
Felemelőnek, gyönyörűnek találod majd...

S szebbnek...Legmerészebb álmaidnál.

                                             €$@ß@

Vakon szeretni...

Minden szenvedélyes szerelem...Mélyén, végzetszerű...

Valami félreértés...
Egy nagylelkű illúzió...
Az ítélőképesség tévedése...
Egy hamis fogalom...

Amit az egyik ember, a másikról alkotott.

S ami nélkül, lehetetlen volna, vakon szeretniük egymást.

                                                                 €$@ß@

Gondoltál már arra?...

Mondd, gondoltál már arra?
Mikor estefelé, enyhült ujjal érintgeti az alkonyat...

Mikor a pici vágyak szétszaladnak...

Majd összebújnak egy sarokba mint pelyhes kiscsibék...
S várják hogy leszálljon végleg a sötét...
Mikor az ébrenlét s az álom határán egyensúlyozva...
Mint holmi légtornász, kapaszkodsz eszméleted utolsó szikrájába.

Mert érzed hogy még jönnie kell valaminek...

Mikor aztán megadod magad...
És zuhansz-zuhansz pörögve forogva az álom spirálalagútján...
De közben érzed...

Nem vagy egyedül, hisz fogom a kezed...

Gondoltál, már erre?

Mert én minden este erre gondolok...

Mikor szemembe csillan az utolsó fénysugár az est határán...

A te szemed az, ami eszembe jut...

Mikor fekszem ágyam félhomályán...
Alattam gyűrött, nyűtt vágyakból vetett fekhelyem...

Akkor is egy a képzelet, a gondolat...

Látom arcodat...

Mikor elhagy a józan ész...

És süppedek az álom puha lágy vattafelhőjébe lassan...

Aztán egyre sebesebben...

Akkor is csak öröm munkál bennem...

Hisz álmomban, mindig itt vagy velem...

                                                        €$@ß@