2010. január 9., szombat

Lásd meg a rosszban is a jót...





Egy rohanó világ, miben élünk, észre se vesszük egymást.


Csak rohanunk, el egymás mellet.
Sokszor arra sincs időnk, hogy egymással egy-két szót váltsunk.
Mindenki siet valahová, sokszor maga sem tudja hová.
Ha valakihez beszélek,  sokszor már meg sem hallgat.
Vagy már rég messze jár.


Az idő nem változott, csak az emberek.


Hova lettek a régi kedves emberek,
akikből csak úgy sugárzott a boldogság?
Lassan kihal az emberekből a szeretet az érzelem,
és átveszi a helyét a gyűlölet és irigység.


Az emberek többsége még a jóban is a rosszat keresi,
és már meg sem próbálja látni, a rosszban a jót...


Ha valaki a segítségét kéri a másiktól,
jól arcon röhögi, vagy úgy tesz, mintha ott se lenne,
átnézve rajta továbbmegy.
Elítélik azt az embert, akinek más a bőrszíne, a hovatartozása, a stílusa.


Van, aki eltaszít maga mellől mindenkit.


Mert azt hiszi így jobb neki, és majd csak évek múltán jön rá.
Hogy mégsem jó neki ez így.
Egyedül ébred egy üres lakásban.


De akkorra már késő lesz mindent helyre hozni.


Én csak azt tanácsolom, élvezd ki az életet, élj a mának,
tegyél azért, hogy szeressenek.


Lásd meg a jót is a rosszban.


Azokat az embereket,
akiket szeretsz és közel állnak hozzád,
soha ne engedd el...
 



                                                                                      €$@ß@

No Comment...





Tisztában vagyok vele!

A mondanivalóm, csak nagyon kevés embert fog érdekelni.

De ez így van rendjén.

Soha nem szabad elfelednem:

Belső értékeim, nem a körém csődülő tömeg,

nagyságával mérhető.



                                                              €$@ß@

Egyedül, a magam erejéből...



Elérkezett az életemben egy pillanat, amikor menthetetlenül egyedül vagyok.
Most hiába van társam, hiába van családom, hiába vannak barátaim:

Egyedül vagyok.

Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanom.
Senki nem segíthet rajtam.
Senki nem végezheti el helyettem.
Kifejezhetem ezt úgy is:

Vállalnom kell valamit az életből.

Valami kockázatot.

Valaminek a felelősségét.

Egyedül, a magam erejéből.

De, csak nekem?





                                                       €$@ß@

A lét elviselhetetlen könnyűsége.../2




Kérdem Én, mi a jobb?

Ha azzal élünk, akivel szeretnénk,
vagy ha egyedül maradunk?

Nincs lehetőségünk ellenőrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk.

Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át.

Mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot.

De vajon mit ér az élet,
ha az első próbája már maga az élet?

Az élet ezért mindig olyan, mint a skicc.
Habár a skicc sem pontos kifejezés, mert a skicc mindig valaminek a felvázolása.
Előkészület a képhez, míg az életként értelmezett skicc, semmire sem jó.

Vázlat kép nélkül.

Az esemény annál jelentősebb és kivételesebb, minél több véletlen szükségeltetik hozzá.

Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként.

Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma.

Csak a véletlen szól hozzánk.

Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen:

Úgy kell röpködnie körülöttünk,
 az első pillanattól a véletleneknek,
mint a madaraknak Assisi Szent Ferenc vállainál.

Említettem már, hogy a metaforák veszedelmesek.

A szerelem metaforával kezdődik.

Azaz:

A szerelem akkor kezdődik,
amikor a Nő belevési első szavát,
költői emlékezetünkbe.


Folyt.köv.

A lét elviselhetetlen könnyűsége.../1





Az örök visszatérés gondolata, rejtély.

Micsoda képtelen gondolat, hogy amit már egyszer átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlődés is ismétlődhet a végtelenségig.

Mit akar mondani ez a zavaros mítosz?

Az örök visszatérés mítosza azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltűnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít.
Nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyű, gyönyörű, magasztos volt, e szörnyűség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit.

Az örök visszatérés gondolata tehát bizonyos perspektívát jelent.
Melyben a dolgok másnak mutatkoznak, mint amilyennek ismerjük őket.

Mulandóságuk enyhítő körülménye nélkül jelennek meg.

Ez az enyhítő körülmény ugyanis megakadályoz bennünket abban, hogy bármilyen ítéletet hozzunk.

Hogyan ítélhetnénk el valamit, ami elmúlik?

Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent.
Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz.

Mint Krisztus a keresztfához.

A gondolat hátborzongató.
Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik.

Ezért is nevezték az örök visszatérés gondolatát,
 a legsúlyosabb tehernek.

Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés:
Ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat.

De vajon a nehéz valóban szörnyű?
A könnyű pedig valóban csodálatos?

A legsúlyosabb teher ránk nehezedik,
leroskadunk alatta, földhöz lapít bennünket.


Csakhogy minden korok szerelmi költészetében:

A Nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjen rá.

A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is.

Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.
Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos.
S bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük sincs.

Akkor hát mit válasszunk?

A nehezet vagy a könnyűt?


Folyt.köv.

2010. január 8., péntek

Ítélkezés...



Ítélkezés.

Kemény szó.

Az emberek többsége mégis éli nap, mint nap.
Mindaddig, amíg zárva a szív.
Csak az nem ítélkezik:
Aki mindig fénylő gondolatokkal érinti a másik lényét.
Körülményektől függetlenül, csodálattal, vagy legalábbis megértéssel, elfogadással fordulva embertársa megnyilvánulásai felé.
Érdemes tetten érned magad, miközben kritizáló éned akcióban van.
Mi is az igazán, ami a másikban elítélendő számodra?
Mert az:

Tetszik, vagy nem tetszik!

Saját magadról és milyenséged el nem fogadásáról vall.
Meglehetősen őszintén és tisztán.
Ami a másikban irritál és dühít:

 Olyan vagy Te!

És épp azon tulajdonságod miatt vagy képtelen az önszeretetre...

Tükrök vagyunk egymás számára.
És ha dühvel vagy a pusztító ítélkezés öklével belecsapsz:

Bármely síkon!

A másik arcképébe...
Magadnak okozol fájdalmat...
A Te tükörképedet rondítod, tovább...

Mert minden gondolat, érzelem és tett egy nap visszaszáll tulajdonosára.

Ez az Élet Törvénye...


Ám van egy jó hírem is:

Épp így a pozitív ajándékozás fénye is...

Rajtad áll, milyen reakciókkal talál meg az élet...



Élj a mának...





Carpe diem!

Avagy élj a mának!

Élvezd ki, mit eléd nyújt a sors.

Én kiélvezem, mert élvezni akarom.

De persze a józan ész,

Néha elkerülné ezeket.

Egy belső hang viszont mindig ezt súgja:

Élj a mának!

Végy nagykanállal az élet lehetőségeiből.

Ne szalaszd el a lehetőségeidet.

Ki tudja mikor nyújtják újra eléd

A csodálatos kelyhet miben benne rejtőzik

Minden:

Szerelem, vonzódás, vágy...

Lehetőség, csalódás, megbocsájtás...

Hit...


                                                  €$@ß@

2010. január 7., csütörtök

Akit igazán szeretünk...




Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk.
Aki a legkedvesebb.
Lelkünkhöz közelálló.
Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni.
A szeretet mélyebben van.
Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél,
társadalmi elvárásnál mélyebben.
A szeretet nem kötelesség, nem feladat.
Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot.
A szeretet:
A szabadság jegyében áll.


                                                                          €$@ß@

Úgy érlelődik...





Úgy érlelődik mélyemben a titok,
mint nyers önzés, mely emberből fakad,
éles fogaival mardosnak a kínok,
mert fáj a szó, mely kimondatlan marad.

Úgy érlelődik mélyemben a csend,
mint román földben a nemes, drága agyag,
Te mellemre borulva ünnepeld,
hogy némaságom üdvödhöz tapad.

Úgy érlelődik mélyemben a gond,
hogy fuldoklásig szorongat a kín,
de mikor hallom fájó sóhajod,
erőt kapok, hogy nevessek megint.

Úgy érlelődik mélyemben a szó,
a zengő percek ihlet-adta beszéd,
Te maradj velem, hidd, hogy élni jó,
és hidd el szívem zengő énekét.

Úgy érlelődik mélyemben az álom,
mint, ahogy lassan súlya vész a kőnek,
de Te ne távolodj el semmi áron
különben pilláim fájón felvetődnek.

Úgy érlelődik mélyemben a hit,
akár egy vár, mely bizalomból épül
de nélküled egy zsoltár sem segít,
nekem csak igéd szolgál menedékül.

Úgy érlelődik mélyemben szerelmed,
mint ezeréves hantokon a por,
ha szorítom a vékony, fehér kezed,
mennybeli lelked öröm felé sodor.




Összetartozunk ?




Kérdezem, mi az amikor öszintén kimondhatjuk:
Összetartozik két ember.

Az összetartozást nem az dönti el,
hogy miféle veszedelmes drámákat élnek át.

Nem is a templomi örök hűséget Isten előtt.

Hanem azt, hogy minden viszály ellenére a fejlettebb,
érzékenyebb lélek felemeli-e boldogtalan, elvadult társát.

Vagy az húzza le őt a saját poklának színvonalára.

Ha az utóbbi:
Azonnal válni kell.

Ha az előbbi:
Maradni, s vállalni minden keserves áldozatot.

Minden út "erkölcsös", amelyik fölfelé vezet.
S "erkölcstelen", ha a mélységbe visz.



                                                                 €$@ß@

2010. január 6., szerda

Mi is a fájdalom?




A fájdalom, hiányérzet.

Hiánya egy személynek, egy tárgynak, dolognak, helyzetnek, hiánya valakinek vagy valaminek, ami jelenleg nincs jelen az életedben, pedig nagyon szeretnéd.
Hiányzik!
Ezért fáj, ha rá gondolsz!
A fájdalmat a szeretet hiányaként is érzékelheted.
Nem tudsz szeretetet érezni, mivel a szeretetedet külső tényezőhöz kapcsolod, ám ez a tényező nincs jelen.
A hiányára összpontosítasz!

A szeretet hiányára!

Azt gondolod:
Bárcsak itt lenne, hogy a szeretetemmel vegyem körül!
De nincs itt!
Hogy is tudnám így szeretni?
És én hogy kaphatnék így szeretetet?

Így hát marad a fájdalom!

A fájdalom a vágyott, szeretett személy, dolog, helyzet és a hozzájuk kapcsolt, az általuk megtapasztalni vélt szeretet hiányának érzete miatt.





A szerelem vak...





Az agy egyes részei inkaktívvá válnak,
ha igazán szerelmesek vagyunk.

Ez igaz például azokra az agyterületekre,
amelyek működése a negatív érzelmekkel, a tervezéssel, viszonyaink kritikus megítélésével és az emberek megbízhatóságának megbecslésével állnak kapcsolatban.

Ez az állapot egy, de akár két és fél évig is fennállhat.

Ez idő alatt hajlamosak vagyunk rosszul ítélkezni.

Figyelmen kívül hagyni párunk hibáit.

Ez egyfajta érzékcsalódás, amely azonban a fajfenntartás szempontjából alapvető funkcióval bír.

Ugyanis ha egyből észrevennénk partnerünk hibáit,
kevésbé lennénk hajlamosak a hosszútávú kapcsolatok kialakítására.

Amelyből végül gyermekeink születnek.



Nesze nekünk Boldog Új Év...





Furcsa dolgokat művel a sors néha velünk.

Élünk, érzünk, szerelmesek leszünk,
néha Őrülten szerelmesek.

El kezdünk hinni, nem csak a mában, de már a holnapban is.

Mindennél jobban.

Megbízunk egymásban, még akkor is, ha csalódtunk már a másikban...De, Eleget?

De továbbra is adunk magunknak egy második, harmadik….Sokadik esélyt.

De meddig?
Fogalmam sincs róla!
Meddig…
Minek kell történnie, mi az, ami észhez térít egy embert.
Mikor nyílik ki végre a szeme.
Nevezetesen most rólam van szó.
Hányszor mondták már.
Ébredjek már fel, Csipke Rózsika álmomból, ennél Én értékesebb vagyok.
Sokáig Én is ezt hittem, ma már nem.
Volt egy családom.
Talán megint van.

Néha már tényleg azt hiszem, orvoshoz kell fordulnom.

De nem csak nekem!
Hanem annak is, aki képes egy ember érzelmeivel úgy játszani, mint macska a pamutgombolyaggal.

Mind ezt meggondolatlanul.

Mivel érdemeltem ki?
Mit tettem előző életemben, hogy így büntet érte a sors.
Mert valamit biztosan elkövettem…
De mit?

Miért tart még mindig életben, pedig bőven tettem már lépéseket az ellenkezőjére.

És mégis, minden nap felébredek, felrakom undorító állarcomat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Szemébe hazudok a világnak, hogy igen, minden a legnagyobb rendben van, körülöttem.

Pedig már régen nem…

Jó lenne végre túl lenni, mindenen...
Mert egyre lejjebb csúszok, és egy idő után nem lesz senki, aki vissza tudjon húzni.
Mi az, hogy a sorsomról mások akarnak úgy dönteni, hogy engem még beleszólni sem hagynak.
Mindössze egy személyemet érintő, kibaszott ellenszenv miatt.
Furcsa a két Nő, el tudta viselni egymást, Mi, nem...

Magyarázatot nem adnak, csak magyarázkodnak.

A kettő, nem ugyan az…
Ez indította el ezt a feleslegesen gerjesztett lavinát, amin megint átmentem…
Én meg hittem, kettőnk horoszkópjának.

Nesze nekünk Boldog Új Év…



                                                      €$@ß@

Csók után...





A csók után, az édes bágyadásban,
Míg eltörődve nyugszik kedvesed
S félig-nyílt ajkán oly titkos varázs van
S kék árny borong a hunyt szemek felett,
S a barna légen átaranylik bőre
S bomlott sötét haj mint lugas takar


S mit hátrahajtott lusta pihenőre,
Opálosan fehérlik át a kar,
Mikor, mint záporból üdült mezőkre
Vihar után, szívedre ült a csend
S a gondolat száll messze hűs tetőkre
S halk sóhajod is már utána ment,
A percben, melyben annyi bús varázs van,
Mikor kihunyt a ragyogás szemedből,
A csók után, az édes bágyadásban
Gondolkoztál-e már a szerelemről?


Lelkedben, nyári alkonyég alatt,
Mint bodzaillat száll a gondolat.
A lenge szél játékot űz vele...
Ó kertek, rétek, erdők fűszere!
Ó hány szeszélyes formát ölt, míg feljő
Lelked egén a múló illatfelhő!


Más illatok! Más vágyak! Ó ha lelne
Új frissülést új alakon az elme!
Más szellő, mely más kertekre lehelne!
Más szerelem! A virágok szerelme!
A virágok szerelme! Nyári reggel
Ébredni vágyón ébredő szelekkel,


Szeretni csak, nem tudva kit, se merre,
Rakott, virágos ágaink emelve,
Új hímporral kinyitni forró délbe
S belélehelni ájulón a szélbe!
Vagy zümmögő darázsnak adni által:
Ringassa döngő altató-dalával,
Erdő lehén kóborgó vágyunk sírjon
S felejtse ott egy sose látott szirmon!


Ó rétek álma! Erdők boldog éje!
Ó napsütötte fenyves szenvedélye!
Gyantás legén lesustorgó fényzápor!
Aranyfelhőkben lebbenő virágpor!
Égni a nyárral, nem gondolva télre,


Szeretni csak és rábízni a szélre...





Nekem most kell eldöntenem...






Ez a perc mi nem volt eddig sosem
Rajtad áll, hogy nyersz, vagy vesztesz velem
Ez a perc, hogy mindenki rajtunk mosolyog
Ellenség barát a rokonok
Csak bámulnak ránk!

Ez az út, hogy minden együtt legyen
A te új az én rég magányos nevem
Ezután már a szálloda portán kiderül
Hogy enyém vagy, nem vagy már egyedül
S tán másképp néznek rám!

Ezután ha, minden csak félig sikerül
Te is hibás vagy nem csak én egyedül
Már nem szólhatsz rám!

Maradunk hol eddig voltunk, s leszünk
Csak a világ, az táncolt egy kört nekünk
Ezután ha bárhol is kábán ébredek
Már tudom, miért vagy s én miért leszek
Mindig jó hozzád!

Nagy az út, és abba még minden belefér
Hát szaladjunk együtt a holnapért
Vigyázok majd rád!

És ezt most kell eldöntenem
Te kellesz vagy a végtelen
Vagy együtt mind a kettőt elnyerem
Nekem most kell eldöntenem
Te kellesz vagy a végtelen
Vagy együtt mind a kettőt elnyerem

Ne ígérj, és én sem súgok neked
Szavakat, ami szép, de mégsem hiszed
Amikor a szemedbe nézek, kiderül
Hogy ki az, ki marad, ki menekül
S ki tartozik hozzám
Mert ha a lét egy kalitkába beszorul
Te fizetsz és én is de cudarul
Hát hallgass most rám!

Nekem most kell eldöntenem...

Te kellesz vagy a végtelen...

Vagy együtt mind a kettőt elnyerem...



2010. január 4., hétfő

Életem...



Szavaim szívekbe fúródó, tollból indítható rakéta,
Így nyomot hagy az szívedbe,
majd belevésődik az álmodba.
De aki az álmaimat nem ismeri,
az a beszédemet sem értheti.
Aki meg nem lát e sorok mögé,
hogy is várhatnám, hogy megértsen.
Ez az Életem emléke, ami tán...emlékeztet Elmémre.
Hogy ha nem leszek itt, majd néha mégis rátok nézek.

De, most csak játszom és kacagva ásom a síromat.

Egyszer majd remélem a sírköves a sírkövemre,
valami szívhez szólót írogat.
Bocsáss meg, ha most könnyes szemmel szemléled ezt,
Hidd el, ennyi idő távlatából, már minden másképp fest.
Egyszerű ember voltam, egyszerű szavakkal,

Tele érzelemmel, Őrült vágyakkal...

Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy még élhetek.
Nevem alá majd ezt a pár kósza sort véssétek:

Születtem 67, éltem halálomig.

De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.


                                                                         €$@ß@

2010. január 3., vasárnap

Lelkiismeret...





Gyönge pillanataidban légy erős.
Erős óráidban gyöngülj el.

Valld be, ha reszketsz, és szívedben lüktet a vér.

Ha szemhéjadat könnyek feszítik. 
Sírj, kiálts, panaszkodj!

Ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan.
Dörömbölj!

A néma kín, méregként megöl.

Ne játszd a bátrat, ess el, ha löknek.
És ha feltápászkodsz, ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le, légy anyaszült.
Vállald a csapzott, megroggyant magad.

És üvölts!

Ahogy a torkodon kifér.

De, soha ne add fel, álmaidat.


                                                    €$@ß@

A megszokás, sokat segít...





Magam mellé álmodtalak.

Boldog voltam. Van ez így.

Féltettelek és óvtalak.

A megszokás, sokat segít.



Aggódtam. Értelmet nyertem

ezen furcsa tombolán.

Feldúltál, s én megfigyeltem:

ha kell, ez még tombol ám!



Ez. A lelkem, vagy mit tudom!

Én már változni szeretnék.

Csak az álmokat nem unom,

s a szerelmet s a szerencsét.



2010. január 2., szombat

Mentséget találni...mindenre !





Aki csinálni akar valamit, talál rá eszközt.
 
Aki nem akar csinálni semmit, az talál rá mentséget.
 
 

2010. január 1., péntek

A szemed






Szemed szédülő lelked tükörterme.

Benne minden annyira eltúlzott s mégis

olyan valószínűtlenül őszinte.

A szemed a szerelmem. A szemed fétis.



A szemed a minden. Te a szemed vagy.

Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben.

Csak felfogni nem tudok ennyi mindent;

sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.



Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy,

ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem.

Vágyak és gátak laza hálójában

mocorog, vár egy sosem használt szerelem.



És ha egyszer igazán közel jönnél,

úgy, hogy az orrunk finoman összeérne,

én csak nézném azt az eleven homályt,

és Nálad maradnék örökre… Végre.



Itt vagyok Létezem...





Nem érdekel, miből élsz.

Azt akarom tudni, mire vágysz, szembe mersz-e nézni vágyaiddal.

Nem érdekel, hány éves vagy.

Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmedért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, elérted-e már fájdalmaid középpontját.
Megnyitottak-e már az élet csalódásai.
Összezsugorodtál, és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.
Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmadat, és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak? 

Tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegülve, anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.

Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz.

Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.

Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.

Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is,
ha nem minden nap pompázik.

Tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni.

A tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani.

Igen!

Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.

Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekednek mindazt megadd, amire szüksége van.

Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.

Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe,
és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hogy hol, mit és kitől tanultál.

Azt akarom tudni, hogy mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.

Azt akarom tudni, tudsz-e egyedül lenni önmagaddal.

Igazán szereted-e azt, akit majd magad mellé választasz?

                                                                                         €$@ß@

Szomorúnak lenni...





Talán érezted már, keserű nap ízét a szádban?
Titkon remélted, édesebb, csak a gyermeki álom lehet...
Talán érezted már mellkasodon a követ?
Mely mellett, még egy sziklás hegy is eltörpülhet.
Mit úgy tartasz, mint az atlasz a Földet,
s szívesen eldobnád, mert úgy érzed.

Ez öl meg téged...

Talán érezted már magad, nagyon az ördög kezei közt...
Mikor karod zsibbad, lábadnak súlya van.
Még ha ülsz is...
S a kétely tűzét, a holnaptól való félelmeddel táplálod,
magad alatt.
Talán vártad már a szelet, mely a feledésre fúj minden vétkedet.

Mindazt, mit mások ellened vétkeztek...

Mindazt mi bántja lelkedet...
Talán vártad már a napot, azt a fényeset, mely érted ragyog.
Mely börödön át árasztja el tested nyugalmát.
S reméled sugaraival égeti el életed minden bánatát...

Akkor talán tudod mi az?

Szomorúnak lenni...

Mi a Vágy?





A Vágy valami olyasmi, amire szükségünk van?

Arra vágyunk, amire szükségünk van?

Vagy talán inkább olyan valami a Vágy,

amit nagyon akarunk?

Vagy valami teljesen más?

A Vágy jó, vagy csak szenvedés forrása lehet?

Kielégíteni, beteljesíteni, vagy elfojtani

és megszabadulni tőle?

A Vágyat el kell engedni.

Vagy engedni kell beteljesülni és megvalósulni.

Örök remény





Fehér selyemfátylat von körém a hókristályos este,

S a szűrt homályú éjszakán elmereng egy sóhaj.

Melyben még oly sok benn rekedt gondolat lapul,

Mit soha nem mondhattam el szívből jövő szóval.

Miért van az, hogy a vágy sosem törik darabokra,

Hiába súgja tudatunk, hogy most már nincs tovább?

S miért győzi le a szerelem az önelégült szellemet,

Akkor is, ha gúzsba kötött rabkezét feltöri a lánc?

Mindennél erősebben akar élni az, kit halára ítélnek,

Mert a lelkéből kiszabadult érzéstől életszikrát kap.

És a benne rejlő szenvedélyt senki le nem győzheti,

Mikor a túlüldözött vasakarat pengeéllel hat.

Lehet átok vagy áldás egyetlenegy titkolt rezdülés is.

Lehet bűntudatot feloldozó halvány reménysugár,

Mi örök hűséggel őrzi meg azokat a múltemlékeket,

Melyeknek a legjegesebb percére is nyárvarázsa száll.