A világ valahol önző, mindent magáért tesz.
Ha nem lenne az, akkor már régen kihalt volna.
Az ember is saját magért eszik, iszik, jótékonykodik, él...
Saját magáért szeret.
A felhő is azért küldi felénk az esőt, mert nehéz neki a teher.
A rügy is azért hoz virágot, mert többé nem tudja magában tartani.
Igen, Én is Magamért szeretlek.
Mert jó Szeretni Téged.
Általad érzem azt, hogy élek.
Mert Te vagy a napsugár, aki segít virágbaborulnom.
Úgy szeretlek, mint ahogy a virág a Napot szereti.
Elhittem Neked, hogy élni érdemes, de ahhoz fény kell.
Nekem Te vagy a fény...
Mert anélkül, élni nem lehet.
Olyanok vagyunk, mint két fuldokló, akik Egymásba kapaszkodnak...
Akik nem lenyomni, hanem fenntartani akarják Egymást.
Élned kell, Nélküled megfulladok.
Másképp nem is lehet.
Ne akarj áldozatot vállalni, áldozatot hozni...
Azt nem lehet sokáig bírni.
Abba az ember belefárad...
Közben pedig észre sem veszi a Napot.
Mert fáradt, mert nincs rá ideje.
Mert önzetlen, és önzetlenségében egyszer csak lemerül.
Önfeláldozással nem lehet megmenteni a világot...
Csak úgy...
Ha az ember magát menti...
Ha a maga kedvéért menti.
Ültet egy fát, azt mondja a jövőnek.
Közben pedig azért, mert úgy érzi, ő marad meg azáltal...
Ha a jövőnek ülteti a fát.
Különben talán semmit se tenne.
Szeretlek, de nem csak Te érted, hanem Magamért...
Mert e nélkül a szerelem nélkül meghalna Bennem valami...
S ezért kellesz Te, mert csak Te vagy, aki életben tudod tartani.
Azért kell élnem, mert ha meghalnék, nem szerethetnélek.
Magamért tartalak, és Te Magadért tartasz meg Engem.
Egyedül, mind a ketten lezuhannánk.
€$@ß@
