Éljétek az életet...

Miért van az, hogy egy válási procedúra legjobban szenvedő alanyai...
Saját gyermekeink.
Tudomásul kellene venni végre mindenkinek...

Gyermekeink nem azért jönnek a világra, hogy megoldják problémáinkat...

S nem is azért, hogy kitöltsék életünk hiányosságait...
S főleg nem, hogy tökéletessé tegyék boldogságunkat.

Hanem azért, hogy a saját történetüket írják és éljék meg.

                                   €$@ß@

Hibáiddal és gyengeségeiddel együtt szeretlek...

Tudod Kedvesem...

Az Igazi Szerelem nem vakká, hanem látóvá tesz.
Világosan látom a hibáid és gyengeségeid.

S ennek ellenére szeretlek, hibáiddal és gyengeségeiddel együtt.

                                    €$@ß@

A boldogság, Hozzánk költözött...

Édes ébredés csillant meg ajkad mosolyán...
Sugarát hintette a hajnal, megvillant vállad meztelen vonalán.

Sóhajtó nyújtózásod törte meg a csendet...
Hajfürtjeid, kacéran köszöntötték a sokat ígérő reggelt.

Merész fények játszadoztak hamvas bőrödön...
Álmaid szülte képek rejtőztek, szobánk titkokat rejtő falai között.

Derű virága rajzolódott lényed színes vásznán...
Igézőn nézted a világot, mely csodálattal figyelt...

A boldogság járt Nálad…
S nem csak járt, Hozzánk költözött.

                                           €$@ß@

A Mi második Életünk, most kezdődött el...

Ja, igaz is…
Lehet, hogy most egy titkot árulok el...

A Kedvesem itt alszik Mellettem…

Egy hete Vele fekszem, s Vele ébredek…
Gyönyörű, ahogy alszik…

S még szebb, ahogy ébred…

A többiről inkább nem beszélek…
Végre elmondhatom, vagy inkább leírhatom…

Hazaérkeztem… Nem megyek tovább..!

De a Blog marad…
Igaz nem napi szinten, mint ahogy az elmúlt hét is mutatja…

De ha nem lesz „jobb” dolgom…

Azért éjszakánként szakítok rá egy kis időt…
Figyellek Bennetek, hát ti is figyeljetek Engem.

Mert a Mi második Életünk, most kezdődött el.


                                                                              €$@ß@

Jó Szeretni Téged...

A világ valahol önző, mindent magáért tesz.

Ha nem lenne az, akkor már régen kihalt volna.

Az ember is saját magért eszik, iszik, jótékonykodik, él...

Saját magáért szeret.

A felhő is azért küldi felénk az esőt, mert nehéz neki a teher.
A rügy is azért hoz virágot, mert többé nem tudja magában tartani.
Igen, Én is Magamért szeretlek.

Mert jó Szeretni Téged.

Általad érzem azt, hogy élek.
Mert Te vagy a napsugár, aki segít virágbaborulnom.

Úgy szeretlek, mint ahogy a virág a Napot szereti.

Elhittem Neked, hogy élni érdemes, de ahhoz fény kell.

Nekem Te vagy a fény... 

Mert anélkül, élni nem lehet.
Olyanok vagyunk, mint két fuldokló, akik Egymásba kapaszkodnak...
Akik nem lenyomni, hanem fenntartani akarják Egymást.

Élned kell, Nélküled megfulladok.

Másképp nem is lehet.
Ne akarj áldozatot vállalni, áldozatot hozni...
Azt nem lehet sokáig bírni.

Abba az ember belefárad...

Közben pedig észre sem veszi a Napot.
Mert fáradt, mert nincs rá ideje.
Mert önzetlen, és önzetlenségében egyszer csak lemerül.

Önfeláldozással nem lehet megmenteni a világot...

Csak úgy...
Ha az ember magát menti...
Ha a maga kedvéért menti.
Ültet egy fát, azt mondja a jövőnek.

Közben pedig azért, mert úgy érzi, ő marad meg azáltal...

Ha a jövőnek ülteti a fát.
Különben talán semmit se tenne.

Szeretlek, de nem csak Te érted, hanem Magamért...

Mert e nélkül a szerelem nélkül meghalna Bennem valami...

S ezért kellesz Te, mert csak Te vagy, aki életben tudod tartani.

Azért kell élnem, mert ha meghalnék, nem szerethetnélek.
Magamért tartalak, és Te Magadért tartasz meg Engem.

Egyedül, mind a ketten lezuhannánk.

                                          €$@ß@

Áldás vagy átok..?

Mindannyian az Élet Művészei vagyunk.

Van akinek vésőt és kalapácsot adott a kezébe, hogy szobrot faragjon...
Másnak ecsetet és festéket, hogy fessen...
Vagy fakanalat, hogy szakácskodjon…

Míg nekem papírt és tollat, hogy írjak.

De soha senki ne akarja használni a kalapácsot a vásznon...
Se az ecsetet a szobron…
Vagy a fakanalat ne is említsem, hová is való…
Ezért, még ha nehezemre esik is, el kell fogadnom azt...

Amit néha nem áldásnak érzek, hanem átoknak.

Mert örömöm és bánatom, vagy inkább tehetetlenségem…
Talán, Nekem a legkönnyebb kifejezésre juttatnom.
Igen, tehetetlennek érzem Magam…

Tehetetlennek…

A Kedvesemet (Aki idő közben a TÁRSAMMÁ vált…) érő agresszióval szemben…

Könnyű elbújni az elvesztésből adódó „fájdalom” takarója alá…

S innen most Kedvesem kérésére, töröltem két mondatot...
De talán így is érthető, bár szerintem itt lenne a helye...

Kérdem Én, itt kezdődik a férfiasság és az intelligencia..?

Vagy inkább, itt fejeződik be..?

Én sem voltam büszke arra, amit egykoron tettem…
De Én legalább elfogadtam a segítséget.
S látod, ez született belőle…

http://igazivolt67.blogspot.com/2010/12/mi-masodik-eletunk-most-kezdodott-el.html

Még ha te ömlengésnek is tartod…

Én azért büszke vagyok rá.

S arra is, Akiről szólt, szól, szólni fog…

Holnap is…

Érdemes lenne neked is egyszer „tiszta fejjel” leülnöd…
Csak úgy olvasgatni.
Sokat lehet tanulni belőle…

Remélem, van aki átadja neked ezt az üzenetem…

                                                         €$@ß@

Királynőm...

"Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít...

Mondta a róka.
Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek.
Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél.
De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik.

Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg Engem...

Másnap visszajött a kis herceg.
Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz...
Mondta a róka.
Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni.
Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek.
Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal...

Fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság.

De ha csak úgy, akármikor jössz...
Sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet..."

Napfia...

Boldog Névnapot...

Leborulunk előtted felkelő nap, most csak nekünk világítasz…

Vezessed nyilainkat, egyenesen napnyugatnak.

Tarisznyánkban kelet álma, Őseinknek minden vágya…

Elődeink rátaláltak, a rég elveszett hazára.

A csapáson szarvas táncolt, ágas-bogas agancsáról…

Rájuk nézett a hold, s útjukon ezer csillag pislákolt.

Ősanyánk megálmodta, sólyom vezet el nyugatra…

Hét törzs vágtat, hét határon átkeltek a nagy sziklákon.

Meredeken kapaszkodtak, a patáik szikrát szórtak…

Egyszer csak felértek a csúcsra, messze néztek napnyugatra.

Lent folyók és tavak, szelíd lankák, apró falvak…

Elővezették a lovat, fehér szőrén, Te ragyogsz nap.

Hozzá szólt a táltos, lovunk vére Néked áldoz…

Gyermekeid leborultak, fiaid vagyunk felkelő nap.

Engedj minket hazatérni, hosszú útról megpihenni…

Add vissza nekünk a földet, mi Őseinkké volt már régen.

Ne enged, hogy elherdálják, mi tiéd volt, másnak adjak…

Mi egyben volt ezer évig, semmi népek szétszaggassák.

Idegenek jönnek oda, hol őseink csontjai nyugszanak…

Hatalmadat odaadták a legocsmányabb magyarnak.

Idegenek koldusai lettünk, Vezéreink árulóink…

Eladták a szenvedésünk, feledtették anyanyelvünk.

Ki még boldogulni akarhat, tovább indult napnyugatnak…

Idegen zászlókat éltet, minden hősünk levitézlett.

Kelj fel nap, a fiaid szólnak, zavard el az árulókat…

Kapaszkodj vissza az égre, vess véget a szenvedésnek.

Hagyd, hogy szabadon szóljak…

Engedj még élni, a maradék Magyarnak.

                                                                            €$@ß@

Igazán szeretni...

Ahhoz, hogy szeressünk...

Igazán szeressünk...

Nem csak megérteni és megismerni kell Egymást...
Hanem mindemmél jobban tisztelni.

Igaz lélekkel gondoskodni a másik jólétéről és boldogulásáról.

                                                  €$@ß@

Egy életen át...

Ébredezik a reggel, az éj árnyéka fényre vált...

Lásd udvarunkban, nem csak Én...

Egy rigó is párjáért kiált.
Ébredezik lassan a hófödte, álomittas táj...
Gyémántként csillog Veszprém...

Hiányod fáj…

Halovány még a Nap...
De sugara az ablakon át éget...
Mint a szerelem...

De könnyeket fakasztott Benned megint az élet.

A sejtjeinkben tűz lobog, s villámként végigszalad...
Forr a vérünk, lángja felcsap, lávaként halad.
Ilyen Bennünk az érzelem, ha elér, ha tombol...
A feltámadt ár Etnaként mindent lerombol.
A délután könnyfátylán át arcodat látom…

Ajkad édes vonalát szívembe zárom.

Magányos a reggel, szobám még mindig üresen kong...
A templomtorony hívó szava, lelkemben cseng-bong.

Mint kőszirt a parton, úgy várok Rád…

Szeretlek Téged, nem csak titkon...

Egy életen át.

                               €$@ß@

Fame-Fény... (Bereczki Zoltán)

Bébi, nézz most Rám, Te mindent láthattál...

Láttad azt, hogy küzdelem lett az életem, hogy egyszer a fényben láss..!

De ez még nem minden, csupán a kezdet még...

Képzeld el, nagy címlap az ég, s csillagként ott fenn..!
Az Én nevem, nézd..!
Fény..!
Szárnyára vesz majd a hírnév, szólít egy hang...

Te is szállj..!

Átölelnék minden embert, hisz általuk lettem sztár..!
Fény..!

Érzem, hogy éget, hogy átjár, így lesz ez már örökké..!

Szállj!
Láthatod majd, csak Rám nézz, emlékezz Rám, amíg élsz..!
Emlékezz..!
Emlékezz..!
Bébi, ha itt a láz, csak taps kell, semmi más..!

Hát higyj bennem és légy nagyon jó...
Úgy szeress, hogy érezzem, nincs is rá szó..!

Bébi, a fénybe föl, nagy út a semmiből.
De egy nap mindent megkapok Én, s Értem gyúl ki a fény..!
Fény..!
Szárnyára vesz majd a hírnév, szólít egy hang..
Te is szállj..!
Átölelnék minden embert, hisz általuk lettem sztár..!
Fény!

Érzem, hogy éget, hogy átjár, így lesz ez már örökké..!

Szállj..!
Láthatod majd, csak Rám nézz, emlékezz Rám, amíg élsz..!
Emlékezz..!
Emlékezz..!
Emlékezz..!
Emlékezz Rám..!
Fény..!
Szárnyára vesz majd a hírnév, szólít egy hang Te is szállj..!
Átölelnék minden embert, hisz általuk lettem a sztár..!
Fény..!

Érzem, hogy éget, hogy átjár, így lesz ez már örökké..!

Szállj..!
Láthatod majd, csak Rám nézz, emlékezz Rám, amíg élsz..!

FÉNY..!

Majd holnap...

Kedvesem...

Egy félig csókolt csókodnak a tüze, ugyanúgy Lángol éget.
Hideg egyedül az este...

Nélküled hideg minden este...

Néha szaladunk, sírva szaladunk, de most már oda érünk.
Hányszor megállunk összeborulunk, égünk majd fázunk.

Ma elmaradt a nászunk.

Bevégzett csókoddal lennénk, s nem csak álmodnék szívesen...

De kell az a csók, kell az a tűz... 

S mondjuk kisírt szemmel, tovább álmodozva...
Holnap...

Majd holnap...

                         €$@ß@

Nem jön álom a szememre...

Hideg az este, támad a fagy, ropog a hó a talpad alatt...

Búcsúzol, most ennyi elég, értem végre, nincs még vége.

Körülölel a fény és a zaj, nem is bánom, ha mást nem akar...

Mert olyan jó, hogy vagy Te Nekem, minden rendben, védesz engem.

S már nem bánt a szó, itt a szívemben régen...

Ami nem kimondható, mert vár a holnapom, megmutathatom...

Mind azt, ami jó.

Ha nem jön álom a szememre, mi juthatna ilyenkor az eszembe...

Csak Te lehetsz az, veled olvad a jég, csak Te vagy az, aki ha közelebb lép.

Akkor már nem jön álom a szememre, mi juthatna ilyenkor az eszembe...

Csak Te lehetsz az, veled olvad a jég, csak Te vagy az, aki a szívemben ég.

Egy rövid üzenet az asztalon, írod, hogy sietsz, és hogy szeretsz még nagyon...

Ha jön a holnap, itt leszek még, bárhol jártam, csak Rád vártam.

Mindig új vagy és mindig más, de Nekem bejön ez a változás...

Nem is tudod, ki vagy Te Nekem, már minden rendben, mert védessz Engem.

S már nem bánt a szó, itt a szívemben régen...

Ami nem kimondható, mert vár a holnapom, megmutathatom...

Mind azt, ami jó.

Ha nem jön álom a szememre, mi juthatna ilyenkor az eszembe...

Csak Te lehetsz az, veled olvad a jég, csak Te vagy az, aki ha közelebb lép.

Akkor már nem jön álom a szememre, mi juthatna ilyenkor az eszembe...

Csak Te lehetsz az, veled olvad a jég, csak Te vagy az, aki a szívemben ég.

Akkor már nem bánt a szó, Ami a szívemben úgy régen...

Ami nem kimondható, csak Én hallhatom, Én láthatom...

Mindazt ami jó.

Ha nem jön álom a szememre, mi juthatna ilyenkor az eszembe...
Csak Te lehetsz az, veled olvad a jég, csak Te vagy az, aki ha közelebb lép.

Akkor már nem jön álom a szememre, mi juthatna ilyenkor az eszembe...
Csak Te lehetsz az, veled olvad a jég, csak Te vagy az, aki a szívemben ég.

Szívemben ég...

Csak Te vagy az aki a Szívemben ég.

Szabadságot hozok...

Ahogy a felhők mögül, bújik elő a nap...
Mindjobban vágyom, hogy végre lássalak.

Kezemben lapát közben Rád gondolok...
Havat lapátolok, szabadságot hozok.

A fejem tiszta, a céljaim pontosak...
Nem lehet semmi, ami ennél fontosabb.

Szégyenkezni a múltért, már nem fogok...
Hólapátolás közben, íródnak a verssorok.

Csoda, hogy élek, csoda, hogy élhetünk...
Hamvából éledt újra a szerelmünk.

Lüktető agyamban vérrel írt verssorok...
Hó falat bontok, szabadságot hozok.

Vadlóként vágtató gyönyörű gondolat...
Lüktető sebeket kötöző mozdulat.

Szomjakat oltó, nyugtot adó borok...
Még mindig havat lapátolok, szabadságot hozok.

A tél erejétől, Veszprém jégpályává vált...
Az ember újból embernek érzi magát.

Felejtést nem tűrő, ködbe vesző korok...
Havat lapátolok, s csak a mai napra gondolok.

                               €$@ß@

A pillanat szépsége...

Kedvesem...

Az élet, sajnos nem olyan, mint egy félbehagyott rajz...
Amit ha tegnap elrontottunk, ma kiradírozhatunk.
Pedig, sokszor jó lenne, ha nyomtalanul megtehetnénk...

Csak egyszer, egyetlen egyszer lehet tiszta lappal indítani...

Az élet lapjain, mély nyomot hagy a ceruza...

Nincs az a radír, amelyik azokat a karcolásokat eltüntetné.

De a pillanat szépsége arra való, hogy új színt vihessünk a régi helyére...

Szebbé, vidámabbá, izgatóbbá varázsoljuk, azt a rég elkezdett rajzot...

Kiradírozni ne is próbáld...
De minden pillanatban ott a lehetőség...

S így a meggondolatlanul elmaszatolt, sötétre rajzolt kép kiszínesedhet.

Minden pillanatban lehet irányt változtatni...
Lehet, a mégoly sötét szobába is fényt beengedni.

A hajnal is csak attól függ, hogy milyen az ébredésünk...

A napfény, vagy bántja a szemünk, vagy örömöt ad kedves símogatásával...
Udvarunkban a madár is lehet, bántón zajos, vagy muzsikaként csendül fel...
A hirtelen jött zápor is lehet áldás, vagy átok...

Minden attól függ, előző nap milyen volt a félbehagyott kép...

Árnyékként, vagy fényként borult feléd, s felém.

                               €$@ß@

Megérkeztem, nem megyek tovább...

Minden úgy kezdődött, minden ott kezdődött...
Azon az egy(etlen) augusztusi délután.

Amikor szótlan érintésem, Érted nyúlt...
Ajkaimtól érintett nyakadtól, tested remegés járta át. 

S árnyként követtelek, sétálva kéz a kézben...
Törékeny lelkünk termeiben, egy(etlen) érzésként simultunk össze.

Mert minden ott kezdődött...
S Végre, Minden Most Kezdődik El...

 

                                                €$@ß@

Örökké hozzám repülsz vissza...

Kedvesem...

Sokat gondolkodtam azon...

Kihez, vagy mihez tudnálak igazán hasonlítani...

Amit most ide leírok, azt ne vedd zokon...
Inkább olvasd végig...
S ha nincs igazam...
Cáfolj meg.

A történet, amit most elmesélek, sok-sok évvel ezelőttre nyúlik vissza.

Egy alkalommal gyermekeimmel sétáltam a szülőfalum melletti erdőben...
S a kisebbik fiamnak Szabolcsnak, aki már akkor is nagy állat barát volt...
Egyszer csak, nagy csodálkozásunkra, lett egy utitársa...

Egy pillangó.

Ez a kis pillangó, kilométereken keresztül szórakoztatta a fiamat.
Hol a vállára szállt, hol felreppent, majd újból megpihent gyermekemen...
A fiam nem akarta elkapni, vagy megérinteni, csak várt türelmesen...
Míg ez az apróság, újból és újból elfoglalta a biztonságot nyújtó helyét...
Mint aki tudta, érezte, hol talál nyugalmat.

Leginkább, Te is egy ilyen pillangóhoz hasonlítasz.

Ha megpróbálnálak birtokolni, kisiklanál a kezeim közül...
Ám, ha szabadon engedlek...
Mint ahogy eddig is tettem...

Örökké hozzám repülsz vissza...

                  €$@ß@

Elgondolkodtató...

Kedvesem...

Mostanában elég sok helyről kívánják...

Még életemben, minden álmom váljon valóra...
Egy kicsit gondolkodóba ejtett...

Remélem, nem így lesz...

S ezt most ne értsd félre Kedvesem...
Mert, ha csak addig élhetek, míg minden álmom valóra válik...
Én már halott lennék...

Beteljesületlen álmaink tartanak életben minket.

                              €$@ß@

"Csak lennél a helyemben egy napig..."

Nem figyelünk egymásra...

Azt mondják minden tartós kapcsolat, valahol kölcsönös lemondással jár...

De a lemondásnak nem arról kell szólnia...
Egyikünk a családfenntartó, másikunk a házvezetőnő-szerep jelmezét ölti magára...
Hányszor hallja egyikünk a másikunktól...

"Csak lennél a helyemben egy napig..."

Ott vagyok..!
Több mint három hónapja...
Tudom "és"-sel nem kezdünk mondatot...
De most kikívánkozik belőlem...

És akkor mi van..?

Kicsit megszaporodtak a dolgaim...

De már nem rohannék a Viaduktnak...

Csak a feltűnés kedvéért...
Pedig az élet ismétli önmagát...
Legalább is, mindig akadnak olyanok...

Akik nem tanulnak mások hibáiból...

Pontosan tizenegy hónappal ezelőtt, kaptam a fejemre annyi mindent...
Azért amit akkor tettem...

De úgy látszik jó tanítóvá váltam...

A Hülyeség, Valahogy Mindenkire Mindig Jobban Ragad...
Rám is..!

Vagy ezek olyan Férfi dolgok..?

Akkor viszont miről is beszélünk..?
Visszatérve a tőlem nem jellemző, ominózus "és"-el kezdődő mondatomra...

Egy párkapcsolat is, akár egy munkahely...
Akkor válik unalmasan megszokottá...

Ha az ember hosszú évek alatt, monoton ugyan azt csinálja...

Számtalan házasság azért fut zátonyra...
Mert az, akivel összekötöttük az életünk...
Hosszú évek alatt sem veszi észre...
Sőt, bátran állítom...

Sejtelme sincs arról, mi is zajlik a másik emberben.

Mi pedig ostobák vagyunk...
Mert ahelyett, hogy elmondanánk...
Inkább féktelenül, nevetve magunkon, vagy kisírt szemmel...

De szép lassan a saját vesztünkbe sietünk...

Bízva abban, újra kezdve talán tanulunk a saját hibáinkból...

Én, azon vagyok..!

                              €$@ß@

Legyen Tiéd...

Nem tudom neked adni a napot, de tudok adni egy pillanatot...
Mikor megállíthatod a rohanó időt, kiszakítva belőle minden erőt.
Nem tudom a napot neked adni, sugarával meleget árasztani...
De elküldöm neked szívem melegét, áldásként, küldöm...

Legyen Tiéd.

                                       €$@ß@