Arcod, már nem elérhetetlen álom…
Melleiden, csókjaim legelésznek.
Csak izgató csiklód tapintható izmai…
Őrzik bonyolult örömüket a kéznek.
Szememből a könny, forró testeden sistereg…
Mint tűhegynyi felhők, kis serege sorakoznak.
Szemembe nézel, hallgatsz, kezed s ujjaid…
Mint szomjazó gyökerek, vállamba hatolnak.
A legvégső gát, már nem áthatolhatatlan.
Felnéznél… S mint a madár elrepülnél.
De szédülsz, majd lehullsz, ellep a hullámzó óceán…
S mint csónakot a víz, sodor némán a tűzvész.
Halvány hegyekről hangzik a kiáltás…
S mint óriás kémények füstje, szerteoszlik.
Vibráló messzeség, majd vakító közelség…
Forró lüktetésünk, fényes sziklákat mozdít.
Mert bánatot a gyönyör, belénk nem olthat…
S nem választhat szét minket, a fájdalom hideg kése.
Csak testünket ringatja fel s le szüntelenül…
A pillanat megoldatlan megsemmisülése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése