Csók után...

A csók után, az édes bágyadásban,

Míg eltörődve nyugszik kedvesed

S félig-nyílt ajkán oly titkos varázs van

S kék árny borong a hunyt szemek felett,

S a barna légen átaranylik bőre

S bomlott sötét haj mint lugas takar

S mit hátrahajtott lusta pihenőre,

Opálosan fehérlik át a kar,

Mikor, mint záporból üdült mezőkre

Vihar után, szívedre ült a csend

S a gondolat száll messze hűs tetőkre

S halk sóhajod is már utána ment,

A percben, melyben annyi bús varázs van,

Mikor kihunyt a ragyogás szemedből,

A csók után, az édes bágyadásban

Gondolkoztál-e már a szerelemről?

Lelkedben, nyári alkonyég alatt,

Mint bodzaillat száll a gondolat.

A lenge szél játékot űz vele...

Ó kertek, rétek, erdők fűszere!

Ó hány szeszélyes formát ölt, míg feljő

Lelked egén a múló illatfelhő!

Más illatok! Más vágyak! Ó ha lelne

Új frissülést új alakon az elme!

Más szellő, mely más kertekre lehelne!

Más szerelem! A virágok szerelme!

A virágok szerelme! Nyári reggel

Ébredni vágyón ébredő szelekkel,

Szeretni csak, nem tudva kit, se merre,

Rakott, virágos ágaink emelve,

Új hímporral kinyitni forró délbe

S belélehelni ájulón a szélbe!

Vagy zümmögő darázsnak adni által:

Ringassa döngő altató-dalával,

Erdő lehén kóborgó vágyunk sírjon

S felejtse ott egy sose látott szirmon!

Ó rétek álma! Erdők boldog éje!

Ó napsütötte fenyves szenvedélye!

Gyantás legén lesustorgó fényzápor!

Aranyfelhőkben lebbenő virágpor!

Égni a nyárral, nem gondolva télre,

Szeretni csak és rábízni a szélre...

Nekem most kell eldöntenem...

Ez a perc mi nem volt eddig sosem

Rajtad áll, hogy nyersz, vagy vesztesz velem

Ez a perc, hogy mindenki rajtunk mosolyog

Ellenség barát a rokonok

Csak bámulnak ránk!

Ez az út, hogy minden együtt legyen

A te új az én rég magányos nevem

Ezután már a szálloda portán kiderül

Hogy enyém vagy, nem vagy már egyedül

S tán másképp néznek rám!

Ezután ha, minden csak félig sikerül

Te is hibás vagy nem csak én egyedül

Már nem szólhatsz rám!

Maradunk hol eddig voltunk, s leszünk

Csak a világ, az táncolt egy kört nekünk

Ezután ha bárhol is kábán ébredek

Már tudom, miért vagy s én miért leszek

Mindig jó hozzád!

Nagy az út, és abba még minden belefér

Hát szaladjunk együtt a holnapért

Vigyázok majd rád!

És ezt most kell eldöntenem

Te kellesz vagy a végtelen

Vagy együtt mind a kettőt elnyerem
Nekem most kell eldöntenem

Te kellesz vagy a végtelen

Vagy együtt mind a kettőt elnyerem

Ne ígérj, és én sem súgok neked

Szavakat, ami szép, de mégsem hiszed

Amikor a szemedbe nézek, kiderül

Hogy ki az, ki marad, ki menekül

S ki tartozik hozzám

Mert ha a lét egy kalitkába beszorul

Te fizetsz és én is de cudarul

Hát hallgass most rám!

Nekem most kell eldöntenem...

Te kellesz vagy a végtelen...

Vagy együtt mind a kettőt elnyerem...

Életem...

Szavaim szívekbe fúródó, tollból indítható rakéta,
Így nyomot hagy az szívedbe,
majd belevésődik az álmodba.
De aki az álmaimat nem ismeri,
az a beszédemet sem értheti.
Aki meg nem lát e sorok mögé,
hogy is várhatnám, hogy megértsen.
Ez az Életem emléke, ami tán...emlékeztet Elmémre.
Hogy ha nem leszek itt, majd néha mégis rátok nézek.

De, most csak játszom és kacagva ásom a síromat.

Egyszer majd remélem a sírköves a sírkövemre,
valami szívhez szólót írogat.
Bocsáss meg, ha most könnyes szemmel szemléled ezt,
Hidd el, ennyi idő távlatából, már minden másképp fest.
Egyszerű ember voltam, egyszerű szavakkal,

Tele érzelemmel, Őrült vágyakkal...

Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy még élhetek.
Nevem alá majd ezt a pár kósza sort véssétek:

Születtem 67, éltem halálomig.

De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.

                                                                         €$@ß@

Lelkiismeret...

Gyönge pillanataidban légy erős.
Erős óráidban gyöngülj el.

Valld be, ha reszketsz, és szívedben lüktet a vér.

Ha szemhéjadat könnyek feszítik. 
Sírj, kiálts, panaszkodj!

Ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan.
Dörömbölj!

A néma kín, méregként megöl.

Ne játszd a bátrat, ess el, ha löknek.
És ha feltápászkodsz, ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le, légy anyaszült.
Vállald a csapzott, megroggyant magad.

És üvölts!

Ahogy a torkodon kifér.

De, soha ne add fel, álmaidat.


                                                    €$@ß@

A megszokás, sokat segít...

Magam mellé álmodtalak.

Boldog voltam. Van ez így.

Féltettelek és óvtalak.

A megszokás, sokat segít.

Aggódtam. Értelmet nyertem

ezen furcsa tombolán.

Feldúltál, s én megfigyeltem:

ha kell, ez még tombol ám!

Ez. A lelkem, vagy mit tudom!

Én már változni szeretnék.

Csak az álmokat nem unom,

s a szerelmet s a szerencsét.

Mentséget találni...mindenre !

Aki csinálni akar valamit, talál rá eszközt.

 

Aki nem akar csinálni semmit, az talál rá mentséget.

 

 

A szemed

Szemed szédülő lelked tükörterme.

Benne minden annyira eltúlzott s mégis

olyan valószínűtlenül őszinte.

A szemed a szerelmem. A szemed fétis.

A szemed a minden. Te a szemed vagy.

Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben.

Csak felfogni nem tudok ennyi mindent;

sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.

Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy,

ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem.

Vágyak és gátak laza hálójában

mocorog, vár egy sosem használt szerelem.

És ha egyszer igazán közel jönnél,

úgy, hogy az orrunk finoman összeérne,

én csak nézném azt az eleven homályt,

és Nálad maradnék örökre… Végre.

Itt vagyok Létezem...

Nem érdekel, miből élsz.

Azt akarom tudni, mire vágysz, szembe mersz-e nézni vágyaiddal.

Nem érdekel, hány éves vagy.

Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmedért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, elérted-e már fájdalmaid középpontját.
Megnyitottak-e már az élet csalódásai.
Összezsugorodtál, és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.
Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmadat, és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak? 

Tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegülve, anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.

Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz.

Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.

Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.

Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is,
ha nem minden nap pompázik.

Tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni.

A tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani.

Igen!

Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.

Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekednek mindazt megadd, amire szüksége van.

Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.

Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe,
és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hogy hol, mit és kitől tanultál.

Azt akarom tudni, hogy mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.

Azt akarom tudni, tudsz-e egyedül lenni önmagaddal.

Igazán szereted-e azt, akit majd magad mellé választasz?

                                                                                         €$@ß@

Szomorúnak lenni...

Talán érezted már, keserű nap ízét a szádban?
Titkon remélted, édesebb, csak a gyermeki álom lehet...
Talán érezted már mellkasodon a követ?
Mely mellett, még egy sziklás hegy is eltörpülhet.
Mit úgy tartasz, mint az atlasz a Földet,
s szívesen eldobnád, mert úgy érzed.

Ez öl meg téged...

Talán érezted már magad, nagyon az ördög kezei közt...
Mikor karod zsibbad, lábadnak súlya van.
Még ha ülsz is...
S a kétely tűzét, a holnaptól való félelmeddel táplálod,
magad alatt.
Talán vártad már a szelet, mely a feledésre fúj minden vétkedet.

Mindazt, mit mások ellened vétkeztek...

Mindazt mi bántja lelkedet...
Talán vártad már a napot, azt a fényeset, mely érted ragyog.
Mely börödön át árasztja el tested nyugalmát.
S reméled sugaraival égeti el életed minden bánatát...

Akkor talán tudod mi az?

Szomorúnak lenni...

Mi a Vágy?

A Vágy valami olyasmi, amire szükségünk van?

Arra vágyunk, amire szükségünk van?

Vagy talán inkább olyan valami a Vágy,

amit nagyon akarunk?

Vagy valami teljesen más?

A Vágy jó, vagy csak szenvedés forrása lehet?

Kielégíteni, beteljesíteni, vagy elfojtani

és megszabadulni tőle?

A Vágyat el kell engedni.

Vagy engedni kell beteljesülni és megvalósulni.

Örök remény

Fehér selyemfátylat von körém a hókristályos este,

S a szűrt homályú éjszakán elmereng egy sóhaj.

Melyben még oly sok benn rekedt gondolat lapul,

Mit soha nem mondhattam el szívből jövő szóval.

Miért van az, hogy a vágy sosem törik darabokra,

Hiába súgja tudatunk, hogy most már nincs tovább?

S miért győzi le a szerelem az önelégült szellemet,

Akkor is, ha gúzsba kötött rabkezét feltöri a lánc?

Mindennél erősebben akar élni az, kit halára ítélnek,

Mert a lelkéből kiszabadult érzéstől életszikrát kap.

És a benne rejlő szenvedélyt senki le nem győzheti,

Mikor a túlüldözött vasakarat pengeéllel hat.

Lehet átok vagy áldás egyetlenegy titkolt rezdülés is.

Lehet bűntudatot feloldozó halvány reménysugár,

Mi örök hűséggel őrzi meg azokat a múltemlékeket,

Melyeknek a legjegesebb percére is nyárvarázsa száll.

B.U.É.K. 2010

Eljött hát az idő, nagy levegőt veszek,

mindenkire vonatkozó bejelentést teszek.

Ma van az évnek az utolsó napja,

hagyományból lesz, ma mindenki berúgva.

Szép az a szokás mit jövöre hagyok,

Boldog Új Évet kívánok

míg magamnál vagyok.

 

Hogy mondjam el...

Oly sokan elmondták már és

oly szépen, miért nekem kellene

most éppen újra szavakba önteni,

új kifejezéseket keresni, hogy a

kor követelményeinek megfelelve

szedjem versbe, mint még soha senki.

Hisz hogy lehetne jobban leírni ennél:

„az vagy nekem, mi testnek a kenyér…”

vagy lehetnek e szebb szavak:

„…mint fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak...”

Hogy mondjam el mégis,

"...ha minden gyönyörű érzés

leírva közszeméremsértés..."

esetleg közhely, de mondani kell

valamit, ami itt legbelül hegedül,

hogy te is halljad a legszebb zenét,

van is egy szó, mi erre épp elég,

nem kellenek talán ide versek,

ennyit súgok csak:

Szeretlek!

Te...

Valaki, még születésed kezdetén,
nagyfeszültségű áramot teremtett beléd.

Így, ha csak hajszáladhoz érek én, belereszketek,
és kezem s lelkem átforrósodik.
És nem szóltam semmit arról még, hogy amikor két tenyerembe zárom édes arcod a lágyat, a szépet a tiszta harmóniát teszem két tenyerembe, és elzárom.
Ha hűvös és tüsszögős lesz az este, hangod bársonyába beleburkolózom, és átmelegedem:
Meg nem fázhatom.
És amikor ráfonódik csuklódra kezem és csillagköd-reszketeg vérköreid érzem, és egyetlen közös véráram ömlik ereinken?

Mit mondjak én ilyenkor, mit dadogjak?

Elegendő lenne mondanom:

Hogy szép vagy, mint tengeri naplemente?

Hogy jó vagy, amiként jó csalfa teremtményeihez

a létezők jó Istene?

Hogy igaz vagy, mint igaz a mezők és tavak természete?

Mondhatok én bármit is?

Nem mondhatok.

Ha meg semmit Rólad nem mondhatok.

Hát hallgatok.

Te...

Isten mindkettőnk felett...

Egyikünk sír

a másikunk nevet,

de Isten

mindkettőnk felett

őrzi az eget,

és őrzi az elmúlt,

hátra hagyott

szerelmeket.

Egyet a parton,

egyet az úton,

egyet az emberek között,

hol a zaj helyére

mégis nyugalom szökött.

Egyikünk sír

a másikunk nevet,

mégis mindkettőnk

hordja a terhet,

mert az Isten hittel szeret,

nálunk hagyva

az apróra tört

emlékeket.

Te kellesz, csak Te...

Kellene még

egy-két jólfésült gondolat,

Némi könnyed merészség

Egy félmosoly ígérete

Reneszánsz lépcsők visszhangja

Egy zongorafutam

És kellene még

a párába vont hajnali káprázat

A felhőtlen ég

Szélborzolta mezők lélegzete

Talán maga a csoda

hogy tétován végre elmondhassam

Mit sosem mondtam még…

Te kellesz, csak Te...

 
 

Vágy...Döntés...Beteljesülés...

A vágyat döntés kell hogy kövesse,

akkor lesz belőle beteljesülés.

Levél Kedvesemnek...Tudod...

Tudod, valahányszor eljövök Tőled, mindig azon gondolkodom, hogy mondjam el, elmondhatom-e egyáltalán mit is változtatott bennem az a pár óra, pár perc amit együtt éltünk meg.

Mert változtatott.

Lecsendesít a tudat, hogy érinthetlek.

Megnyugszik minden tökéletes készenlétre fejlesztett érzék, elaszik bennem a szorongás és ahogy a bőrömhöz érsz megszűnik a tudatos elme és mindenek helyét átveszi a borzongás, az óvatos féltés, a csend mérhetetlen békéje amit csak a simulás és az ölelés apró neszei törnek meg.

Mindig is szerettelek.

A nélküled-napok titokzatossá és különlegessé teszik a találkozások lehetőségeit.
Aztán a meglovagolt idő rakoncátlanul vet le magáról és gúnyosan vigyorogva nyitja ránk a külvilág zajait.

Óvatosak vagyunk.

Nem köhögjük fel a háborús évek, jó vagy rossz emlékeit.

Szemlélődve figyelem mikor nyúlsz már végre a kezem felé?
Aztán csak úgy ˝véletlenül˝ belebonyolódsz egy kerülgetős táncba, és megadod magad a lehetetlennek.

Szó nélkül kell az első ölelés.

Talán lenne mit mondanom de nem köt le más csak az egyre felületesebb ellenállás, a bőrödön szisszenő ujjaim, remegő leheleted ahogy a szám szélébe harapsz.

Ha soha nem történne más akkor is boldog társad lennék.

Én csak okosan akarok viselkedni, jól tervezni minden mozdulatot de az ösztön felülír minden racionalitást.
Ki akarlak tépni a valóságból, egyetlenként akarlak birtokolni ha csak egy röpke pillanatra is.

Úgy akarlak ölelni, hogy ne figyelhess másra csak rám.

Fel akarok oldódni és összekeveredni Veled.

Én csak egész akarok lenni.

Minden vadságom kívülragad azon a burkon, amit az ölelés gerjeszt.
A kitörni kész szitok elillan, mintha sosem lett volna.

Emlékszel?

Megígértem, hogy nem hazudok neked többé.
Ettől megszűntek az alkalmakra kialkudott álarcok, megszűnt minden kegyes vagy kegyetlen vitára váltható súrlódási felület.

Sokszor csak úgy, magadért nézlek.

Nincs elemezgetés csak próbálom elraktározni az apró rezdüléseket a sóhajok és kacagások mellé.
Olyan jó elővenni és ízlelgetni amikor hidegen habzsolna magába az ágy!

Feléd csak meztelen fordulok.

Belepirulva minden leplezetlen pillantásodba.

De csak állok és akarom, hogy górcső alatt végezze minden porcikám!
Magamban számlálgattam újra a karodon megbújó szeplőket, minden gondosan vésett ráncot az arcodon.
Sosem élt tudatossággal raktároztam az illatod.
Sallang és felhang nélküli magam vagyok melletted.
Próbálok a szavaid mögé lesni, rést találni az érzelmeid felé.
Az öledben minden olyan egyszerűnek tűnik.

Ha veled vagyok a fizika törvényei fölött állok.

Nincs anyag, nincs tér csak valami végtelen energiafolyam a hömpölygő, önmagába visszaforduló időben.

Vállalni akarom a változás mindenségre rótt következményeit.

A felrúgott, szétzilált megállapodások ujjaink között szétmorzsolt félmondatait gyűjtögettem.

Ma már csak szeretni tudlak.

Tisztán érdek nélkül, akár viszonzatlanul.

De tudom, Viszonozva...

Emlékezlek...

Igen, már tudlak emlékezni, már időtlenedtél az időben.

Nem kérdezem, hány éve, hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,

s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.

Megálltál.

Véglegesedtél.

Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.

Elhelyezkedtél.

Fölémborulsz, védőernyőként rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak, bőrömre karcoltalak.

Belém égettem alakod eleven mását,

és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol, nincs elcsúszó hangsúly,

nincs szemrebbenés, nincs előre, hátra, oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal, múltam talapzatára állítalak.

Köréd fonom örökre lelkem versekbe bujtatott szép,

Könnyes hódolatát.

Csak óvatosan az Igazsággal...

Valamikor úgy hittem, hogy az igazság arra való, hogy kimondják.

De most már tudom, hogy az igazsággal,
óvatosan kell bánni.

Sokáig, a megfelelő ideig kell féltve óvni, gondosan őrizni, százszor meggondolni, nem ártunk-e neki azzal, ha világgá kiabáljuk.

Mert a korán kimondott igazság könnyen elpusztul.
Kárba vész, mint az éretlenül szedett gyümölcs.

Pedig nem Ő az éretlen.
Mi vagyunk felkészületlenek a fogyasztására.

Még a szót, azt, hogy szeretlek, még azt is meg kell fontolni.
Mielőtt súgjuk, mielőtt kiabáljuk.
Mert előfordulhat, hogy nem érti, aki hallja.
Sokszor az se, aki kapja.

Esetleg félreértik, vagy, ha értik is, félremagyarázzák.

Ha jönne valaki, aki nem csak sejtené, de tudná az igazságot.
Annak óvatosan, lépésről lépésre, fokról fokra szabadna elmondania, hogy az élet, az nem az, amit mi annak gondolunk. Hogy a szerelem, amiért harcolunk év ezredek óta.

Az nem „A” szerelem.

Ha megpróbálná elmondani, hogyan kellene élnünk, ahhoz, hogy jól szeressünk.

Egy ideig hallgatnánk őt, hinnénk, vagy nem hinnénk, értenénk, vagy félreértenénk, vagy szándékosan félreértenénk.

Azután, talán keresztre is feszítenénk.

Majd, mikor már megöltük, kezdenénk hirdetni az igazságát.
A saját szájunk íze szerinti kicsavart igazságát.

Mikor a talaj telítve méreggel.

Akkor a tiszta víz, csak lassan, csepegtetve segíthet.

                                                                                         €$@ß@