Hallom távolból szólni, hangod lágy zenéjét...

Itt hallgatsz bennem, már nagyon régen...
A számat összeszorítom...

S itt a mélyben... Ölellek Én Téged.

A lelkemben felzokog az érzés, felkiált, felsikolt...
Hiányzol!

Hiányzik az ölelésed, minden kis szavad, a nevetésed...

Ahogy szemedbe hull a hajad.
A mozdulat ahogy poharad a szádhoz emeled...
S kezeden megfeszülnek az apró kis erek...
Amikor az asztal felett, hozzám áthajolsz...

Mosolyogsz Rám közben, s Én érzem illatod...

Ahogy melled megrezzen, amikor a kezemhez ér...

S az ereinkben, ettől száguldani kezd a vér.

Hiányzik minden érzés, minden szép pillanat...
De itt él bennem mélyen és sokszor megragad...
Akkor látlak magam előtt, látom szemed fényét...

S hallom távolból szólni, hangod lágy zenéjét.

                          €$@ß@

Írok, mert muszáj...

Hónapok óta írok Neked...

Írok, mert muszáj, mert muszáj szólnom hozzád.

Olyankor is, amikor nem akartad, hogy szóljak...
Akkor is meg kellett valahogy mondanom...

Mennyire szeretlek.

Te vársz, s Én érzem, hogy vársz Rám...

Vársz, s Én szeretnék megérkezni hozzád...

Legalább a Neked született szavakkal, gondolatokkal...
A Neked született lelkemmel.
Ha szólok hozzád, addig, boldog vagyok...

Hiszem, valamit megold.

De soha nem fogy el a szó.
Mert akkor úgy érezném, nem eléggé mondtam el...

Mennyire szeretlek.

Valami mégis hiányzik...
Pedig azt adtam, mint ami belül van...

Épp oly lágy, mint az a benti dallam.

Még nem mondtam el mindent... 
Még nem sikerült igazán elmondanom...
Mindig van egy újabb lehetőség.

Az élet csak addig él, míg van hová érkezni...

Van hová hazamenni.

Míg lelkem szavaival veled lehetek, addig gazdag vagyok...

A lélek szava levegő.
A lélek levegője, soha nem fogyhat el...
Mert levegő nélkül nincs élet.
Nem némulhatok el végleg...

Mert Én még nem mondtam el... Mindent.

S ez így, nem történhet meg.

Még ha néha nincs is hangja, akkor is halhatatlan.

                            €$@ß@

Álmodom...

Néha olyan képek jutnak eszembe, melyek szépek...

Túl szépek, az álom határán átlépnek...

Finom papucsban, hogy fel ne ébresszenek.
Most esik az eső, dörög az ég a villámok fényei, az éj fényei.
S csak most tűnik fel igazán e misztikus fényben...

Arcod igazi szépsége.

Halk zene szól, vagy nem is, inkább csend, csak az eső kopog...

S lágyan zengi, mindenkor a szót... Szeretlek.

Nézlek.
Várom tekinteted és mikor Rám nézel...

Még látom lobogni szemedben a varázslatos tűzet...

Mely most tekintetedből, elvarázsol engem.
Várom, hogy szólj, várom, hogy hívj...
Várom, hogy megérinthesselek.
Várom, hogy érezhesselek, hogy a Tied lehessek...

Hogy igazán közelről szerethesselek.

Az eső már nem kopog a párkányon...
Nézem a lapot, melyre elkezdtem írni egy újabb álmot.
Nem értem, hogy miért lett nedves a lap...

Mikor csak odakint szakadt...

Még mindig az álom hatása alatt vagyok...
Fülembe csengnek az utolsó mondatok...
S érzem, milyen távol vagy.

Távolabb, mint a csillagok...

Melyek az ablakon keresztül mosolyognak rám...
De a Te arcodat csak az álmomban láthatom...

Így hát nem is folytatom a sort, hanem... Á l m o d o m.

                                   €$@ß@

Sóhajtva várni a szót... Szeretlek.

Szellőként beletúrni, illatos hajadba...

Érezni számon, forró piros ajkad.

Eggyé válni, remegő testeddel...

Hozzád bújva, szeretve minden este.

Csókolni, csillogó szemed álomba...

Mikor pirulósan, lehunyod kacéran.

Magamhoz ölelni, karcsú derekad...

Csókra hajolni hozzád, Te Drága.

Szeretni téged az idők végéig...

Napkeltétől a vad viharos éjig.

A hajnaltól várni a bíbor-palástot...

Amely testeden, villogva táncol.

Összeolvadni veled, őrjítő nászban...

Feledni mindent, mi keserűség, bánat.

Csak, Te legyél minden percem...

Ajkadról, sóhajtva várni a szót... Szeretlek.

                                                                           €$@ß@

Valami mindig visszahúz Hozzád...

Érezted már úgy, hogy nincs hatalmad az érzéseid fölött?

Nem tudod, mi az ami vonz Hozzám...
De folyton csak Rám gondolsz?
Volt olyan érzésed, hogy valahol már találkoztunk?

Lehet, hogy minderre, előző életünkben rejlik a válasz!

A szerelem első látásra...?

Valójában szerelem sokadik látásra.

Megláttalak, és úgy éreztem Magam...
Mint akit villámcsapás ért!
A közeledben gyorsabban dobogott a szívem...
Elszorult a torkom...

S valami megmagyarázhatatlan erő vonzott hozzád.

Lehet, hogy belém hasított a felismerés...
Mi már találkoztunk valahol...

Téged már ismerlek valahonnan...

Vagy ha nem is ismerlek...
Valahogy mégis tudom, milyen vagy.
Pontosan érzem, mit fogsz mondani...
Hogyan fogsz reagálni.
S minden tetted, mondatod...

Megnyugtatóan természetes a Számomra.

Ez nem más...
Mint az előző életekben kialakult kötődés megsejtése.
Mi már találkoztunk előző életünkben.

"A reinkarnáció elfogadói szerint...
Minden életünkben találkozunk...
Az előző életeink során fontossá vált emberekkel.
A velük való kapcsolatban...
A múltbéli problémáinkon kell dolgoznunk.
Nem biztos, hogy ugyanolyan minőségben találkozunk újra...
Aki egykor szerelmünk volt...
Mostani életünkben lehet a gyermekünk...
Testvérünk, vagy közeli barátunk.
De azok a problémák...
Melyek a múltban megoldatlanok maradtak...
A jelenben is felütik a fejüket.
Sokszor csak újrajátsszuk a forgatókönyvet...
Ugyanazokat a hibákat követjük el...
Ugyanazokkal a gondokkal nem tudunk mit kezdeni.
Ilyenkor addig tanuljuk a leckét...
Amíg csak képessé nem válunk arra...
Hogy megoldjuk az adott konfliktust.
Ezért van az is, hogy a nagy Ő megtalálásához...
Több párkapcsolaton keresztül vezet az út...
A múltban még nem értünk meg rá, hogy találkozzunk Vele...
Még tanulnunk kell más viszonyokon keresztül...
Hiszen minden egyes szakítás után többek és mások vagyunk...
Mint a kapcsolat előtt voltunk."

Nem tudom, mi vonz hozzád...

De a kötődés olyan erős...
Sokszor nem is értjük, mi vonz a másikban...

Csak azt tudjuk, valamiért Vele kell lennünk...

Belelopózik a gondolatainkba...
Képtelenek vagyunk másra koncentrálni.
Az is előfordulhat...
Hogy vonzódásunk teljesen érthetetlen számunkra...
Hiszen a múltban hozzánk hasonló lélek...
Akár egészen eltérő személyiséget is vehet magára...
Mi pedig nem értjük...

Miért pont Ő kelti fel az érdeklődésünket.

Akihez ilyen erősen vonzódunk...
Lehet, hogy előző életünkben, életeinkben Ő volt a társunk...
Ő az égi párunk, akivel életeken át együtt maradunk.
De az is lehet, hogy egyike olyan kapcsolatainknak...
Amelyeket azért kell újra és újra megélnünk..
Hogy a benne foglalt konfliktus fölé kerekedhessünk.
A harmadik lehetőség pedig, hogy jelenlegi kötődésünk...

Korábbi kívánságaink következménye.

Előző életünkben vágytunk vele lenni, de nem tehettük meg...
Vagy nem éltünk elegendő ideig a kapcsolatban.

Ilyenkor minderre jelen életünkben adódik lehetőség.

Lehet, hogy épp nincs szükségünk a kapcsolatra...
Esetleg harmonikus házasságban élünk...

A találkozás mégis felborít mindent.

Ugyanis lehetetlen ellenállni a vonzódásnak...
Sőt, a szakítás is szinte képtelenség.
Hiába hagyjuk el a másikat...

Valami mindig visszahúz hozzá...

Újra és újra kikötünk egymás mellett.
Nekem rendelt az Ég?
Kötődhetünk olyan szorosan egymáshoz...

Szinte egybeforr a lelkünk...

S minden élet során egymást keressük.
Ő az égi párunk, akivel egymásra kell találnunk...
S ennek lehetőségét még születésünk előtt megalapozzuk...
Például azzal, hogy eleve nem születünk egymástól távol.

Ki vagy Te nekem?

Égi társunk lehet, hogy házasságok felbomlásán...
Mások megbántásán keresztül érkezik el hozzánk.
Mivel a vonzódás olyan erővel bír...

Amely mindenen átgázol, hogy célba érhessen.

Hogy szerelmünkhöz égi erők rendeltek-e...

Leginkább mégiscsak szívünk súgja meg...

S bárki is kérdezi, nem tudunk felelni, miért éppen Ő...

Csak érezzük, tudjuk, hogy ez nem lehet másképp.

                                    €$@ß@

Már, nem csak Én hiszem…

A Te utad az Én utam, hiába minden hang...
Csak a Tied hallom, az éjjel, megint Velem vagy.

Már, nem létezem Nélküled...

Ha egy álmos reggelen, ott leszel mellettem...
Mikor célhoz ér, mindkettőnk útja már.

Érzem, végleg itt a helyed...

Talán egy rövid percre tán, belül a világ megáll...
Ha a hangod hallom, most csak nekem beszélsz.
Elmerültem szemeidben, nem keresek tovább...

Valami, magától magára talál.

Nincs múltból élő szellem, csak egy tiszta érzés, Bennem.

Becsukom szemem, és elhiszem...

Így lesz valamikor.

Becsukom szemem így tiszta a valóság...

Így lesz valamikor.

Érzem, átkarolsz, gyengéden felém hajolsz...

Becsukom szemem és már elhiszem...
Így lesz valamikor.

S már, nem csak Én hiszem…

                 €$@ß@

Közel hajolni a Szívedhez...

Valahol, valamikor, olvastam egy verset...
Azt írták benne, nem kérek többet...

Egyetlen egy percet.

Mindössze, csak néhány sor volt...
De Én elolvastam, még sokszor.
Ez a sor volt, Nekem a legszebb...

"Közel hajolni a Szívedhez..."

€$@ß@

Igaz néma vallomás...

Mint egy sóhajtás...
Adódó és véletlenszerű az első kézfogás.

Mint egy káprázat...
Jön, lát és győzedelmeskedik az első csókáradat.

Mint egy földrengés...
Úgy érkezik az első ölelés, s az álom a válladon.

De az a pillantás...
Mikor először néztünk egymás szemébe úgy...

Csak mi éreztük, ez különleges és más...
Az nem sóhajtás, nem káprázat, s nem is földrengés.

Az egy másik dimenzió...
Egyetlen lehetséges frekvenciájú bizonyság...

A szemek hullámhosszán rezgő, igaz néma vallomás.

                           €$@ß@

Elég, ha csak Rád nézek...

Egy "férfi", s ez lehet, akár a "párod" is...
Olyan szerelmes lehet Beléd...
Hogy az egész valóját eléd terítheti...
Melléje lehozhatja a csillagos eget... 
Szerelmében, akár csodát is tehet...

De Te, mégsem tudod, őszintén, viszont szeretni.

Tudod e, miért?
Mert annak a "férfinak", akármit is csinál...

Rád vonatkozólag, ennyi a gyújtóhatása.

Míg egy másik Férfi, aki lehetek akár Én is...

Elég, ha csak Rád nézek...

Egy hangot kiejtek...
Feléd, egy parányi gesztust teszek...

S Te már izzol belül...

Mint a fehérre melegített vas.
Oly gyúlékony vagy Rám.

S ez ellen, nem lehet tenni semmit!

Ez így van.
S ezt a fél-szerelmet...

A "férfinak" egyszerűen tudomásul kellene venni.

                         €$@ß@

Tiéd lesz a végtelen...

Bárhogy próbál, gúzsba kötni a világ...

Ne hagyd, hogy lelked falak közé zárja!

Szárnyaidra láncot, nem fonhatnak szavak...
Korlátokat nem emelhetnek köréd...
Ha lényed igazi arcát nem rejted el...

Ha a Saját utad járod!

Soha ne szégyelld azt aki vagy, légy Önmagad!

Így élhetsz igazán, szabadon!

Hát repülj, s nem lesz tér és határ...
S meglátod...

Tiéd lesz a végtelen...

                      €$@ß@

Örökké, mégsem eshet...

Ha a könnyeid, záporként mosnák el, lépteid és hited...

Akkor se feledd...

Örökké, mégsem eshet...

                                                €$@ß@

Lelkedre égjek...

Izzó parázzsá válnék, mikor az enyészet szétporlasztja létemet...
Hogy szikrái, bíbor fényű esőként, Rád zuhanjak...

S véredbe forrva, lelkedre égjek.

Hömpölygő tűzfolyammá bomlanék...
Mikor szerelmünk, szent kéj robbanása, megrázza testemet...
Hogy forró patakként, ajkadra tapadjak...

Sejtjeidbe csorogva, lelkedre égjek.

Csillagok égi csendjének, örök lángjába lobbannék...
Ha karod menedékében érne a halál...
Hogy meztelen lélek-cseppként...

Szemed tükrébe hullva, lelkedre égjek.

Gyertya volnék elmúlásom virrasztó éjjelén...
Könnyeid felszárítanám, fényem melegén...
Hogy az utolsó sóhajok visszhangján, átfogjam szíved...
S a kanóc lüktetésének vég-ritmusán, mint a viasz...

Lemoshatatlan pecsétként, örökre lelkedre égjek.

                            €$@ß@

Erotikus éjszakák...

Ledobja alkonyi köntösét az est...

Vágyaim Eléd teszem...

Ősi tűz, ragyogni gyúlnak odafent...
Az Ég keblén meztelen fáklyák...

Szemedbe hullok derengésük szelíd alázatán...

Rám hajolsz...
Hold-fűz testedbe fúlok...

Mámorokba hevít csókod íze, átkarolsz...

A sötét ölében összeolvad árnyék és fény...

Gyönyörünk csöndjében egymásba lobbanunk...

Szenvedély lüktet, éjszakánk erein...
Gerincén borzong szívünk...

Mennyekbe robbanva születünk újra Te és Én...

Sóhajok izzó terein lelkeddé porlok...

Míg csillagokká bomlasztja lángoló testünket a kéj...

                               €$@ß@

Mindörökké!

Van egy apró, elvarázsolt, külön kis világ.

Ami csak a Tiéd és csak az Enyém...

A Miénk...
A Kettőnké...
Közös.
Csak Te érted, és csak Én értem, csak Mi.
Ketten.
Más senki ezen a földön.

Saját Napunk, ami a szerelmünket ragyogja be...

Saját csillagaink és mosolyaink díszítik az egét.
A Hold, mely éjszaka világít...

A legszentebb bizalom Kettőnk között.

A levegő, mely nélkül meghalnánk...

A tudat, hogy létezel Nekem s, hogy létezem Neked.

A víz, mely életben tart...
A sok kedves szó, melyekkel egymáshoz szólunk.
Mindezek együttesen táplálnak Minket, s Bennünk egy érzést...

A szerelmünket...

Én a Tiéd, Te az Enyém... 

Mindörökké!

                         €$@ß@

Önmagad légy, s élj az álmodért...

Leszek napfény, mely beragyogja arcodat...

Óceán, mely elsodorja múltadat...
Föld, mely betakar mindenhol...

Szeretet, mely szívből dalol...

Tavasz, nyár, ősz vagy tél...

De Te, Önmagad légy, s élj az álmodért...

Légy a végtelen, mely olykor befogad...
Vagy aki akarsz, csak hagyd, hogy Én is az legyek...

De Őrülten szeress, hogy Én is, e földön boldog legyek.

                              €$@ß@

Tihany...

Tihany...

Ki ne ismerné Tihany községet, Veszprém megyében...
Sok helyen jártam már az országban…

De ehhez foghatót, alig-alig láttam.

Magyarország egyik legszebb fekvésű települése…

Látványos…

Táj és természeti adottságokban bővelkedő község…
A Balatonba nyúló Tihanyi-félszigeten.

Híres…

Ma már csak emlékként meglévő adottsága volt a helynek…

A tihanyi visszhang, vagy echo.

Amely a tihanyi apátság…
Valamint a Visszhang-domb között keletkezett.

Míg az utóbbi időszakban épült épületek…

A hang szabad, oda-vissza terjedését, nem gátolták.

Télen azonban még mindig megfigyelhető a jelenség…

 

                                         €$@ß@

A szemünkből a messzeség kilátszik...

Minden hazudhat öleléskor...

A heves mozdulatok, szemérmetlen mohósága éppúgy...
Mint a félszeg mozdulatok, megindító esetlensége.

Minden hazudhat öleléskor...

Az egyenletesen gyorsuló, szaporodó lélegzet éppúgy...
Mint az egyenetlen kivárás, hirtelen sikolya.

Minden hazudhat öleléskor...

Az ösztön, együgyű bőbeszédűsége éppúgy...
Mint a szellem csitította ösztön, megható hallgatása.

Minden hazudhat öleléskor...

Csak a szem nem hazudhat sohasem...
A szemünkből a messzeség kilátszik.

Az istenítően elkerekülőből éppúgy...
Mint a megadással lecsukódóból.
S ezen az ellentétek játéka sem segít.

A szemekből a messzeség, könyörtelenül kilátszik.

                                       €$@ß@

Mi lenne ha…

Először vágynunk kell rá.

Akár a csókra, a testi szerelemre.

Azt sem valljuk be először önmagunknak.
Szinte félve gondolunk rá…

Mi lenne ha…

Ám meglehetősen gyakran.
Mind gyakrabban.

Álmodozunk róla, tervezgetünk...

Tüzes képeket látunk.
Fájjon rá a fogunk, és akkor megváltozunk.

A szüntelen változásban, örökre fiatalok maradunk.

Majd meglátjátok.
Csak ne siessük el.
Akik ismerik a csók titkát, tudják, hogy igen fontos…
Talán a legfontosabb benne a tempó.

A lassú szívverés.

A váltakozása maga az élet…
A természete a szerelemhez hasonlít.

Nem a szenvedélyhez, hanem a szerelemhez…

Mely alaposan szemügyre veszi szerelme tárgyát…
S Önmagát is mielőtt nyilatkozna.

Mint szerető, éppúgy rettegünk a tévedéstől…
Mint a visszautasítástól.

Semmiképp sem szeretnénk a szerelmünk elriasztani…
Óvakodunk szerelmünk megsértésétől…
S ezzel önmagunkat a kezdet kezdetén elvágni attól…

Amire a világon a legjobban vágyakozunk.

Kívánnunk kell a változást, hogy megvalósuljon.

De tudnunk kell azt is, hogy mit akarunk.

Tehát, előbb nézzünk szembe Önmagunkkal…

                           €$@ß@

Veled, oda, mindörökké...

Tőled, hozzád, benned, érted...

Nálad, néked, mégse, mért ne...

Ide, onnan, csak itt, ott ne...

Majd ha, már most, csak így, úgy ne...

Mindig, egyszer, érthetetlen...

Jaj, tovább, nem, az ne, nem, nem...

Velem mégis, azt ne többé...

Veled, oda, mindörökké.

                         €$@ß@

Mikor eláll a lélegzetünk...

Az életet nem a lélegzetvételek száma határozza meg...

Hanem azok a pillanatok, amikor eláll a lélegzetünk.

                                   €$@ß@

Vigyázom Rád...

Bármi törte meg csended, tudd, szívemben a rended...
Mindvégig Örökkévaló.

Testi kívánalmaidat ereszd el, hagyd, hogy szívedben éljen...
Mi Benned élhet.

Gyengéd csókokban égjen, vágyódó piros ajkad...
Mosoly tündököljön Rajtad, ha újra csak aláznak ...
Vigyázom Rád.

Angyalszárnyaim közé veszem, megfáradt tested...
Két kezemmel emelem, Szomorú tekinteted...
Lásd szememben, hatalmas szerelmem...

                               €$@ß@

Mondd el Nekem...

Mondd el Nekem, miért nem vagy idegen...
Mozdulataid honnan ismerem...
Miért tudom Rólad, amit még Te sem?

Mondd, meddig tűröd azt, hogy olvasom...
Mit ír a rezdülés, tűnődő arcodon...
Hogy szótlanságod értem, hallgatom?

Tanulod-e mi az, amitől félek...
Hol nyitott ajtót, testemen a lélek...
Mit mondanék, amikor nem beszélek?

Végül csak annyit... Vigyázol-e rám...
Ha nem jut már eszembe a szezám...
Leszel-e hűséges szerelmem, hitvesem?

Tudod-e, amit Én nem tudhatok...
Amiről holdtöltekor álmodok...
Emlékszel-e, ha el vagyok feledve...
S Velem vagy-e, amikor nem vagyok?

Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve...
Eljössz-e velem sétálni a csendbe...
S engeded-e majd, ha megfagyok...
Hogy eltemessenek a tenyeredbe?

         €$@ß@

Szentimentálisan, szenvedélyes hülye vagyok...

Nem a versek korát éljük, tudom...

De jó, hogy léteznek versek.

Az bánt leginkább...

Amivel szemben tehetetlen vagyok, s ez a méltatlanság.

Ez a szó olyannyira bekúszott a mindennapjainkba...
Szinte észre sem vesszük, ha újabb sebet ejt rajtunk.
Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk...
Méltatlanul szeretünk minden egyes nap...
Mert olyannyira nagyon szeretnénk...

Ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk.

És mégsem.
Egyszer aztán nem bízunk, és nem hiszünk többé...
Akkor sem, ha méltó volna...
Mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzése...
A méltatlanság-félelme...

Hogy elveszítjük ezt a képességünk.

A versekben erő van.
A versekben nem fogsz csalódni.
A versek a világot tárják fel.

A versek magadat hozzák magaddal szembe.

A vers energia.
A vers vérkeringés.
A vers belső áradat.
Elszakít a világtól, csak zúgjon magában...

Kit érdekel!

A vers végtelen mélységeidbe visz le.

A versben megtapasztalod a mindenséget, ha megérzed.

Csak egyszer, egyetlenegyszer tedd magad befogadóvá...
Soha többé nem leszel egyedül.
Soha többé nem tudnak legyőzni.

A vers uralni tudja a lelked, a világod.

A Vers és Te legyőzhetetlenek vagytok együtt.
S ha azt mondják majd...

Szentimentálisan, szenvedélyes hülye vagyok...

Hát teszek rá!

                          €$@ß@

Egy könnycsepp.

Csak egy könnycsepp...

S mégis mennyi mindent rejt.

Hullhat azért, mert szomorú vagy...
Hullhat azért, mert boldog vagy.
Hullhat, ha fájdalmat érzel...

Hullhat, ha Szerelmed hiányát érzed.

Most Én is ezt érzem.
Az életem, Nélküled romokban hever...

S most, Hiányod könnyei temetnek el.

            €$@ß@

Nincs, Te nincs, Én...

Két kezem, becézi bőröd borzongását...
Két varázsló.

S ajkam, ajkadra leheli szerelem vágyát...
Forró s odaadó.

Nincs, itt s nincs, ott...
Nincs élet, nincs elmúlás...
Nincs semmi, nincs senki...
Csupán a vágy.
Átlépni a csodát.

Két karom önnön létébe öleli tested...
Két varázsló.

S a szám, hajlataidon suhanó lehelet...
Forró s odaadó.

Nincs tér, s nincs idő...
Nincs lét, nincs elmúlás...
Nincs senki, nincs semmi...
Csupán a vágy.
Átlépni a csodát.

Két szemem, magába falja arcod játékát...
Két szomjazó.

S a szám, ellopja ajkad önfeledt sikolyát...
Forró s odaadó.

Nincs, most nincs, lesz...
Nincs, Te nincs, Én...
Nincs, csupán a pillanat...
S a csituló vágy.

Mikor átlépjük a csodát...

                     €$@ß@