Boldogság...

Annyiszor írtam és álmodoztam róla…

De mit is jelent valójában az a szavunk, hogy Boldogság…
Valószínű, mindenkinek mást…
Igen, mindenkit más tesz Boldoggá…
Az emberek nagy részét az anyagi javak megszerzése...
Egy kedves ajándék tesz boldoggá.

De Engem, ez a gyönyörű érzés másképp érint…

Az Igazi Boldogság számomra az a pillanat lesz…
Amikor végre úgy érezhetem, megérkeztem…
Behúzhatom evezőimet és azt mondhatom…

Megérkeztem, nem megyek tovább.

Mert amikor Te megérkezel Hozzám…
Én is megérkezem...

Hozzád.

                         €$@ß@

Nincs rá szavunk..

Nem lehet mindig, mindent leírni...

Inkább...

Éld át Te is..!

Keresed a kimondatlan szavak mögött...
A felhők égi táncában...
Az éltető nap, fényének melegében...
Cseppben, patakban, folyóban, tengerben, óceánban...
Minden fában és virágban...
Madarak dalában...
De hiába is próbálod, nem tudod majd elmesélni...
Bár igaz, gyönyörű az anyanyelvünk...

Még sincs minden szépségre szavunk...
 

                                       €$@ß@

Végre megint, Veled...

Egy évre gondolok… Tudod-e, melyikre..?
Te vagy, ki ezt az évet szívembe égette.

Rózsaszín köd, vagy tűzpiros szenvedély..?
Akkor még nem tudtuk, de Minket utolért.

Ragyogó árnyékod küldöm nyomodba…
Tudod az árnyékok, kíváncsi lények.

Szüntelen hozzák a híreket felőled…
Ha Én nem is mindig, ők Utánad érnek.

Egyévnyi árnyék, hol kétes, hol nagyszerű.
Kinek gyűlölt, Nekünk kedves, nem lehet feledni.

Letisztult évvé vált, most már tisztán látom…
Mégsem zavar, hogy volt benne könny, s néha semmi.

Nem értett év volt, merő titkolózás...
Hogy nőjek fel hozzá, ez nem jutott eszembe.

Tudod miként üzenj, ha egyetértesz...
Most már tudom, értenék belőle.

Konkrét nyár volt, pontos találkákkal…
Mézédes nyár után, egy viharos ősz.

Érthetetlen tél merengett át a szobánkon…
Közben voltak hosszabb-rövidebb szerelmesebb idők.

Zavarodott év volt, nem láttam rajta túl…
Hol gyenge, vagy máshogyan kemény.

Negyvenhárom múltam, nem mindegy, milyen volt…
Kétezer kilencből, kétezer tíz felé.

Egyetlen év volt, az „error” éve, rémisztő...
Állva a szakadék szélén, áthajlott szürreálba.

Hogyan szerettél..? Akkor még nem tudtam...
Valami hajtott, mindig volt folytatása.

Vad ég rémlik, már nem vagyok adósod…
Miért is lennék..? Mindenért fizettem.

Gondolni ezt-azt, másnak oly egyszerű…
Szerethető év lett. Így. Végre megint, Veled.

                            €$@ß@

Csak a szívedre hallgass...

Kövesd azt az utat, amit a szíved diktál...

Ahogy a régi hajósok követték a csillagokat.

Az utazásod nem lesz magányos... 

S a csillagok elvezetnek álmaidhoz.

Hozzám...

                                               €$@ß@

Jó a méret..?

Kedvesem...

Mint ahogy a Te sorsod, úgy az Enyém is méretre szabott ruha...

Saját magunk számára készített, egyszeri viselet.

De azt is tudom...

A Mi sorsunk része, egy beteljesülni látszó, végtelen szerelem...

                                     €$@ß@

Te illatot adsz, Én meg melegséget...

Parázna sóhajunk lassú kéjjel ölel, tündöklő ragyogás  hull most a jelenre...
Indaként fon át lázas lüktetésünk, koldusává válunk minden érintésnek.

Csókod édes ízét ajkaimon őrzőm, szemed ragyogását érzem szemeimben...
Minden érintésünk áthatol a csöndön, feltörni vágyó hússzín szenvedéllyel.

Magamhoz ölelve halk zeneszó mellett, szemérmetlen szavam egyre csak vetkőztet...
Vágyaink követve, már biztosan tudom, Te illatot adsz, Én meg melegséget.

                                              €$@ß@

Már tudom, hogy miért…

Kedvesem...

Hangod, forrás csobogása, felbuzog üdén, ám csendesen...
Lágyan, hűsítve oson, s csordul le a tisztára mosott köveken.

Szemed szikrázó drágakő, elolvaszt, felragyog, felcsillan…
Mint magas fák lombjai közt, a nap sugara, ahogy megvillan.

Hangod, láng nyelvek tánca, ropogva fellobban, majd elcsitul…
Tűzies színek forgataga kapkod, kéjesen, lágyan, majd vadul.

Mosolyod, könnyed, tavaszi álom, körüljár, lágyan átölel…
Mint erdőben a lepkékkel telt tisztást, érzem, itt van egészen közel.

Tested, lágyan testem elé hajlik, ringatod csípőd kéjesen...
Ahogy a szél bókoltatja a fákat, egymáshoz simulva édesen.

Már tudom, hogy miért…

Ezért újra és újra látni, s hallani akarlak tiszta szívemből…

 

                                                 €$@ß@

Mielőtt betelne a pohár...

„Tisztelt jóakaróink”..!

Most a volt Kollegákra, de inkább Kolleganőkre gondolok..!
Még mindig sokan vagytok...

Akik ahelyett, hogy a munkával töltendő időtöket...
Arra használnátok, amire kellene…

Csak fecsegtek…
Többnyire túl sokat.

Így talán könnyebb, nem meghallani belső hangotokat.

Tanácsokat osztogattok.

Általában kéretlenül.

Kényszeres segíteni akarásotok, okoskodásotok…
A tudálékosság energiáit hordozzák magukban…
Ezáltal kíméletlenül megtaposva a másik felet…
Aki lehet, hogy el sem hiszitek…

De nyugalomra vágyik…

S nem mások világából érkező, kiforratlan utasításokra.

                                       €$@ß@

A Te erogén zónád... A lelked...

Kedvesem...

Te is, mint általában egy Igazi Nő...

A lelkeddel szeretsz igazán...

Nincs olyan párkapcsolati tanács és szexuális trükk...
Amely boldoggá tudna tenni egy olyan Nőt...

Akit lelkileg nem szeretnek.

Akármilyen érzéki bravúr, vagy megrendítő testi gyönyör...

Tudom, Neked nem elég...

Mert az igazi gyönyörpontod nem a szemérmednél...
Nem is, ahogy mondani szokás, az „egész testedben”...

Hanem az egész lelkedben rejlik.

Minden olyan ölelésem...
Mely csakis az „erogén zónáid” ingerlésén alapul, kevés neked.

Mert a Te erogén zónád...

A lelked.

Ezért is jött létre ez a Blog...

                                            €$@ß@

Én Általad, Te Általam élsz...

Képzelet és valóság, egymásba olvad...

Ahogy testeddel, testemhez érsz.

A lenyugvó Nap, őrzi a Holdat...

Ahogyan Én Általad...

Úgy Te is csak általam élsz.

                                                 €$@ß@

                                           

Szívünket szédítő titkunkról soha, soha ne mesélj...

Álmodó csillagok, szerelmes illatok, csodák...
Végtelen pillanat, átölel, nem szalad tovább.

Várom az angyalok csillogó-ringató dalát...
Úgy szoríts, úgy szeress, feledjünk minden más magányt.

Ellopnák, elvennék, ne hidd, hogy megérthetnék...
Már, nem úgy gondolsz Rám, mintha véletlen álom lennék.

Érezlek, elhiszlek, őrizlek, nem kell, hogy félj...
Kérted... Szívünket szédítő titkunkról soha, soha ne mesélj.

Nem múló vágyakkal éhezünk, kívánunk rég...
Tűzgyújtó, gondűző csókodból soha, soha nem elég.

Ajándék vagy...

Volt idő, míg féltem, még a gondolattól is...
Hogy csak Ajándék voltál.

Attól - Eddig.

S az ezután, Nélküled telik...
Bár sosem volt Nélküled, az előtted is.

Számomra Ajándék voltál, nem jog, nem tulajdon.

Köszönet, hogy akkor, ennyi is telhetett Veled.

Ajándék voltál.

A Velem töltött időd, gazdagabbá, jobbá tette a lelkemet...
Amit adtál, eztán is itt marad.
Ajándék voltál.

Attól - Eddig.

S nem kevesebb attól, hogy azt hittem, nem tovább.

De újra itt vagy...

Attól - S már nem számít más mit gondol, meddig...

Mert Mi tudjuk, az örökkévalóságig...

Még mindig Ajándék vagy, sosem leszel jog, vagy tulajdon...

                                            €$@ß@

Még nem tehetjük nyíltan, mit szeretnénk...

Valahol mindig is vártam Rád, forgószélként meg is jöttél…
Szerelembe fordult minden érzés, nem tudtam eltitkolni többé.

Meglátni és megszeretni „csak” ennyi volt, most már jól tudom…
Rólad szólt az elmúlt évem, titkon a múltam, a jelenem s a holnapom.

Azt akartam, hogy nálamnál is jobban szeressél…
Kishitű mind, ki azt mondja, ez a szerelem, nem tarthat örökké.

Sosem tudnék elfordulni Tőled, s elhinni, hogy nem lesz többé folytatás…
Csak hitegetés, s fájdalmasan könnyes búcsúzás.

Titokban álmodozunk összebújva, esküszünk az igaz szóra…
Még nem tudhat róla más, csak Te meg Én.

Titokban átkarolva, összebújva, hallgatunk a vágyainkra…
Még nem tehetjük nyíltan, mit szeretnénk.

Szerelem, ami mindennél többet ér...

                                             €$@ß@

Nem akarok létezni Nélküled...

Sokan azt mondják, az idő gyógyít...

De mit?
Az idő, legfeljebb bezárna valamit, ami megnyílt Bennem...

Amit Te nyitottál meg Bennem.

Akkor ez a szerelem csak hamis látomás lett volna...
S nem bepillantás az örökkévalóságba.
Az idő, ha hagynám, visszavenné, amit adott nekem a szerelmünk.

A megtalált lelkemet.

Lelket mondok, mert nem tudom, minek nevezzem.

De, ha van lélek, akkor ez az, márpedig mióta irányít, hiszem, hogy létezik...

S Én már nem tudok, nem akarok meglenni nélküle.

Nem akarok létezni Nélküled...

Ha az idő meggyógyítja a fájdalmat, akkor bezárná azt a kaput is...
Amit megnyitottál bennem.
Ami által magam számára, újjá születtem.

Amíg csak az eszemmel gondolkodtam, addig féltem az időtől.

De a gondolat átalakult belső erővé.
Mióta ez a megfoghatatlan valami munkál bennem, azóta van bennem remény...

Azóta várom a holnapot.

Nem engedem, hogy az idő semmivé tegye.
Nem is tudná...

Szeretlek Szerelmem...

                                        €$@ß@

Nélküled sötét, Veled világos...

Királynőm...

Kell, hogy legyen küldetése a szerelmünknek…

Ha csak Rólunk szólna, s hiányozna belőle a csodatevés…
Nem lenne értelme az egésznek.
Akkor talán csak a képzelet játéka lenne.

Miért is ért el minket a Szerelem..?

Talán azért, hogy meggyötörjön, fájdalmat okozzon..?
Nem, egyáltalán Nem..!

Azért, hogy megszépítse a világunk...

Gyönyörűvé varázsolja, az amúgy észrevétlenül is szép világot.
Mint ahogy a csöndet megszépíti a muzsika…
Úgy szépíti meg a világot a szerelmünk.
A csönd is szép, a világ is szép…

De a zene, s a szerelmünk, láthatóvá teszi a szépet.

Megmutatja az értelmét az értelmetlennek hittnek.

Kifordította Bennünk a világot.

Nincs benne semmi kézzel fogható, mégis mindent megváltoztatott.

Nélküled sötét, Veled világos.

Ha időnként be is borul, csak azért van…
Utána annál szebben ragyoghasson.
Sírás után jobban esik a nevetés…

S emlékszel, milyen szép is a megbocsájtás a kibékülés..?

Velem szépnek látod a világod..?

Mert Én Veled megtaláltam a léleknyitogató, világot megszépítő szerelmet.

Gonosz a világ..?
Ne hidd el..!

Csak nyisd tágra, a szépet-látó szép szerelmes szemeidet…

                                                         €$@ß@

Ki is a Nő..?

Ki lehet valójában Ő, ki is a Nő, ki által a férfi is csak világra jő...
Általa méltó helyedre kerülhetsz, előle, akarva sem menekülhetsz.

Ő az, aki az egekbe emel, kedvére lehet álom vagy teher...
Szavával öl, és testével éltet, ágyadban tombol, s lelkedben éget.

Igen Ő az, a Nő...

Ki a férfinak szárnyakat ad, egekbe szállsz vele, s a pokolba juttat...
S ha pokolban lenne, oda is követed a csalfa délibábért eladod lelkedet.

Ő a Nő, ki elcsábít szédítő dalával, ki csalogat, s fejbe ver szavával…
Ő az Anya, a Szerető, a Feleség, ha tied így egyben, örömöd a végtelen ég.

Nem számít már, hogy sétálsz a falakon, négykézláb állsz, lógsz fényes láncokon...
Képes vagy járkálni a puszta árnyékán is, bár sziréned daláról jól tudod...

Mennyire hamis..!

                                           €$@ß@

Orchidea...

Időnként, megsimogatom a virágaimat...

Ha már Én nem érzem az ő szeretetüket...

Legalább ők érezzék az Enyémet...

                             €$@ß@

A világok éljenek Benned..!

Nézel.

De vajon, látsz is..?

Onnan, a Te oldaladról csak egy vagyok…

Az Egy…

Valaki, aki még nem "Aki"...
De szeretne már valakinek, csak Neked, a Mindenévé válni…

A szárnyaid mellé bújva szeretnék Önmagam lenni…

Vagy csak újra megszületni, Benned újjászületni.
Nézel.

Vajon látsz is?

Figyelj..!
A szemhéjunkon belül, messze a végtelen, kívül a meghatározható…
A határtalan világ…
Az ész befolyása alatt született, esztelen világ.

Taposva földet haladunk előre, s néha hátra…

Forgunk szüntelen a létben, a fényt keresve…
Talán egyszer megtalálva.
Minden pillantásod egy filmkocka…
Összefolyva az időben, filmként pereg Benned…
Ne csak játék legyen, szépen megkomponált komédia...

Mert belül a végtelen, mind-mind igaz…

A ki sem mondott, a meg sem fogalmazott…
Ott bennünk, legbelül...

Az a Mi világunk.

Az álmaink, ahogyan összefonódnak…

Átszőnek Engem is, Téged is…

A vágyaink, a reményeink…
A láncaink, ahogyan mint rajtuk csattanó lakatok, örökre lecsapódnak.

Hol vagy..?

Belül vagy kívül, kívül vagy belül..?
Csak gondolj bele..!

Te Magad vagy a világ...

Magányosan..?
Nem..!
Csak egyes-egyedül...
Nézd, ahogy rohan körülötted minden…
Szalad, fut az élet…

Az élet elől, a magány menekül…

Tömegbe, baráthoz, szerelemhez…
Kaszinók villogó fényeihez…
Gyertyával a kézben masírozva, a végtelen sötétségbe.
Hegyek, folyók, völgyek, lankák...
Szép tájak...
Szaladj..!
Nézd meg ezt is, azt is..!
Rakd fénykép-albumba, meséld el...

De ne pózolj s hazudj a világnak..!

Én tudom, hogy egy fotelben ülve…
Behunyt szemmel is Enyém minden…
Karjaimba tartva…

Téged, az Egyetlent…

Bennem, él a szépség e bolygón…
Minden egyes lábnyomod...
A buja erdőkben a madár csicsergésben…
Mint napfényben a szivárvány…
A folyton tekergő, ahogy esőcseppet keres...

Kezem barázdáival simogatott arcod…

Véremben őseim kardjai…
Világokat rengető harcok…

Szemeim horizontját nem takarják el a házak…

Áttetsző minden…
Mert nem a szememmel látok…

Nem a világban élek…
Bennem élnek a világok.


Csak nézel.
Tudom, látsz is.


Behunyt szemem csókolva, megáldottad minden álmunk.


Összefonódtunk, és összefonódott bennünk minden.
Könnyeink, reményeink...

Te, és Én…

Egy másik életben, belőlünk fakadó gyermekeink…
Génjeinkből komponált gyönyörű hajfonatok.
A világ itt kívül oly tébolyult…
Csak pillanatok sorozata a lét, de megszakítható…


Hunyd be a szemed, Te is..!

A kezedben már rég ott van, a megfoghatatlan…

Az erőd, az akaratod, a hited.

Állítsd meg a világot, ha akarod, csak meg kell tenned…

Ne a világban élj…
A világok éljenek végre Benned..!

              €$@ß@

Iszom, azt a drága hangodat...

Verselő ajkaimat figyeled...
Ahogy formálják az ékes szavakat.

Majd karjaim közt, összekuporogva...
Én is iszom, azt a drága hangodat.

Szemeid csillogásába belemerülve…
Átitatom vele vergődő szívem.

Erős vállam ívébe belesimulva…
Visszakapod örökre könnybefúlt hited.

                               €$@ß@

Őrizlek...

Mint sötétetség a fényt, úgy vártalak…
S mint fáradt vándor a megürült padot.

Szeretsz s Én szeretlek, mint talán még soha…
Ahogy a mély vizeknek halai az iszapot.

Tenyeremből simogatás indul…
Minket őriznek Veszprémben a csöpp terek.

Itt vagy Kedves, Én nem engedlek el…
Karjaimba tartalak, míg szorít két kezed.

                                     €$@ß@