Ha volnál...

Ha volnál, látnál.

Ha szeretnél éreznél és sosem felednél.

Nem bántanál, meg nem írt levéllel...
Kedvem keresnéd a kedvemért, zenékkel...

S ha fájna, hogy hiányzom, repülnél hozzám...

Még ki sem ejteném a számon.

Csókkal borítanál gyengéden, Én átölelnélek egészen...

Engedném, hogy olvass a szememből...

Elindulna a kezemtől egy végtelen simogatás...

Hogy érezd, hogy tudd...

Így nem szerethet Téged soha, senki, más.

                                                                                            €$@ß@

A szerelem illata...

Egymásra néztünk, ajkad picit nyitva...
Hozzád léptem, arcomat arcodhoz szorítottam...

Megcsókoltalak.

Éreztem bőröd illatát és azt...
Hogy a szomorúság kezd eltünedezni belőled.
Kihúztad magad, egyre erősebben öleltél...
S Én átvettem tőled minden terhet...

Minden bánatot és rosszat, amit a múlt rád rakott.

Kivirágoztál, homlokodon és nyakadon...
Az élet apró harmatcseppjei csillogtak.

S megéreztem belső tüzed illatát.

A csók végtelen volt...

Nyelvünk bohón játszadozott egymással...

Mohón kóstolgattuk egymás nedveit...
Mert azok a nektárnál is édesebbek voltak.
Nem szóltunk, mert nem tudtunk szólni...
De testünk azt mondta...

Még...

S amikor már levegőt is alig kaptunk...
Amikor már a semmi nem volt elég...
Gyengéden kibontakoztál az ölelésből és azt suttogtad...
Sietned kell...
Tudtam, ez a szerelem illatainak elrablását jelenti...
S azt nem akartam.

Ne menj még...!

Elmosolyodtál és ott maradtál velem.
Lerúgtad kis cipőidet, lábujjaidat tornáztattad.
Én csak néztem elbűvölten a legszebb lábakat...

Térdreestem és megcsókoltam őket.

Ne tedd ezt, kedves, mondtad.
De annál erősebben szorítottam ezt a két gyönyörűséget...
S egyre mohóbban szívtam illatukat...
Mert az a szerelem illata volt nekem...

A Te illatod.

Amikor ujjaidat harapdáltam...
Kicsit megremegtél és sóhajtottál, hogy csak Én hallottam.
Felálltam, mert látni szerettem volna...
Szemed, orrod, füled, hajad, mindened.

Újra magamhoz öleltelek...

Hajadban bolyongtam, éreztem illatát...
Az is a szerelem illata volt.
Majd a nyakadat fedeztem fel, karodat, kedves kezedet.

S Te hagytad mindezt, mert jó volt neked.

Közben egyre illatosabb lettél...
Tested harmatos gyöngy ruhába öltözött...
S a fénylő gyöngy kórus azt énekelte...
Az italod vagyok.

Végy magadhoz, mert látom, szomjazol...

S Én arra rendeltettem, hogy oltsam szomjadat.
Elvettem ruháidat, bársony halmaidról...
Felittam az édes cseppeket...
Köszönetképpen megcsókoltam őket, játszadoztam velük.
Újra kisgyermek lettem...
Aki keresi és meg is találja az élet italának forrását.
Rózsabimbóid szárba szökkentek, kinyíltak...

Kínálták kelyhüket, s Én ajkammal elfogadtam őket.

Arcom hozzájuk tapadt és hallottam szíved dobbanását.
Meglátogattam karjaid hajlatát is...
Ahol a pici barna selyem erdők...

Új és új felfedeznivalót tartogattak számomra.

Játszottam a selyemszálakkal...
Bolyongtam a selyem-fák között.
Selyem ágak simogatták az arcomat...
S csak rohantam, egyre beljebb az erdőben...
Mert a simogatás jó volt.
Amikor megszomjaztam...

Ajkammal felittam a dúsan párolgó, szerelem erdő italát.

Kedves halmaid között...
Tiszta forrásból patakok csordogáltak arra...

Ahol a nagy titkok rejlenek.

Követtem őket egyre lejjebb és lejjebb...

Mígnem egy puha dombon dús erdőbe értem...

Amely épp oly bársony finom volt...
Mint a kisebb testvérei karjaid védelmében.

Csókoltam a patak medrét...

Elkóboroltam a melegbarna bársony erdődben...
Jártam a szélein, bementem a mélyére is...
S talán el is tévedtem volna a sötétben...
Ha hó szín combjaid fénye nem mutatja az utat.
Bűvös erdőd gyönyörű párába burkolózott...

S szerelmed illata, soha nem érzett vágyakat keltett bennünk.

Betelni nem tudtam velük...
De tovább mentem ajkaid felé...

Melyek kaput nyitnak egy másik világba...

S amelyeket éppen úgy lehet csókolni...
Mint amik kedves hangodat adják nekem.
Ajkaid szétnyíltak, forrón ölelőn...

S éreztem, hogy minden mozgásban van, minden lüktet...

Csókjaim nyomán...
Szerelmünknek új bővizű forrásai nyílnak...
Éreztem a szerelem illatát...
Éreztem a szerelem ízét és velük sem tudtam betelni.

Bejártam barlangod mélyét...

Megérintettem pici zászlócskádat...
Amely peckesen magasodott ajkaidból és azt mondta...

Itt vagyok, szép vagyok, nagy vagyok!

S amikor már minden tűzpirosan izzott...
Amikor már azt hittem, mindent megkóstoltam...
Azt suttogtad...

Ne várass soká!

Nem várattalak, felemelkedtem hozzád és egyek lettünk.
Szemünkben könnyek csillogtak...
Mosolyogtunk és pihentünk egymásban.
Majd ölelésünk erősödött...
Csak illatok voltunk, s nem tudtuk, melyik illat kié...

De nem is volt lényeges, mert ami egy, ott nincs kettő.

Bűvös barlangod, szoros gyűrűbe vont...
Mozdulni sem tudtam...
De nem is akartam mozdulni.

Lábaid derekam körül tartottak fogva...

De fogoly akartam lenni.
Ajkunk újra találkozott, nyelvünk újra játékba kezdett...
Ittuk egymás nektárját újra és újra...

Mert adni akartunk egymásnak valamit...

Mielőtt az illatok a semmibe vesznek...
S a szerelem patakjai elapadnak.

Testünk vad táncba kezdett.

A gyönyör szellemét megidézendő, varázsigéket kiáltoztunk...
Miket néha magunk sem értettünk.
Amikor a varázsszavak elfogytak...
Ősi hangok szakadtak ki belőlünk...
Sóhajok, nyögések, rekedt boldogságok.

A gyönyör szelleme jól értette ezeket...

S busásan jutalmazott minket.
Majd lassult a tánc, a szellem visszavonult barlangjába...
Hogy előkészítse a legszebbet, a legnagyobbat...
Amit egy gyönyörszellem adhat az ölelkező párnak.

Vártunk erre a legszebbre mindketten...

Szinte mozdulatlanul...
De a belső tűztől, erőtől korbácsolva.
Amikor éreztük, hogy itt az idő...
Vagy mert már nem bírtuk a várakozást...
Újra mozdultunk mindketten...

S akkor megéreztem kedves barlangod különös lüktetését...

S valami kis dombocskát ott belül...
Ahol minden meleg, szép és titokzatos.
S ahogy táncunk újra kezdődött...
A kis domb egyre nagyobb lett...
S amikor úgy éreztük, hogy már ez a vég...
Új forrás fakadt belőled...

Mindennél forróbb, erősebb, mindennél édesebb.

Testünk megfeszült, újra előtörtek az ősi hangok...
De most sokkal erőteljesebben, mint korábban.
A sikolyok nem akartak véget érni...
Közben a szerelem nedvei és illatai...
Kitöltöttek és betakartak minket.

Úsztunk egymásban...

Ittuk a mennyei italt, és nem engedtük el egymást.
Melegbarna selyem erdőid édes vizei...

A beteljesült szerelem új illatát sugározták felém.

A szerelem illatától megrészegültünk, elbódultunk...
Csendes álomba merültünk...
Egymásban maradva...

Mert az nem lehet, hogy elengedjük egymást...



                                                                                       €$@ß@

Szeretlek, szó nélkül is...

Szeretlek, szó nélkül is...

Más szavakkal is lehet simogatni...
S minden szó, olyan csodálatos lehet.
Ha csak annyi is...

Éppen Rád gondolok...

A szavakat, most olyan nehezen találom...
Csak átölelni szeretnélek...
Sok mindent nem tudok Neked elmondani...
Bezárom a szívembe, a lelkembe...

De sokszor szeretném, ha éreznéd, mennyire szenvedek...

Szavak... Érzések...
A szavak...?

Simogatnak, ha kapok...

Az érzések...?
Bennem vannak és melengetnek...

S hagyom, hogy simogassanak...

          €$@ß@

Megérintettél...

Megérintettél, s Én úgy éreztem, ezer éve már...

Mióta ujjaidban játszik testemen a simogatás.
Eltűnt a világ.

Csupán simító kezed volt az élet...

Mely bőrömön éledt tiszavirággá és elenyészett.
Fésültem hajad, tízfogú eleven fésű borzolt...

S Én előre álmodtam a csodát, ahogy szád csókol.

Eggyé öleltél.
A lét csupán elömlő vágy, forróság...

S hogy lebegjen testünk, meghazudtoltuk a tömegvonzást.

                                                                                              €$@ß@

Egyszer majd minden összeköt...

Ölelésünkben összeér, talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt, talán a fény, talán a köd.

Mi hát... Mi egybetart... A lánc?

Tudom szeretsz.
Érzem kívánsz.
Mindegy.

Már hozzám tartozol.

S Enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt...

A szív, a fény, a vér, a köd.

€$@ß@

A nő megértéséhez vezető út...

 

A nő megértéséhez vezető út a szív útja.

A szív útja az érzelmekről szól...
Olyan, mint a tavaszi virágzás.
Add át teljes lényedet a színeknek illatoknak

S vágyad szárnyalását ne gátold...

Légy mentes minden korláttól!

A szabadság érzése teremti meg a boldogságot.

Szárnyalj ott, ahol szárnyalhatsz...
De sose szégyelld, hogy repülni vágysz!
Lelki szabadságodat vágyaid beteljesítése teremti meg.

Ne félj álmodni, de ébredj fel, hogy álmaid beteljesüljenek!

Sokan kérdezik a fogalmát.
Ki is az igazi nő és miért?
S egyre többen kérdik... Mert végképp nem értik.

S a válasz, mely ott a van a szánkon nem adja meg a választ.

Úgy tartják az igazi nő nem szép, csupán ápolt.
De hatalmasat téved az, ki azt hiszi ennyi csupán elég.

Az igazi nő, szép, bájos, egyéni, kedves, okos, intelligens.

Az igazi nő belép a terembe és minden szem rá szegeződik.
Csupán őt, csakis őt nézik.
Legyen az egy pillanat vagy egy perc...
Az a pillanat az övé, csakis az övé, senki másé.

Vannak irigyei, mert kinek nincsenek.

De őt nem érdekli, csak ő érdekli abban a pillanatban.
Hiú?
Nem.
Csak szép.
Mert az emberek törődnek magukkal...
Törődnek, mert másnak akarnak mutatkozni.
Többet akarnak mutatni mint amik valójában.

A nő is egy ilyen lélek, a maximumot akarja mutatni.

S emiatt hiába tekintik hiúnak és magabiztosnak.

Legbelül ő is csak egy félénk lány, aki erősnek akar tűnni.

S aki megkaparintja a lelkét az a mennyországba kerül.

                                                                                                €$@ß@

Ne kérdezz semmit, csak ölelj...

Ne kérdezz semmit, csak ölelj, s ha Én kérdezek...

Ne felelj, csak ölelj, mert most erre van szükségünk.
A hangtalan melegre, a néma üzenetre...

Hogy legyünk szeretve egymás által nagyon...

Túl minden határon az életig, a halálig...
A szenvedésig, a boldogságig...
Hogy elfeledjük a jelent...

Hogy ki téged szeret, s ki engem, messze ment.

Multunk elhagyott, de egymásnak megmaradtunk...

Hogy feledjünk, s szeressünk nagyon.

Hát ne kérdezz semmit, csak ölelj.

                                                                                      €$@ß@

Csak várni...

Legyen fantáziánk...

Mert az sosem hagy cserbe...

Várni, mindig csak várni.

Reggelente percnyi összeölelkezés...

Megfürdik szemem, szemed sugarában...
Megkérdem, hogy telt az éj.
Kezed kutakodik emlékei után...

Magamhoz húzom, felpezsdül a vágy...

Ledobva minden ruhát, odabújhassak hozzád.
Vállamra hajtod fejed, megpihen rajt a kétségbeesés...
Pillanatokig tart e csoda...
Test nélkül ölelkező szerelem-sóhaja.
Volt, nincs, elválik, nem lesz más...
Csupán két integető kéz.

Várni.

Mindig csak várni.
Hónapok teltek s mi megtanultuk már...

Ahol Te élsz s ahol Én élek, két néha ölelkező külön világ.

Sürgetjük egyre csak hajtjuk az időt...

Az együtt töltött beteljesülés ad erőt...

Túléljük egymás nélküli várakozás...
Önnön becsapó hazug poklát.

Képzeljük az is élet, mit elválva élünk...

Hisszük egyszer majd nem így lesz...

Egy világ lesz ahol Te élsz, s ahol Én élek.

                                                                                       €$@ß@

Tiltott perc...

 

Minden pillanat egy ébredés...

Távolabb a földtől forróbb már az érintés...

Amikor minden lángol.
Titokban látom újra szép szemed...

Titokban látom újra élvezed, hogy itt lehetsz...

És valahogy mindig várod.

Minden tiltott percét, hogy érezzelek...

Hogy újra lássam és fogjam két kezed.
Ennél többet érzem, nem adhatok neked...

Csak egy tiltott percet, hogy itt legyek veled.

Óh, úgy féltelek!
Éjszakába nyúló nappalok.

Tőled távol lenni én már régen nem tudok...

Maradj itt végleg nálam!

Ki az, ki tőlem mégis elszakít, kedvesem...

Hiába minden, rajtam nem segíthet semmi sem...
Hisz ugyanúgy mindig vártam...

Sokszor érzem én, ez túl kevés...

Ajándék vagy nekem, már jól tudom nem tévedés...

Szeretni minden áron.

Feledni kéne, mégis elhiszem, így a jó.

Te itt élsz bennem, ez nem változhat meg hirtelen...

Bármeddig tart én várom...

                          (TNT)

Érzések...

Az vagyok csupán minek képzelsz...

Lágy halk suttogás...

Egy angyal ki eljött hozzád...

Bukott csillag porba hullva...
Egy emlékkép kifakulva...

Őrjítő vad vágy, mely magával ragad...

Szivárványszínű álom, mely új világokat tár eléd...
Mely megédesíti az életed...

S elhiszed Én vagyok a végzeted.

S kérded...
Mi ez?
Mi történt velem?

Semmi kedvesem, ez Te vagy magad...

Egy érzés csupán, egy sugallat.

De az érzéseket nem szabad csak az akarattal irányítani...

Hisz úgy semmi értelme...
Akkor az eszeddel fogsz szeretni és nem a szíveddel...
Mint ahogy azt egyébként szeretnéd...

Pedig megérdemelted már a boldogságot...

De az idő dönt mindenről...
Azt mondják a távkapcsolat nem olyan nehéz...
Mert vagy megerősíti a kapcsolatot...

S a szerelem vékony fonalát is vastagítja...

Vagy végleg elszakítja a szálakat...
S maga után csak a magányt és a bánatot hagyja...
De ugyan kinek.

Az érzések nem parancsra jönnek...

A szerelem is csak bekopogtat hozzád...
S attól függ, meddig marad...
Hogy milyen házigazdája voltál...

S mennyi odafigyeléssel...

Gondoskodással vigyáztál rá és ápoltad...

                                €$@ß@

Néha...

Néha, mikor eltévedt perceid közé lopózom...

Hogy simogassalak, engedd,

Hogy ujjaimon érezzem,

A remegést...

                                          €$@ß@

Lelkem mélyébe zárom titkaink...

Ha átölelnél és Én is átölelnélek...

Véget érne a végtelen várakozás...

Beteljesedve megszünne és mégis mienk lenne az örök vágy.

Testem a tested lenne, tested a testem lenne...
Egymásba feloldódva, egymásba elmerülve ...

Megszűnne a külön, s nem lenne más csak az Egy.

Ha ölelés után elengednél és elmennél...
S Én is elengednélek...

Benned gyúlna fel a vágyam.

S Én csak maradnék, kifosztva és betelve...
Várva egy újabb találkozásra.
Ha hosszú-hosszú útra mennél...
Vinnéd vágyam és az álmom...

Mit neked szánva a szívedbe zártam.

S hogy nekem mi maradna ?
Te!
Te!
Te!

Igen Te mindig megmaradsz nekem.

Még ha nem tudja senki sem.
Még ha nem tudja senki sem...
Vagy ha mindenki sejteni, vagy tudni véli...

Én lelkem mélyébe zárom közös perceinket..

S mélységük titkait.

                         €$@ß@

Merjünk keresztülmenni mindezen…

Mindenki tanul az élettől, csak van, akinek több időbe kerül.

Mindig a legjobbat kell adnunk magunkból...

S másoktól is a legjobbat remélni.

Nem lehet semmi, ami megingatja a hitünket.
Mindenki érzett már félelmet egy küzdelemben.
Mindenki csalt és hazudott már életében.
Mindenki indult már el olyan úton, melyet nem neki szánt a sors.
Mindenki szenvedett már jelentéktelen dolgok miatt.
Mindenki érezte már úgy, hogy ez nem az Ő igazi énje.
Mindenki mondott már igent, amikor nemet akart mondani.
Mindenki bántott már meg olyan embert, akit szeret.
Éppen ezért…

Merjünk keresztülmenni mindezen…

S meglátod nem veszítjük el a reményt, hogy lehet jobb…

Mint az adott pillanatban.

                                    €$@ß@

A szerelem hírnökei...

A könnyekben szentség lakozik.

Nem a gyengeséget jelzik, hanem az erőt.

Választékosabban beszélnek, mint tízezer nyelv.

Ők a túláradó fájdalom, a mély bűnbánat...

S a kimondhatatlan szerelem hírnökei.

                                             €$@ß@

Maradj nyitott...

A házasság, annyi illuzórikus garanciát ígér...

Hogy nincs abban semmi meglepő...

Ha sorra kiderül mindegyikről...

Hogy nem is arra vonatkozott...
Illetve nem pontosan úgy...
S általában véve réges-rég lejárt.
Néha előfordul, hogy garanciát kapunk valakitől...
Akiről  pontosan tudjuk...

Nem is állíthatna ki ilyen jellegű dokumentumot.

Nem az ő hatásköre.

Csak úgy hozzákeveredtünk a biztos vétel reményében.

Miközben anélkül, hogy sejtenénk, egy mélyebb szinten...

Ahol az önáltatások már nem működnek...

Mindketten keresgélünk tovább.

Néha egyszerűen csak úgy, hogy nyitottak maradunk.

                               €$@ß@

Csak boldogan...

Az ember csak boldogan lehet szemérmetlen.

A vereségtudat visszájára fordít...

És szánalmassá tesz mindenfajta kacérságot.

                                                   €$@ß@

Lesz, akinek megnyílik a szeme...

Az emberi kapcsolatokért igazán semmit sem lehet tenni.

Sőt, amikor teszünk érte...
Éppen azt tesszük megvalósíthatatlanná...
Amit el akarunk érni.

Az emberek nem megszerezhetőek.

A testük igen, ők nem.
A görcsös megszerezni akarás vakká tesz minket arra...

Hogy észrevegyük az élet kínálta lehetőségeket.

Tökéletesnek akarunk látszani...
Holott nincs riasztóbb a tökéletes embernél.

Az emberszívet a gyengeség ejti rabul...

Nem az erő, nem a hibátlanság.
Minden olyan jelenségtől...

Amelyik veszélyeztetni látszik szabadságunkat, menekülünk.

A kapcsolatért nem tenni kell, hanem elengedni kell.
Mit?
Az illúzióinkat.
Elengedni azt az illúziót...
Hogy csak egy párkapcsolatban lehet boldog az ember.
Elengedni azt az illúziót...
Hogy a másik szeretete tesz minket boldoggá.

A másik szeretetét észre se vesszük, ha mi nem szeretjük őt.

Mi az amit tehetek egy kapcsolatért?
Semmit.
Elég csak lenni.
Lenni olyannak, amilyen vagyok.

Vállalni azt a csodát, aki vagyok.

Mint a kis virág.
Ragyogni, illatozni, áradni.

És lesz, akinek megnyílik a szeme...

Az Én egyedi és megismételhetetlen csodámra.

Csak az Én szemem se legyen zárva.

                     €$@ß@

Mondd milyen az?

Mondd, kire gondolsz, ha betakargat este...
Az éji félhomály ezüstszínű leple?
Mondd, milyen az, ha kihűlt ágyad magány öleli...
S könnyeid a szív tükrét homállyal belepi?
Mondd, miért van, hogy az érzést a józan ész...
Más irányba viszi, s a kiszabadult vágyat...
Egy erős tartópillér csak frázisnak hiszi?
Mondd, mikor ajkadra simul az elnémuló csend...
S a kétség éjfekete árnya szótlanságba rejt...
Akkor hová illan az égbeemelő, csodás pillanat...
Melynek varázsától a megdobbanó szív húrja...
Egyszer elszakad?

Remeg a levegő...

Te vagy az első, ki testét ritmusra emeli…

Izgatott hangod kérleli testem lüktetését.
Meztelen combjaid közt lázas gondolat…

Úgy vártad, hogy magadban érezd vágyamat.

Mély tónusomba veszel, elvetett eszed…

Távol, s mégis oly közel, veled szeretkezem.

Forró leheletem szaporább, vágyam ölel örök időnkön át.
Ölembe vonzod ritmusod…

Ahogy szerelmeskedünk, úgy csak is Te tudod.

Hevesen játszadoznak szemem előtt rezdüléseid…
Lelkemben látszanak lábaddal kulcsolt tetteid.

Forró leheleted szaporább, vágyad ölel örök időnkön át.

Remegő ujjaim mélyebbre hatolnak…
Fantáziáddá válok, izgatsz magadnak.

Finom vagy és éber, vezetett kéjjel vész el…

Minden realitásod, szenvedélybe vitt kívánságod…
Gyönyörbe sodor.

Forró leheletünk szaporább, vágyaink ölel örök időnkön át.

Élvezetünk buján köt össze.
Hullámok közé vetve, egy álmodott világ.

Rabként vonaglott képzetünk szított testünkre hág.

Erős vagy és gyengéd…
Hálával szőtt fonalad terét, gombolyítva töröm át..

Remeg a levegő, Te vagy az első, ki célba ér…

S Én követlek, ahogy elér orgazmusod lágy lehelete.

                                €$@ß@

Mindörökké...

Arcod, már nem elérhetetlen álom…
Melleiden, csókjaim legelésznek.

Csak izgató csiklód tapintható izmai…
Őrzik bonyolult örömüket a kéznek.

Szememből a könny, forró testeden sistereg…
Mint tűhegynyi felhők, kis serege sorakoznak.

Szemembe nézel, hallgatsz, kezed s ujjaid…
Mint szomjazó gyökerek, vállamba hatolnak.

A legvégső gát, már nem áthatolhatatlan.
Felnéznél… S mint a madár elrepülnél.

De szédülsz, majd lehullsz, ellep a hullámzó óceán…
S mint csónakot a víz, sodor némán a tűzvész.

Halvány hegyekről hangzik a kiáltás…
S mint óriás kémények füstje, szerteoszlik.

Vibráló messzeség, majd vakító közelség…
Forró lüktetésünk, fényes sziklákat mozdít.

Mert bánatot a gyönyör, belénk nem olthat…
S nem választhat szét minket, a fájdalom hideg kése.

Csak testünket ringatja fel s le szüntelenül…
A pillanat megoldatlan megsemmisülése.

                 €$@ß@

Ismerd meg önmagad...

Az életnek az a lényege...

Hogy felismerd a valóságos természeted...

S azzal összhangban élj.

Ha nem így teszel, keserűséget, és bánatot okozol magadnak.

Senkinek nem áll jogában azt kívánni Tőled...
Hogy a természeted, s főleg nem...
Hogy a valós természeted ellenében élj.
Egyetlen célod legyen...

Összhangba kerülni valódi természeteddel...

S ezáltal önmagaddal.
Mert csak így tudsz helytállni azon az úton...

Amit választottál Őnmagadnak.

                    €$@ß@

Utunkat a Mi lépéseinkből épülnek...

Ahhoz, hogy megvalósíthasd az álmaid...

Erős akaratra és óriási odaadásra van szükséged...

Mert nem mindig az az út vezet a célhoz, amit elképzeltél.

Ezért legyél egyszerre fegyelmezett és szenvedélyes.

Isten soha nem hagyja cserben a gyermekeit...
De szándékai kifürkészhetetlenek...

S utunkat a Mi lépéseinkből építi.

Ezért, amikor elfog a lelkesedés...
Egyszerre tudj fegyelmezetté és szenvedélyessé válni. 

Az egyhangúság soha nem vezet nagy tettekhez.

                          €$@ß@

Kik vagyunk valójában...

Többek vagyunk, mint ahogy azt, sokan gondoljuk.

Korlátos tudatunkon keresztül néha megcsillan...
Egy résnyi az igazi énünkből, akik valójában vagyunk...

Valós nagyságunk sejtelme.

Majd ismét befedjük a rést kicsinyességgel...
S a megszokotthoz való ragaszkodással.

Mindig újra és újrafel kell ismernünk...

Kik vagyunk valójában...

S ebből a tudatból merítve kell, megalkotnunk a jövönk.

                              €$@ß@

Csak mosolyogj...

Amikor az élet száz okot ad arra, hogy sírj...

Akkor mutasd meg az életnek...

Hogy neked ezer okod van arra...

Hogy mosolyogj!

                                     €$@ß@