Mit vétettünk?

Ez a világ, kígyót békát Ránk kiállt.

Mondja meg hát ez a világ szemünkbe.

Mit vétettünk, egész életünkbe?

Emelt fővel...

Amikor azt hiszed elfogyott, s nincs már több erőd.

Amikor azt érzed, ez, tovább nem mehet, emelt fővel élni nem lehet.

Összetört a bánat, ezernyi gond közt, homályban élsz, feladnád már, nincs tovább.

S mégis, valami itt tart.

Nem tudod miért, nem tudod kiért?

Legyűröd a gondot, lassan-lassan talpra állsz.

Az életet nem te adtad magadnak, hát nincs jogod, hogy feladjad.

Az ember megmarad a holnapnak, akkor is, ha gyötri a bánat....

Nem vagyunk egyformák..

A FÉRFIAK NEM NŐK!  A NŐK NEM FÉRFIAK!

Tudom, elsőre ostobán hangzik, de nem vagyunk egyformák.

Míg a nők emocionális gondolkodásúak, mi férfiak gyakorlatiasak vagyunk, és szeretjük önállóan megoldani a problémáinkat.

Ha ez még sem menne, az oldalbordáink hajlamosak kész megoldásokkal ostromolni minket, s azt hiszik, hogy ettől nem érezzük magunkat elég férfinak.

Önbecsülés, büszkeség.

Míg a nők mindent kibeszélnek, mi hallgatunk, gondolkodunk, megoldunk.

Míg a nők „hisztiznek”, addig mi cselekszünk.

Amikor azt mondják, "Cica fáj a fejem", akkor nem azért mondják, hogy azt mondjuk, menj és vegyél be egy fájdalom csillapítót.

Honnan kellene nekünk azt tudnunk, hogy Ők szeretetre vágynak?

Mi gyakorlatiasak vagyunk.

Ha szeretetre vágysz, és Én nem veszem észre, gyere, és ölelj meg!

Ennyi.

Ha nekem fáj a fejem, nem biztos, hogy babusgatásra vágyom.

Mi (talán) egyenesebben fogalmazunk, nem „hátulról mellbe”.

Meg kellene érteni végre, hogy meg kell tanulnunk egymást kezelni.

Nem csak a párunkat kell ismernünk, hanem a másik nemet!

Értékeljük nagyra egymást.

Őszinte dicsérettel, megértéssel, sokkal többet és jobban tudjuk motiválni egymást.

Amit tennünk kellene, a párunkat a legapróbb dolgokért is megdicsérni.

„Milyen szép rendet raktál! De édes vagy, hogy elhoztál.

Nahát, én is kapok kakaós csigát! De jó, hogy gondoltál rám!”

Ha viszont valamit esetleg nem úgy tesz, mint ahogy mi azt elképzeltük, legalább a segítő szándékot értékelnünk kellene.

Ezen a téren vannak még hiányosságaink.

Saját tapasztalatból tudom.

„Örülök, hogy ezt meg ezt megtetted, ha azonban legközelebb teszed, kérlek ezt meg azt is tedd, vagy így meg úgy még jobb lenne!”

Így nem érzi azt, hogy hibázott.

A következő alkalommal pedig alig fogja várni, hogy örömet okozhasson azzal, hogy azt a bizonyos dolgot az általam kedvelt formában teszi.

Ha valóban úgy érzem, hogy ellenem tett valamit, azonnal elgondolkozom.

Vajon nem bántottam meg valamivel?

Vajon nincsenek éppen problémái, ami miatt nem tudott eléggé figyelni?

Vajon én megtettem mindent, hogy az adott dolgot helyesen kezeljem?

Vajon én hogyan tudnék segíteni neki?

A "ne viselkedj gyerekesen" helyett a "Viselkedj érett felnőtt módjára" és a

"Ne hazudjon önmagadnak!" helyett a "Legyél őszinte önmagaddal" – mondatokat választanám.

Azt hiszem a pozitív megfogalmazásnak nagyobb ereje van, mert arra segít fókuszálni, amit akarunk, nem pedig arra, amit nem akarunk.

A gúnyos megjegyzés mögött mindig hatalmas félelem és komplexus van, ami persze társunkban is erősíti ugyanezeket az érzéseket, és még kisebbségi komplexust is kialakíthatunk benne.

Na és persze azt fogja érezni, hogy értéktelen.

Férfi lévén szeretem elemezni a Nőket és a gondolkodás-módjukat.

Szeretek tanulni tőlük, és szeretem azt is, ha megértenek.

A kommunikáció elengedhetetlen!

Ne törekedjünk minden áron arra, hogy megértessük a másik nemmel a lényegünket.

Egyszerűen csak legyünk önmagunk.

Ha akarják, majd rájönnek!


Ez mindkét nemre vonatkozik!

Bújócska...

Amikor már nem tudod, nem az Igazságot keresni.
Amikor már nem vagy képes, nem az Utadat járni.
Na akkor fogsz elindulni, a szavakon túlra.
Az ígéreteket hátrahagyva, immár az Önmegváltás felé.

Van egy érzés ugyanis, amely egyre sürgetőbbé, türelmetlenebbé válik Benned.
Ez az érzés észrevétlenül, döntésre kényszerít.
A kérdés egyszerű.

Akarsz-e továbbra is magaddal és szüntelen küzdelemben állni a világgal azért, hogy elfogadásra találj, vagy megkeresed inkább Tiszta Önvalód Útját?

A félelmet választod, vagy pedig szövetséget kötsz végre Önmagaddal?

Mindaz ugyanis, ami az embert szenvedésre és vergődésre bírja.
Nem más, mint a szeretetlenségtől való félelme.
Ha azonban Te ismered az Egységet és éled azt, viccként fogod fel e földi állapotokat, hiszen tudatában vagy annak: minden, ami nem Szeretet, az csak illúzió.
Az emberi elme találmánya azért, hogy feledésre csábítson bennünket, földi halandókat.

Ha pokolként éljük meg a fizikai síkon kirajzolódó mindennapokat - az csak arra jel, hogy sikerrel vert át az egónk, miközben szorosan bekötötte harmadik szemünket, és lakattal rázárta az ajtót a szívünkre.

Játék az egész.

Bújócska.

Komolytalan.

Csak az elme vesz rá minket arra, hogy elhiggyük.

"Vérre megy" a küzdelem.

Nézz szét a világban:

Az ébredezési folyamat felgyorsult.

Egyre többen törnek ki a matéria fogságából.

Egyre többen vágynak felismerni igaz természetüket.

Nem véletlen ez, hiszen feléltük a Föld tartalékait.
Jobban kell az összefogás, mint bármikor korábban.


Hagyjuk hát abba a játékot, és térjünk végre Haza.
Így talán van esélyünk arra, hogy áramló harmóniánk, meggyőzhesse Földanyánkat.

 Van értelme küzdeni...

Boldogságra születtünk...

A reggel a legfontosabb.
Az ébredésed.

Mire ébredsz?

Jársz a régi, megszokott utadon, kizárva az újat, pedig elágazások mindig vannak előtted.

Új élményeket, új tapasztalatokat hozók.

Azt hiszed, a régi, a bevált -legyen bár fájdalmas, legyen bár tévedésekkel teli, mégis csak egy biztonságos terep.

De ha biztonságos, akkor miért érzed mégis rosszul magad?

Miért vagy üres, csalódott, miért látsz sokszor reménytelennek magad körül mindent?

A lelked másfelé menne, a lelked szárnyalni szeretne, a fejed, az elme, az, ami a régi úton tart.

A fejed, az elme, az ego az úr feletted.

Pedig ők csak szolgák, a lelked szolgái.

Csak eszközök, hogy te az lehess, aki vagy.

Olyan dolog ez, mintha a számítógéped önálló életre kelne, s nem az jelenne meg a képernyődön, amit olvasni szeretnél, hanem azt jelenítene meg, amit ő akar.

A számítógép lenne az úr.

Tekints úgy az elmédre, mint egy számítógépre!

Az elmében csak az van, amit te beletáplálsz, csak azt jeleníti meg, amire te beprogramoztad.

Kezd most el másképp, mint eddig tetted.

Mindegy, hány éves vagy, a lélek kortalan, fókuszálj a boldogságra.

Azokat a pillanatokat, azokat a helyzeteket, eseményeket figyeld, melyek megsimogatják a lelked, amikor jó érzés jár át, amikor melegség támad benned.

Boldoggá tehet, ha boldoggá teszel valakit, boldoggá tehet, ha rámosolyogsz valakire, s ő visszamosolyog.

Boldoggá tehet a lakásod hangulata, a ragyogó nap, a színes világ, ami körülvesz.
A boldogság nem nagy dolgokon múlik.
A boldogság apró dolgok összessége.
Amíg az emberfia, lánya nem veszi észre ezeket az apró morzsákat, nem szedegeti össze, mindig éhes marad a boldogságra.

Mindig azt fogod vonzani magadhoz, amit az életedről gondolsz.
S mindig mindenben igazad lesz.
Ha azt mondod:

Jaj, hogy én milyen szerencsétlen vagyok!

Biztos lehetsz abban, hogy az univerzum összes ereje azon fog munkálkodni, hogy te valóban szerencsétlen lehess.

Ha azt mondod:

Óh, ma is csodákra ébredtem, csodás napom van!

Biztos lehetsz abban, hogy az univerzum összes ereje azon lesz, hogy csodálatos napod legyen.

Az élet ilyen egyszerű.

Te teremted minden örömödet és minden bánatodat.

Gondolkodj el tehát azon: milyen gondolatoknak engedsz teret, ki az úr az életedben.

Te boldogságra születtél.

S hogy valóban az légy, csak rajtad múlik.


Mindig minden rajtad múlik.

Te meg Én...

Megszűnt a tér nincs "messze", nincsen "távol" amióta tudom, hogy létezel.

Hol éppen vagy, a Föld bármely pontjáról, mindegyik percben hozzám érkezel.

Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol gondolatban, nálam feledkezel.

Én érzem itt, hogy szívem száz gondjából, az a simítás egyet elemel...

Magányából az "Én" és "Te" kilábol, mely külön értelmetlen félbe szel.

Csak a tündöklő "Te meg Én" világol, értelme, hogy velem együtt leszel.

Én vétkezem, amikor Te hibázol engem őrzöl, ha magadra vigyázol.

Ne engedj el...

Ajkamon halk sóhajjal pillék szárnya rebben,

ahogy én mondom,

nem mondhatja soha senki szebben

csak ölelj, ne engedd el a kezemet,

s én halkan súgom,

forró szenvedéllyel a nevedet,

napsugárral lehelek csókot a szádra 

Hopp! 

itt egyapró harmatcsepp,

derengő hajnal édesen kacagó lánya,

táncoló kis szivárvány, boldog színek karneválja,

amott, holdfénnyel kergetőznek fényes csillagok,

nézz rám Kedves! 

Ez mind-mind, Én vagyok.

Ne engedj el, őrizz!

Tovább nem harcolhatok.

Még nem...

Még nem néztél mélyen a szemembe

Még nem suttogtam édesen füledbe

Még nem érintettél meg selymesen kezeddel

Még nem öleltelek át erősen karommal

Még nem érezhettem mámorító illatod

Még nem hallhattad kéjsóvár sóhajom

Még nem csókolt selymesen a szánk

Még nem perzselte fel testünket a vágy

Még nem fonódtunk egymás húsába

Még nem ringattuk egymást a boldogságba

Még nem akarom, hogy elmenj,

Még nem akarom, hogy itt hagyj

Még nem ismertelek meg téged

…hogy engedjelek így el?

Száguldó idő...

Azt mondják, hogy a szív égő sebére,

legjobb gyógyszer a száguldó idő!

Én elhiszem, de egyre inkább érzem,

hogy az a sebhely mind nagyobbra nő.

Talán azért, mert nem tudok feledni,

nem is akarok, hadd fájjon, ami fáj!

Csak hulljon könnyem a könnyek tengerébe.

S fölötte én mint sikongó sirály keringjek,

míg majd utolér a sorsom.

Nyílvessző, ólom, bármi, ami öl...

S nem lesz többé, mi fájni tudna bennem.

Se szív, sem emlék, ami meggyötör, ami összetör!

Szeret mind, ki ismer...

Egy valódi angyal ő, még hogy ha sír is büszkén néz.

Távoli csillag hull, egy éjjel átszökött az álmaimba.

Csak te ismersz engem jól, csak is te látod lelkem őrült vágyait.

S nekem nincs jövőm, ha nem vagy itt.

Hisz szeret mind, ki ismer, s a felhők közt jár.

Hogy csak te hozzád tartozom, oly jó tudni már.

Én tőled mit se kérek, de tudnod kell, hogy védlek,

és éjjel, nappal, folyton vágyom rád.

Csak titokban sírok én, a gyöngeségem szégyellem.

Rájöttem túl hamar, hogy aki nem vigyáz, az mind csalódik.

De te más vagy mint oly sokan, tudom, hogy van vígasz míg hozzád érkezem, soha nem volt más ily jó velem.

Hisz szeret mind, ki ismer, s a felhők közt jár.

Itt vagy bennem minden percben.

Hogy csak te hozzád tartozom, oly jó tudni már.

Épp úgy, mint egy hang.

És érzem azt, hogy nálad, még csendes béke várhat,

és éjjel, nappal, folyton vágyom rád.

És hidd el, és hidd el, nem érhet gond és vész.

Míg mellettem itt élsz.

Hisz szeret mind, ki ismer, s a felhők közt jár.

Hogy csak te hozzád tartozom, oly jó tudni már.

Csak tőled kell az élet, nem látok mást, csak téged.

És éjjel, nappal, folyton vágyom rád.

És akkor azt mondtad...

És akkor azt mondtad, vége.

Bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele.

Méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal.

Mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes.

De én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek, hogy ezt meg ezt teszem.

Fel akartam tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltartóztatni, mert a vég már nem közeledett, már megérkezett és ott volt.
És csak akkor adtam fel e reménytelen vállalkozást, mikor már ott is éreztem magam körül és magamban a véget, és akartam beváltani a fenyegetőzést, megtenni az “ezt meg azt”, de nem azért,

hogy olyasmiért büntesselek, amit nem követtél el.

Hanem azért, hogy próbára tegyem a véget.

Mintegy végére járjak a végnek, és ráébresszelek,
mit veszítesz a véggel.

Csak annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre, amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség.

De amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együtt érzőn próbálod, ha nem is megszüntetni

 — mert megszüntetni nem szüntetheted meg —

legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts.

Noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.

Álmatlanul...

Az álmatlan éjszakák gyorsan fölemésztik az életet.

S mert virrasztás alatt a lélek nem jut elég mézhez, táplálék hiányában a vágyak sovány kosztján igyekszik megélni.

S mivel ebből sem örömöt, sem fenntartó erőt nem meríthet, s érzi, hogy hamarosan belepusztul a sóvárgásba.

A filozófiához, a kemény elhatározáshoz és a belenyugváshoz fordul, segítségért kiált hozzájuk.

De hiába!

Nem segítenek, meg sem hallják a kiáltást.

S a lélek elerőtlenedik.

Az igazság mindig kitudódik...

Ha az igazság csúf, az emberek megpróbálják véka alá rejteni.

Mert tudják, micsoda kárt okoz, ha fény derül rá.

Úgyhogy vaskos falak közé bújtatják, vagy zárt ajtók mögé dugják.

Vagy mindenféle cseles álcával leplezik.

De az igazság, bármily csúf is, mindig kitudódik.

És valakinek, akit szeretünk, végül mindig bántódása esik.

Egy másik valaki pedig tobzódik a fájdalmában.

Ez minden igazságok közül  a legcsúfabb.

Ördögi kör...

Sokszor, méltatlan nőkre pazaroljuk energiánkat!

Mi, férfiak, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen nőkbe a fantáziánkat.

Utólag megfejtjük a jeleiket, és transzparensként állítjuk magunk elé.

Lássuk be, a rosszlányokra bukunk.

A huncutokra, kihívókra.

Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk.

Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak.

Á, dehogy változnak.
Kicsit még meg is aláznak.
Várni kell rájuk.
Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük.
Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott.
Csókjuk kábító, begyakorolt.
Ők azok, akikért élni-halni kell.
Akikért biológiai bombánk robban.
Akiket meg sem próbálunk elkerülni, így mindig beléjük botlunk.
Ha választani kell, őket választjuk.
A jó kislányok nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából.
Velük nincs is mit megbánni.
Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk.
Legalábbis nem készen.
Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra.
És maradjon is olyan, hogy a többi férfira már ne legyen hatással.
Esküszöm, nem értem magunkat.

Csoda, hogy olykor belerokkanunk a próbálkozásba?

A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket.
Csak mi őket.
Ördögi kör ez.

Lassan jobban értem a nőket, mint a férfiakat.

Megbocsátani...

Megbocsátani nem azt jelenti,

hogy valaki elfelejti a múltat.

Úgy temmi, mintha meg sem történt volna.

A múltunkat és a múlt sebeit,

nem tudjuk meg nem történtté tenni.

Része marad az életünknek.

A megbocsátás elsősorban nem is a múltra vonatkozik,

hanem a jelenre és a jövőre.

Azt jelenti, hogy annak ellenére, ami történt és ami fáj,

nálam az ajtó mindig nyitva lesz.

Mégis újrakezdünk.

A szeretetünk erősebb lesz a hibáknál, amelyeket elkövetünk, legyőzzük az akadályokat.

A megbocsátás a szeretet feltámadása, győzelme.

Nem eltüntetni akarja a múltat, hanem átalakítja.

Csodában élünk...

Csoda az, ami bennünk és körülöttünk van.

De nem vesszük észre.

Amíg éljük, azt hisszük, természetes...

Csak amikor elmúlt már, döbbenünk rá.

Hogy csodában éltünk.

Utólag.

De akkor már késő.

Hogyan válasszatok férjet...

Ha én mondhatnám meg a nőknek,

hogyan válasszanak férjet, hát azt tanácsolnám.

Csinálják pontosan úgy, mintha lovat vennétek.

Keresd a fajtiszta, erős fogú, erős lábú példányt!

Kerüld azokat a teremtményeket,

amelyek kicsit is rúgósak vagy harapósak!

Könyörtelenül hagyd ott,

ha csak a legkisebb hajlandóságot mutatja a lustaságra!

A csökönyös szörnyetegekre ügyet se vess!

Egy kis keményfejűség persze elkerülhetetlen,

talán nem is árt.

De ha túl sok van belőle, az veleszületett ostobaságra utal.

Röviden tehát:

Olyat válassz, amelyik még nevelhető!

Remény...

Úgy érzem, évek óta először,
mintha egy aprócska szikra csillant volna föl.
Olyan érzés áradt szét bennem,
mintha valamilyen jelentős esemény várna rám.

Mintha, valami hozzád vezérelt volna.

Többre vágytam, csak éppen nem tudtam, miből.
Valami olyasmit szerettem volna átélni,
mint fiatalabb koromban.
Azt a megfoghatatlan érzést,
aminek már kezdetén érezni a csíráját,
ahogy sugárzó melegséggel töltött el.

Aztán felismertem mi ez - a remény.

A reményre vágytam.

MIÉRT?

A legrégibb emberi kérdés:

a miért...

Ezen a kérdésen még eddig mindenfajta logika,

minden filozófia és tudomány hajótörést szenvedett.

Ajándék...

Te vagy nekem az élet, a fény,

Fogom kezed, hogy már sose félj,

Ez a nap a te ünneped már,

S egy ajándék, ami vele jár.

Boldogság,

Tőled bármit kapni, boldogság,

Elég egy apró tárgy,

Tudom, hogy ott lesz benne minden vágy.

Add hát, ne várj!

Én kincseket nem adhatok,

Csak szívemet, mint a legszebb darabot,

Nem óra ő, sem drágakő,

De bármi volt, csakis érted zakatolt.

Csak érted zakatolt, érted zakatolt.

Lehet arany, vagy ékszer, vagy kincs,

De olyan igazi, mint te vagy, nincs,

Mit is adhatok én neked még,

Egy szó, egy könyv ide nem elég.

Boldogság,

Tőled bármit kapni, boldogság,
Elég egy apró tárgy,
Tudom, hogy ott lesz benne minden vágy.

Add hát, ne várj!