Legyen bármi, mindent felkavarok. Szerelmet a múltból. Szerelmet a jelenből. Néha bánatot a szívedből. Mégis kellek neked.
Nélkülem nem létezel.
Lelked rejtett zugában élek, ahonnan sosem fogok kitalálni... Mert nem engeded.
Soha.
Ha szólok, emlékezel. Magadban tapsolva dúdolsz. Ha dübörögöm extázisban tombolsz... Azért mert úgy is jó vagyok.
Neked.
Néha, bánatot sugallok füledbe, de megbocsátasz... Magadnak és másoknak is. Én hozom az üzenetet.
Rég kívánt álmokról, be nem teljesült vágyakról.
Elmúlt érzelmekről emberekről.
Vágyakozva várt boldogságról.
Bohém életekről. Egyszerűen csak szeretsz.
Nem vagyok más, mint éltető erő.
Éjjel álomba ringatlak, reggel Én ébresztelek. Megnyugtatlak kicsit, ha száz bajtól tombol a vihar fejedben. Akkor engem keresel, s ha megkapsz... Egy darabig el biztos nem engedsz.
Ha éppen forrong a véred, Én még jobban lángra repítem.
Vidámabbá teszem énedet. Tudod, másnak mit jelentek...
De Neked az életed örömrésze vagyok, s az is maradok.
Pozitív sugárzásom magammal repít. Valahova, s talán valakihez. Olyan jó bekapcsolni, s hallgatni a rádiót ahogy szól a dal... A zene hozzád, és mindenkihez...
Mert ugyanazt halljuk s ugyanazt érezzük...
Csak más érzékkel, más élményekkel és szereplőkkel.
Ez vagyok neked a ZENE.
A dob az ütem. A szíved dobbanása. A gitár hangja a véredben csordogálva... A zongora koppanása lelked lüktetése... Amely mosolyog, vagy épp sírdogál.
Te mégis hű leszel hozzám, imádlak zene.
Akarod. Mindig szóljon a dal, peregjen a ritmus...
Álmomban és néha ébren! Mintha az arcodat látnám... Mintha átnéznél egy üvegtáblán...
Szinte kacsintasz rám, akár a cinkos Hold...
S eltűnsz hirtelen, mint aki ott sem volt! Néha újra játszol velem! Az álom tépett foszlányait kacagva nekem adod... Aztán megnyugtatsz kicsit, Neked már nincs bánatod!
De a hajnali fénnyel, hiányodat is rám hagyod!
Léggömböt eresztek az égbe, és tudom... Kezedben van a zsinór vége! Nem engeded, hogy messzire szálljon... Mint minden együtt szőtt, pókháló-álom! Már csak a lelkeddel simogatsz az éjben...
Sőt, soknak létre sem szabadna, szabadott volna jönnie…
Mivel úgy köttetett, hogy nem volt benne...
Egy csipetnyi izgalom…
Egy sóhajnyi borzongás…
Legtöbbjében annyi a szenvedély, mint két cinkében…
Egy ismerősöm hívta fel a figyelmem...
Az alábbi film részlet, szívbe markoló szavaira…
Valahol mindenki…
Minden Lány és minden Fiú, egy ilyen Apa...
Élethez való útmutatására vágyik…
De sajnos, kevesünknek adatott meg ez a lehetőség…
Így a negyedik X után, most jöttem rá...
Máshogy nem is szabadna élni…
Mindegy mennyi idős vagy…
Mindegy Fiúnak, vagy Lánynak születtél…
Férfi, vagy Nő vagy…
Fiatalabb, vagy idősebb…
Csak azt tudom…
Sohasem késő…!
…Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, Hogy lebegj a mámortól, Fakadj dalra, Lejts dervis táncot. Légy eszelősen boldog, Vagy legalább légy rá nyitott. Tudom, hogy közhely, de a szerelem szenvedély. Megszállottság. Mely nélkül nem lehet élni. Azt mondom, légy fülig szerelmes. Olyat találj, akit őrülten szeretsz, és aki ezt viszonozza. Hogy találhatsz rá? Hagyd az eszedet, hallgass a szívedre. Mert most nem dörömböl. Azaz igazság Kicsim, hogy e nélkül nincs értelme élni. Ha szerelem nélkül mész végig az úton. Akkor… Egyáltalán nem is éltél. De meg kell próbálnod, ha nem próbálod meg... Nem is éltél. Légy nyitott… Ki tudja, becsaphat a villám.”
Éreztem bőröd illatát és azt... Hogy a szomorúság kezd eltünedezni belőled. Kihúztad magad, egyre erősebben öleltél... S Én átvettem tőled minden terhet...
Minden bánatot és rosszat, amit a múlt rád rakott.
Kivirágoztál, homlokodon és nyakadon... Az élet apró harmatcseppjei csillogtak.
S megéreztem belső tüzed illatát.
A csók végtelen volt...
Nyelvünk bohón játszadozott egymással...
Mohón kóstolgattuk egymás nedveit... Mert azok a nektárnál is édesebbek voltak. Nem szóltunk, mert nem tudtunk szólni... De testünk azt mondta...
Még...
S amikor már levegőt is alig kaptunk... Amikor már a semmi nem volt elég... Gyengéden kibontakoztál az ölelésből és azt suttogtad... Sietned kell... Tudtam, ez a szerelem illatainak elrablását jelenti... S azt nem akartam.
Ne menj még...!
Elmosolyodtál és ott maradtál velem. Lerúgtad kis cipőidet, lábujjaidat tornáztattad. Én csak néztem elbűvölten a legszebb lábakat...
Térdreestem és megcsókoltam őket.
Ne tedd ezt, kedves, mondtad. De annál erősebben szorítottam ezt a két gyönyörűséget... S egyre mohóbban szívtam illatukat... Mert az a szerelem illata volt nekem...
A Te illatod.
Amikor ujjaidat harapdáltam... Kicsit megremegtél és sóhajtottál, hogy csak Én hallottam. Felálltam, mert látni szerettem volna... Szemed, orrod, füled, hajad, mindened.
Újra magamhoz öleltelek...
Hajadban bolyongtam, éreztem illatát... Az is a szerelem illata volt. Majd a nyakadat fedeztem fel, karodat, kedves kezedet.
S Te hagytad mindezt, mert jó volt neked.
Közben egyre illatosabb lettél... Tested harmatos gyöngy ruhába öltözött... S a fénylő gyöngy kórus azt énekelte... Az italod vagyok.
Végy magadhoz, mert látom, szomjazol...
S Én arra rendeltettem, hogy oltsam szomjadat. Elvettem ruháidat, bársony halmaidról... Felittam az édes cseppeket... Köszönetképpen megcsókoltam őket, játszadoztam velük. Újra kisgyermek lettem... Aki keresi és meg is találja az élet italának forrását. Rózsabimbóid szárba szökkentek, kinyíltak...
Kínálták kelyhüket, s Én ajkammal elfogadtam őket.
Arcom hozzájuk tapadt és hallottam szíved dobbanását. Meglátogattam karjaid hajlatát is... Ahol a pici barna selyem erdők...
Új és új felfedeznivalót tartogattak számomra.
Játszottam a selyemszálakkal... Bolyongtam a selyem-fák között. Selyem ágak simogatták az arcomat... S csak rohantam, egyre beljebb az erdőben... Mert a simogatás jó volt. Amikor megszomjaztam...
Ajkammal felittam a dúsan párolgó, szerelem erdő italát.
Kedves halmaid között... Tiszta forrásból patakok csordogáltak arra...
Ahol a nagy titkok rejlenek.
Követtem őket egyre lejjebb és lejjebb...
Mígnem egy puha dombon dús erdőbe értem...
Amely épp oly bársony finom volt... Mint a kisebb testvérei karjaid védelmében.
Csókoltam a patak medrét...
Elkóboroltam a melegbarna bársony erdődben... Jártam a szélein, bementem a mélyére is... S talán el is tévedtem volna a sötétben... Ha hó szín combjaid fénye nem mutatja az utat. Bűvös erdőd gyönyörű párába burkolózott...
S szerelmed illata, soha nem érzett vágyakat keltett bennünk.
Betelni nem tudtam velük... De tovább mentem ajkaid felé...
Melyek kaput nyitnak egy másik világba...
S amelyeket éppen úgy lehet csókolni... Mint amik kedves hangodat adják nekem. Ajkaid szétnyíltak, forrón ölelőn...
S éreztem, hogy minden mozgásban van, minden lüktet...
Csókjaim nyomán... Szerelmünknek új bővizű forrásai nyílnak... Éreztem a szerelem illatát... Éreztem a szerelem ízét és velük sem tudtam betelni.
Bejártam barlangod mélyét...
Megérintettem pici zászlócskádat... Amely peckesen magasodott ajkaidból és azt mondta...
Itt vagyok, szép vagyok, nagy vagyok!
S amikor már minden tűzpirosan izzott... Amikor már azt hittem, mindent megkóstoltam... Azt suttogtad...
Ne várass soká!
Nem várattalak, felemelkedtem hozzád és egyek lettünk. Szemünkben könnyek csillogtak... Mosolyogtunk és pihentünk egymásban. Majd ölelésünk erősödött... Csak illatok voltunk, s nem tudtuk, melyik illat kié...
De nem is volt lényeges, mert ami egy, ott nincs kettő.
Bűvös barlangod, szoros gyűrűbe vont... Mozdulni sem tudtam... De nem is akartam mozdulni.
Lábaid derekam körül tartottak fogva...
De fogoly akartam lenni. Ajkunk újra találkozott, nyelvünk újra játékba kezdett... Ittuk egymás nektárját újra és újra...
Mert adni akartunk egymásnak valamit...
Mielőtt az illatok a semmibe vesznek... S a szerelem patakjai elapadnak.
Testünk vad táncba kezdett.
A gyönyör szellemét megidézendő, varázsigéket kiáltoztunk... Miket néha magunk sem értettünk. Amikor a varázsszavak elfogytak... Ősi hangok szakadtak ki belőlünk... Sóhajok, nyögések, rekedt boldogságok.
A gyönyör szelleme jól értette ezeket...
S busásan jutalmazott minket. Majd lassult a tánc, a szellem visszavonult barlangjába... Hogy előkészítse a legszebbet, a legnagyobbat... Amit egy gyönyörszellem adhat az ölelkező párnak.
Vártunk erre a legszebbre mindketten...
Szinte mozdulatlanul... De a belső tűztől, erőtől korbácsolva. Amikor éreztük, hogy itt az idő... Vagy mert már nem bírtuk a várakozást... Újra mozdultunk mindketten...
S akkor megéreztem kedves barlangod különös lüktetését...
S valami kis dombocskát ott belül... Ahol minden meleg, szép és titokzatos. S ahogy táncunk újra kezdődött... A kis domb egyre nagyobb lett... S amikor úgy éreztük, hogy már ez a vég... Új forrás fakadt belőled...
Mindennél forróbb, erősebb, mindennél édesebb.
Testünk megfeszült, újra előtörtek az ősi hangok... De most sokkal erőteljesebben, mint korábban. A sikolyok nem akartak véget érni... Közben a szerelem nedvei és illatai... Kitöltöttek és betakartak minket.
Úsztunk egymásban...
Ittuk a mennyei italt, és nem engedtük el egymást. Melegbarna selyem erdőid édes vizei...
A beteljesült szerelem új illatát sugározták felém.
A szerelem illatától megrészegültünk, elbódultunk... Csendes álomba merültünk... Egymásban maradva...
A szív útja az érzelmekről szól... Olyan, mint a tavaszi virágzás. Add át teljes lényedet a színeknek illatoknak
S vágyad szárnyalását ne gátold...
Légy mentes minden korláttól!
A szabadság érzése teremti meg a boldogságot.
Szárnyalj ott, ahol szárnyalhatsz... De sose szégyelld, hogy repülni vágysz! Lelki szabadságodat vágyaid beteljesítése teremti meg.
Ne félj álmodni, de ébredj fel, hogy álmaid beteljesüljenek!
Sokan kérdezik a fogalmát. Ki is az igazi nő és miért? S egyre többen kérdik... Mert végképp nem értik.
S a válasz, mely ott a van a szánkon nem adja meg a választ.
Úgy tartják az igazi nő nem szép, csupán ápolt. De hatalmasat téved az, ki azt hiszi ennyi csupán elég.
Az igazi nő, szép, bájos, egyéni, kedves, okos, intelligens.
Az igazi nő belép a terembe és minden szem rá szegeződik. Csupán őt, csakis őt nézik. Legyen az egy pillanat vagy egy perc... Az a pillanat az övé, csakis az övé, senki másé.
Vannak irigyei, mert kinek nincsenek.
De őt nem érdekli, csak ő érdekli abban a pillanatban. Hiú? Nem. Csak szép. Mert az emberek törődnek magukkal... Törődnek, mert másnak akarnak mutatkozni. Többet akarnak mutatni mint amik valójában.
A nő is egy ilyen lélek, a maximumot akarja mutatni.
S emiatt hiába tekintik hiúnak és magabiztosnak.
Legbelül ő is csak egy félénk lány, aki erősnek akar tűnni.
S aki megkaparintja a lelkét az a mennyországba kerül.
Megfürdik szemem, szemed sugarában... Megkérdem, hogy telt az éj. Kezed kutakodik emlékei után...
Magamhoz húzom, felpezsdül a vágy...
Ledobva minden ruhát, odabújhassak hozzád. Vállamra hajtod fejed, megpihen rajt a kétségbeesés... Pillanatokig tart e csoda... Test nélkül ölelkező szerelem-sóhaja. Volt, nincs, elválik, nem lesz más... Csupán két integető kéz.
Várni.
Mindig csak várni. Hónapok teltek s mi megtanultuk már...
Ahol Te élsz s ahol Én élek, két néha ölelkező külön világ.
Sürgetjük egyre csak hajtjuk az időt...
Az együtt töltött beteljesülés ad erőt...
Túléljük egymás nélküli várakozás... Önnön becsapó hazug poklát.
