2010. január 10., vasárnap

Gondolatok a reményről...


Akinek nincsenek álmai és vágyai, ritkábban találkozik a reménnyel.

De akkor is ismeri, felismeri őt, jöjjön bármilyen maskarában.

Ő inkább a mindennapok reményeivel találkozik.

Valahányszor későn ébred, abban reménykedik, valószínűleg csak az órája rossz.
Aztán abban, hogy majd időben beér a munkahelyére, s amíg buszon csücsül, gondolatban átnézi a lakást.
Lekapcsolta-e a villanyokat, elzárta-e a csapot, kihúzta-e a vasalót, adott-e enni a kutyának, bezárta-e az ajtót.

Mindennapi reményeink létezését igazolja az, hogy emberek vagyunk és néha tévedünk.

Vannak havonta feltűnő reményeink is, melyekkel olyan esetekben találkozunk, amikor valahányszor hónap elején megállunk az automata előtt, vajon átutalták-e már a fizetésünket.
Vajon kiadták-e már azt az albérletet másnak, amibe szerettünk volna mi beköltözni.

Vajon azokban az édes pillanatokban, percekben,
órákban, oda tudtunk-e figyelni.

A legtöbb kérdésben ott a remény.

Mi emberek adunk értelmet e szónak.

Akarva-akaratlanul szinte nap, mint nap találkozunk vele.
Ne mondd, hogy nem!
Hiszen, amikor a boltban aprópénzért kutatsz a pénztárcádban vagy a farzsebedben, ő már ott van.
Ott csücsül a zsebedben és alig várja, hogy észrevedd, hogy hasznossá tehesse magát.
Neki nem kell könyörögnie figyelemért, mert éppen úgy hozzánk tartozik, mint a fülünk vagy a szemünk, de leginkább a szívünk.
Ha az megáll, eltűnik a remény is, de addig minden dobbanásban ott van.

Hol jó, ha van, hol pedig nem.

Néha kedves, édes, máskor, erőszakos, kegyetlen.
Már itt a sorokban is.

Részemről, hogy megfelelően alá tudom-e támasztani a mondataimat, melyeket tényként tálalok és részedről,
hogy vajon érdemes lesz-e elolvasnod.

Lehet, hogy azt hiszed, hogy ezeket nem gondolom komolyan, de látod, már ebben is ott van a remény.

Ott van még minden imában, a szerelemben,
a kapcsolatokban, az időben és a térben.

Mindenben, ami foglalkoztatja az embert, a halálban, a félelemben, a betegségben, az utazásban, a reggelekben és az éjszakákban.

Örök útitársunk a remény!

S, ha valahányszor köszönnek neked az utcán, jusson eszedbe, az a Jó napot csak félig a tiéd, a másik felén már a remény püffeszkedik.
Sok mindent bezsebelhet, és nem tudsz tőle megszabadulni sem.

És ne is akarj, tudod… az utolsó dobbanás!

Inkább kezeld magadban gyermekedként, tanítsd, neveld, figyeld, szeresd!
Ha jól bántál vele, meglásd, jó barátok ők a sorssal, talán oda súgja neki:

Óvd a gazdám!

Én csak azt remélem...remélsz!


                                                                                €$@ß@

Ez vagyok, minden jóval, rosszal...




Kellene az életemben egy Nő, nem több, egyetlen Nő...
Aki nem kényszerít önvédelemre.
Akinek lelkem titkos kódját, ki merem adni.
Akit beengedek magamba...
Az övé vagyok, minden jóval, rosszal,
nemes és szennyes gondolattal együtt.


És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek.


Ha igaz az, hogy a szerelemben a kettő egy lesz,
és egymásba ölelkezik?
Akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek,
mert nem tudnak egymással összeforrni.
Összeforrni csak a tisztán lehet, ezt még a sebészek is tudják,
mert még a testünk is így működik.


Senki sem tökéletes!


És nem is lehet elvárni, hogy az legyen.


Mint ahogy, Én sem várom el tőled, de Te se várd el tőlem.




                                 €$@ß@

Nemiség...




Nem is égek, mégis jönnek láva látomások,
tűzenyészet szűzi kincsét hordó változások.
Nem is égek, mégis érzem szükségét a vágynak,
mellém állnak harci díszben, erkölcs-katonának.
Nem is égek, mégis hallom parancsát a testnek,
tisztítótűzért sikítok, meghajolva esdek.
Nem is égek, mégis várnak, rabszolgái – képek,

Lassan hiszem, Nemiség ez, habár nem is égek!


 

2010. január 9., szombat

Barátok...





Mindenki mögött ott álnak a barátok.

Barátok, akik mindig melletted álnak,
 bármilyen rosszra is fordul a helyzet.

Ők azok, akik mindig meghallgatnak,
elmondják az őszinte véleményüket
és igyekeznek mindenben segíteni.

Felvidítanak, ha látják rossznapod, rosszkedved van…

Becsüld meg őket hisz ők azok,
akik a hibáiddal együtt elfogadnak olyannak amilyen vagy.

A Világ a mi iskolánk...





Földi életünk célja:

Hogy elmélyítsük a tudatosságunkat,
 a világról és önmagunkról, és így tanuljunk.

A világról szóló leckék a kibontakozásban segítenek.
A kapcsolataink, az egészségünk és az angyagi helyzetünk terén jelentkező kihívások mind-mind a tananyaghoz tartoznak.
A mindennapi élet mindenre megtanít, ami a következő lépéshez kell.

A sors minden áldott nap új leckékkel gazdagít.

Fölcseperedünk, iskolába járunk, dolgozunk, van, aki megházasodik és családot alapít, nyaralni járunk, szolgálatot teljesítünk és élünk, míg meg nem halunk.

Hát nem elég ez?
Minek ez a nagy érdeklődés a spiritualitás iránt?
Mi a dolog lényege?

A legtöbben egyet értenek abban, hogy az élet egyfajta iskola abban az értelemben, hogy rengeteg leckét tanulunk.

De ha a halállal mindennek vége,
akkor tulajdonképpen mi értelme az életnek?

Az elmúlással kapcsolatos kérdéseink odavezethetnek, hogy eltűnődünk az életünkön.
Vaktában születő próbálkozások lennénk, vagy egy jóval nagyobb kép részei?
Kérdés kérdést követ, s a végeredmény nagy rejtély.

Vannak, akik a hithez fordulnak.
Mások egyszerűen, csak tudni szeretnék.

És a kíváncsiság e mezején csíráznak ki a spiritualitás magvai.
Egy bizonyos ponton túl megpillanthatjuk az élet iskolájának egyik alapvető tanítását:

A tudatosságunk minden pillanatban két különböző valóságban tartózkodik, amelynek megvannak a saját törvényszerűségeik.

Az egyik a hagyományos valóság, a másik viszont az érzékeken túli valóság: a spirituális dimenzió.
Legnagyobbrészt a hagyományos értelemben vett valóság köti le a figyelmünket a mindennapi élet apró-cseprő dolgaival, vagyis a hétköznapi történésekkel.
A megszerzés és elveszítés, a vágyakozás és kielégülés színházában előadott drámáink teljesen valóságosnak és fontosnak tűnnek.
A megszokott értelemben használt élet velejárója a boldogság és a beteljesülés hajszolása, ami azon múlik, hogy a történések a vágyainkkal, a reményeinkkel és az elvárásainkkal összhangban alakulnak-e.
És miközben igyekszünk megvalósítani a dolgainkat, a ragaszkodás, a sóvárság és az aggodalom gyötrelmeitől szenvedünk.
Azután egy napon:

Általában valamely sorscsapás,
 vagy lelki megrázkódtatás következtében.

Azon kapjuk magunkat, hogy a hagyományos valóság , legyen bár az a legcsodásabb, nem okoz elégedettséget.

Elégedetlenek leszünk, amikor nem kapjuk meg, amit akarunk, vagy amikor azt kapjuk meg, amit nem akarunk, de még akkor is, amikor pontosan azt kapjuk, amit akarunk, mert ebben a tünékeny világban egyszer mindent elveszítünk, amit szeretünk.

A balsors és a lelki szenvedés arra ösztökéli az embert, hogy felülemelkedjen a hagyományos világon, föleszméljen, és rátaláljon a magasztosabb bölcsességre, amely a mindennapos élet közepette is lélekemelően hat.
Az élet nehéz leckéinek hatására az ember hajlandó lesz pusztán hitére támaszkodva elrugaszkodni:

Elhagyni a túlhaladott és megszokott igazságokat,
és bemerészkedni az ismeretlenbe.

Anais Nin csodás hasonlatával élve:

"egyszer elérkezik az a pillanat,
amikor a bimbónak jobban fáj,
ha szorosan csukva marad, mint az,
ha megkockáztatja, hogy kinyílik".

A mindennapi élet iskolájában a spiritualitás nem válik el a földi világtól.

Ellenkezőleg:

Lehetővé teszi, hogy a szokványos élet mellett ne feledkezzünk meg azokról a transzcendentális igazságokról, amelyek a szabadságunkat jelentik.




Ami tökéletes...





Minden kalandom olyan legyen, hogy aláírhassam.

A legfutóbb kalandomnak is van értelme.
A legszerényebbnek is van illata.
Mindegyik egy költemény.
Nem csak nagy költemények vannak.

Akadnak egészen kicsinyek is, amelyek tökéletesek.


                                                                      €$@ß@

Az idő...




Az idő!

túl lassú azoknak, akik várnak,

túl gyors azoknak, akik félnek,

túl hosszú azoknak, akik gyászolnak,

túl rövid azoknak, akik örvendnek.

Ám azoknak, akik szeretnek,

Az idő nem számít.


                                               €$@ß@


Az élet fontossága...





Isten a magányt használja arra, hogy megtanítson az együttélésre.
A háborút használja arra, hogy megmutassa a béke értelmét.
A tétlenség unalmát pedig arra, hogy ráébresszen a kaland fontosságára.
Isten a csöndet használja arra, hogy megtanítson a szavak felelősségére.
A fáradságot használja arra, hogy megértesse az ébredés értelmét.
A betegséget pedig arra, hogy ráébresszen az egészség fontosságára.
Isten a tüzet használja arra, hogy a vízről tanítson.
A földet használja arra, hogy megértsük a levegő értékét.


És a halált arra, hogy megmutassa az élet fontosságát.

Kimutatni ami fáj...





Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik,

ha valaki ki meri mutatni, ami fáj.

És soha nem ott, amikor valaki azt mutatja,

hogy milyen rezzenéstelen arccal bír ki mindent.
 
 
 
                                                                        €$@ß@

Lásd meg a rosszban is a jót...





Egy rohanó világ, miben élünk, észre se vesszük egymást.


Csak rohanunk, el egymás mellet.
Sokszor arra sincs időnk, hogy egymással egy-két szót váltsunk.
Mindenki siet valahová, sokszor maga sem tudja hová.
Ha valakihez beszélek,  sokszor már meg sem hallgat.
Vagy már rég messze jár.


Az idő nem változott, csak az emberek.


Hova lettek a régi kedves emberek,
akikből csak úgy sugárzott a boldogság?
Lassan kihal az emberekből a szeretet az érzelem,
és átveszi a helyét a gyűlölet és irigység.


Az emberek többsége még a jóban is a rosszat keresi,
és már meg sem próbálja látni, a rosszban a jót...


Ha valaki a segítségét kéri a másiktól,
jól arcon röhögi, vagy úgy tesz, mintha ott se lenne,
átnézve rajta továbbmegy.
Elítélik azt az embert, akinek más a bőrszíne, a hovatartozása, a stílusa.


Van, aki eltaszít maga mellől mindenkit.


Mert azt hiszi így jobb neki, és majd csak évek múltán jön rá.
Hogy mégsem jó neki ez így.
Egyedül ébred egy üres lakásban.


De akkorra már késő lesz mindent helyre hozni.


Én csak azt tanácsolom, élvezd ki az életet, élj a mának,
tegyél azért, hogy szeressenek.


Lásd meg a jót is a rosszban.


Azokat az embereket,
akiket szeretsz és közel állnak hozzád,
soha ne engedd el...
 



                                                                                      €$@ß@

No Comment...





Tisztában vagyok vele!

A mondanivalóm, csak nagyon kevés embert fog érdekelni.

De ez így van rendjén.

Soha nem szabad elfelednem:

Belső értékeim, nem a körém csődülő tömeg,

nagyságával mérhető.



                                                              €$@ß@

Egyedül, a magam erejéből...



Elérkezett az életemben egy pillanat, amikor menthetetlenül egyedül vagyok.
Most hiába van társam, hiába van családom, hiába vannak barátaim:

Egyedül vagyok.

Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanom.
Senki nem segíthet rajtam.
Senki nem végezheti el helyettem.
Kifejezhetem ezt úgy is:

Vállalnom kell valamit az életből.

Valami kockázatot.

Valaminek a felelősségét.

Egyedül, a magam erejéből.

De, csak nekem?





                                                       €$@ß@

A lét elviselhetetlen könnyűsége.../2




Kérdem Én, mi a jobb?

Ha azzal élünk, akivel szeretnénk,
vagy ha egyedül maradunk?

Nincs lehetőségünk ellenőrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk.

Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át.

Mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot.

De vajon mit ér az élet,
ha az első próbája már maga az élet?

Az élet ezért mindig olyan, mint a skicc.
Habár a skicc sem pontos kifejezés, mert a skicc mindig valaminek a felvázolása.
Előkészület a képhez, míg az életként értelmezett skicc, semmire sem jó.

Vázlat kép nélkül.

Az esemény annál jelentősebb és kivételesebb, minél több véletlen szükségeltetik hozzá.

Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként.

Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma.

Csak a véletlen szól hozzánk.

Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen:

Úgy kell röpködnie körülöttünk,
 az első pillanattól a véletleneknek,
mint a madaraknak Assisi Szent Ferenc vállainál.

Említettem már, hogy a metaforák veszedelmesek.

A szerelem metaforával kezdődik.

Azaz:

A szerelem akkor kezdődik,
amikor a Nő belevési első szavát,
költői emlékezetünkbe.


Folyt.köv.

A lét elviselhetetlen könnyűsége.../1





Az örök visszatérés gondolata, rejtély.

Micsoda képtelen gondolat, hogy amit már egyszer átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlődés is ismétlődhet a végtelenségig.

Mit akar mondani ez a zavaros mítosz?

Az örök visszatérés mítosza azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltűnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít.
Nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyű, gyönyörű, magasztos volt, e szörnyűség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit.

Az örök visszatérés gondolata tehát bizonyos perspektívát jelent.
Melyben a dolgok másnak mutatkoznak, mint amilyennek ismerjük őket.

Mulandóságuk enyhítő körülménye nélkül jelennek meg.

Ez az enyhítő körülmény ugyanis megakadályoz bennünket abban, hogy bármilyen ítéletet hozzunk.

Hogyan ítélhetnénk el valamit, ami elmúlik?

Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent.
Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz.

Mint Krisztus a keresztfához.

A gondolat hátborzongató.
Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik.

Ezért is nevezték az örök visszatérés gondolatát,
 a legsúlyosabb tehernek.

Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés:
Ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat.

De vajon a nehéz valóban szörnyű?
A könnyű pedig valóban csodálatos?

A legsúlyosabb teher ránk nehezedik,
leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket.


Csakhogy minden korok szerelmi költészetében:

A Nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjen rá.

A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is.

Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.
Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos.
S bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük sincs.

Akkor hát mit válasszunk?

A nehezet vagy a könnyűt?


Folyt.köv.

2010. január 8., péntek

Ítélkezés...



Ítélkezés.

Kemény szó.

Az emberek többsége mégis éli nap, mint nap.
Mindaddig, amíg zárva a szív.
Csak az nem ítélkezik:
Aki mindig fénylő gondolatokkal érinti a másik lényét.
Körülményektől függetlenül, csodálattal, vagy legalábbis megértéssel, elfogadással fordulva embertársa megnyilvánulásai felé.
Érdemes tetten érned magad, miközben kritizáló éned akcióban van.
Mi is az igazán, ami a másikban elítélendő számodra?
Mert az:

Tetszik, vagy nem tetszik!

Saját magadról és milyenséged el nem fogadásáról vall.
Meglehetősen őszintén és tisztán.
Ami a másikban irritál és dühít:

 Olyan vagy Te!

És épp azon tulajdonságod miatt vagy képtelen az önszeretetre...

Tükrök vagyunk egymás számára.
És ha dühvel vagy a pusztító ítélkezés öklével belecsapsz:

Bármely síkon!

A másik arcképébe...
Magadnak okozol fájdalmat...
A Te tükörképedet rondítod, tovább...

Mert minden gondolat, érzelem és tett egy nap visszaszáll tulajdonosára.

Ez az Élet Törvénye...


Ám van egy jó hírem is:

Épp így a pozitív ajándékozás fénye is...

Rajtad áll, milyen reakciókkal talál meg az élet...



Élj a mának...





Carpe diem!

Avagy élj a mának!

Élvezd ki, mit eléd nyújt a sors.

Én kiélvezem, mert élvezni akarom.

De persze a józan ész,

Néha elkerülné ezeket.

Egy belső hang viszont mindig ezt súgja:

Élj a mának!

Végy nagykanállal az élet lehetőségeiből.

Ne szalaszd el a lehetőségeidet.

Ki tudja mikor nyújtják újra eléd

A csodálatos kelyhet miben benne rejtőzik

Minden:

Szerelem, vonzódás, vágy...

Lehetőség, csalódás, megbocsájtás...

Hit...


                                                  €$@ß@

2010. január 7., csütörtök

Akit igazán szeretünk...




Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk.
Aki a legkedvesebb.
Lelkünkhöz közelálló.
Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni.
A szeretet mélyebben van.
Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél,
társadalmi elvárásnál mélyebben.
A szeretet nem kötelesség, nem feladat.
Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot.
A szeretet:
A szabadság jegyében áll.


                                                                          €$@ß@

Úgy érlelődik...





Úgy érlelődik mélyemben a titok,
mint nyers önzés, mely emberből fakad,
éles fogaival mardosnak a kínok,
mert fáj a szó, mely kimondatlan marad.

Úgy érlelődik mélyemben a csend,
mint román földben a nemes, drága agyag,
Te mellemre borulva ünnepeld,
hogy némaságom üdvödhöz tapad.

Úgy érlelődik mélyemben a gond,
hogy fuldoklásig szorongat a kín,
de mikor hallom fájó sóhajod,
erőt kapok, hogy nevessek megint.

Úgy érlelődik mélyemben a szó,
a zengő percek ihlet-adta beszéd,
Te maradj velem, hidd, hogy élni jó,
és hidd el szívem zengő énekét.

Úgy érlelődik mélyemben az álom,
mint, ahogy lassan súlya vész a kőnek,
de Te ne távolodj el semmi áron
különben pilláim fájón felvetődnek.

Úgy érlelődik mélyemben a hit,
akár egy vár, mely bizalomból épül
de nélküled egy zsoltár sem segít,
nekem csak igéd szolgál menedékül.

Úgy érlelődik mélyemben szerelmed,
mint ezeréves hantokon a por,
ha szorítom a vékony, fehér kezed,
mennybeli lelked öröm felé sodor.




Összetartozunk ?




Kérdezem, mi az amikor öszintén kimondhatjuk:
Összetartozik két ember.

Az összetartozást nem az dönti el,
hogy miféle veszedelmes drámákat élnek át.

Nem is a templomi örök hűséget Isten előtt.

Hanem azt, hogy minden viszály ellenére a fejlettebb,
érzékenyebb lélek felemeli-e boldogtalan, elvadult társát.

Vagy az húzza le őt a saját poklának színvonalára.

Ha az utóbbi:
Azonnal válni kell.

Ha az előbbi:
Maradni, s vállalni minden keserves áldozatot.

Minden út "erkölcsös", amelyik fölfelé vezet.
S "erkölcstelen", ha a mélységbe visz.



                                                                 €$@ß@

2010. január 6., szerda

Mi is a fájdalom?




A fájdalom, hiányérzet.

Hiánya egy személynek, egy tárgynak, dolognak, helyzetnek, hiánya valakinek vagy valaminek, ami jelenleg nincs jelen az életedben, pedig nagyon szeretnéd.
Hiányzik!
Ezért fáj, ha rá gondolsz!
A fájdalmat a szeretet hiányaként is érzékelheted.
Nem tudsz szeretetet érezni, mivel a szeretetedet külső tényezőhöz kapcsolod, ám ez a tényező nincs jelen.
A hiányára összpontosítasz!

A szeretet hiányára!

Azt gondolod:
Bárcsak itt lenne, hogy a szeretetemmel vegyem körül!
De nincs itt!
Hogy is tudnám így szeretni?
És én hogy kaphatnék így szeretetet?

Így hát marad a fájdalom!

A fájdalom a vágyott, szeretett személy, dolog, helyzet és a hozzájuk kapcsolt, az általuk megtapasztalni vélt szeretet hiányának érzete miatt.





A szerelem vak...





Az agy egyes részei inkaktívvá válnak,
ha igazán szerelmesek vagyunk.

Ez igaz például azokra az agyterületekre,
amelyek működése a negatív érzelmekkel, a tervezéssel, viszonyaink kritikus megítélésével és az emberek megbízhatóságának megbecslésével állnak kapcsolatban.

Ez az állapot egy, de akár két és fél évig is fennállhat.

Ez idő alatt hajlamosak vagyunk rosszul ítélkezni.

Figyelmen kívül hagyni párunk hibáit.

Ez egyfajta érzékcsalódás, amely azonban a fajfenntartás szempontjából alapvető funkcióval bír.

Ugyanis ha egyből észrevennénk partnerünk hibáit,
kevésbé lennénk hajlamosak a hosszútávú kapcsolatok kialakítására.

Amelyből végül gyermekeink születnek.



Nesze nekünk Boldog Új Év...





Furcsa dolgokat művel a sors néha velünk.

Élünk, érzünk, szerelmesek leszünk,
néha Őrülten szerelmesek.

El kezdünk hinni, nem csak a mában, de már a holnapban is.

Mindennél jobban.

Megbízunk egymásban, még akkor is, ha csalódtunk már a másikban...De, Eleget?

De továbbra is adunk magunknak egy második, harmadik….Sokadik esélyt.

De meddig?
Fogalmam sincs róla!
Meddig…
Minek kell történnie, mi az, ami észhez térít egy embert.
Mikor nyílik ki végre a szeme.
Nevezetesen most rólam van szó.
Hányszor mondták már.
Ébredjek már fel, Csipke Rózsika álmomból, ennél Én értékesebb vagyok.
Sokáig Én is ezt hittem, ma már nem.
Volt egy családom.
Talán megint van.

Néha már tényleg azt hiszem, orvoshoz kell fordulnom.

De nem csak nekem!
Hanem annak is, aki képes egy ember érzelmeivel úgy játszani, mint macska a pamutgombolyaggal.

Mind ezt meggondolatlanul.

Mivel érdemeltem ki?
Mit tettem előző életemben, hogy így büntet érte a sors.
Mert valamit biztosan elkövettem…
De mit?

Miért tart még mindig életben, pedig bőven tettem már lépéseket az ellenkezőjére.

És mégis, minden nap felébredek, felrakom undorító állarcomat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Szemébe hazudok a világnak, hogy igen, minden a legnagyobb rendben van, körülöttem.

Pedig már régen nem…

Jó lenne végre túl lenni, mindenen...
Mert egyre lejjebb csúszok, és egy idő után nem lesz senki, aki vissza tudjon húzni.
Mi az, hogy a sorsomról mások akarnak úgy dönteni, hogy engem még beleszólni sem hagynak.
Mindössze egy személyemet érintő, kibaszott ellenszenv miatt.
Furcsa a két Nő, el tudta viselni egymást, Mi, nem...

Magyarázatot nem adnak, csak magyarázkodnak.

A kettő, nem ugyan az…
Ez indította el ezt a feleslegesen gerjesztett lavinát, amin megint átmentem…
Én meg hittem, kettőnk horoszkópjának.

Nesze nekünk Boldog Új Év…



                                                      €$@ß@

Csók után...





A csók után, az édes bágyadásban,
Míg eltörődve nyugszik kedvesed
S félig-nyílt ajkán oly titkos varázs van
S kék árny borong a hunyt szemek felett,
S a barna légen átaranylik bőre
S bomlott sötét haj mint lugas takar


S mit hátrahajtott lusta pihenőre,
Opálosan fehérlik át a kar,
Mikor, mint záporból üdült mezőkre
Vihar után, szívedre ült a csend
S a gondolat száll messze hűs tetőkre
S halk sóhajod is már utána ment,
A percben, melyben annyi bús varázs van,
Mikor kihunyt a ragyogás szemedből,
A csók után, az édes bágyadásban
Gondolkoztál-e már a szerelemről?


Lelkedben, nyári alkonyég alatt,
Mint bodzaillat száll a gondolat.
A lenge szél játékot űz vele...
Ó kertek, rétek, erdők fűszere!
Ó hány szeszélyes formát ölt, míg feljő
Lelked egén a múló illatfelhő!


Más illatok! Más vágyak! Ó ha lelne
Új frissülést új alakon az elme!
Más szellő, mely más kertekre lehelne!
Más szerelem! A virágok szerelme!
A virágok szerelme! Nyári reggel
Ébredni vágyón ébredő szelekkel,


Szeretni csak, nem tudva kit, se merre,
Rakott, virágos ágaink emelve,
Új hímporral kinyitni forró délbe
S belélehelni ájulón a szélbe!
Vagy zümmögő darázsnak adni által:
Ringassa döngő altató-dalával,
Erdő lehén kóborgó vágyunk sírjon
S felejtse ott egy sose látott szirmon!


Ó rétek álma! Erdők boldog éje!
Ó napsütötte fenyves szenvedélye!
Gyantás legén lesustorgó fényzápor!
Aranyfelhőkben lebbenő virágpor!
Égni a nyárral, nem gondolva télre,


Szeretni csak és rábízni a szélre...





Nekem most kell eldöntenem...






Ez a perc mi nem volt eddig sosem
Rajtad áll, hogy nyersz, vagy vesztesz velem
Ez a perc, hogy mindenki rajtunk mosolyog
Ellenség barát a rokonok
Csak bámulnak ránk!

Ez az út, hogy minden együtt legyen
A te új az én rég magányos nevem
Ezután már a szálloda portán kiderül
Hogy enyém vagy, nem vagy már egyedül
S tán másképp néznek rám!

Ezután ha, minden csak félig sikerül
Te is hibás vagy nem csak én egyedül
Már nem szólhatsz rám!

Maradunk hol eddig voltunk, s leszünk
Csak a világ, az táncolt egy kört nekünk
Ezután ha bárhol is kábán ébredek
Már tudom, miért vagy s én miért leszek
Mindig jó hozzád!

Nagy az út, és abba még minden belefér
Hát szaladjunk együtt a holnapért
Vigyázok majd rád!

És ezt most kell eldöntenem
Te kellesz vagy a végtelen
Vagy együtt mind a kettőt elnyerem
Nekem most kell eldöntenem
Te kellesz vagy a végtelen
Vagy együtt mind a kettőt elnyerem

Ne ígérj, és én sem súgok neked
Szavakat, ami szép, de mégsem hiszed
Amikor a szemedbe nézek, kiderül
Hogy ki az, ki marad, ki menekül
S ki tartozik hozzám
Mert ha a lét egy kalitkába beszorul
Te fizetsz és én is de cudarul
Hát hallgass most rám!

Nekem most kell eldöntenem...

Te kellesz vagy a végtelen...

Vagy együtt mind a kettőt elnyerem...