Másképp fáj...

Nagyon!

Mondanám, s Te suttognád...

Tudom!

De hallgat a zaj!

És suttog a jaj!

És hallgat az éj!

Minden oly sötét!

Megtaláltál Rám vigyáztál...

Álmodtunk.

Ugye, nem feledtél.

Kegyetlen hóhérom, ne Te legyél.

Ó, de messze a lélek!

Álmodom.

Hol van az az élet?

Nem tudom!

Ha mondhatnád újra...

Fogd a kezem!

Én mondanám ezerszer

El nem engedem!

                                                                                                     €$@ß@

Álmodunk és vágyakozunk...

Álmodunk és vágyakozunk...

Mert mindezek nélkül, szegényebbek lennénk.

Álmodni annyi, mint átváltozni...
Hiszen sosem álmodjuk azt, hogy alszunk, és álmodunk.
Álmodunk, és értetlenül állunk a világ előtt...
Melybe álmodjuk magunkat.

Álmodjuk, hogy nevetünk, és álmodjuk, hogy sírunk.

Álmodjuk, hogy hatalmasok vagyunk...
S álmodjuk, hogy porba hullunk.
Álmodjuk, hogy élünk, és álmodjuk, hogy meghalunk.
Álmodjuk, hogy az élet valóság...

Majd pedig hiszünk benne, hogy álmaink valóra válnak.

Hiszünk, mert álmainkban hinni annyi...
Mint egész életünket álomban tölteni...

S Élni az Életet, melyet álmodunk magunknak.

                                          €$@ß@

Szív, mely csak érted dobog...

De amíg tudod, hogy dobog valahol egy szív...

Mely csak érted dobog, bocsáss meg az embereknek.

Egy Emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban...
Elég, hogy megbocsáss mindazoknak...
Kiknek önző és komisz szívét megismerted...
Elég, hogy megbocsáss a többi embernek...
Testek...
Amelyek a szenvedély oldatában egyszer összevegyültek...

Örökké emlékeznek...

Ezeket szavakkal elmondani nem lehet.
Sokan megpróbálták, de nem sikerült.
Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van.

Szerelmes vagyok...

Nem eszem, nem alszom...
Elvarázsolt állapotban élek...
Szárnyalok a boldogságtól...
Megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült...
S azt mondom a kedvesemnek...

Szeretlek!

Mi ez?
Mi az, hogy szeretlek?

Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit átélek?

Sehol!

Méltatlan a valósághoz! 

Nem kellett volna kimondani!
Nem kevesebbet mondtam vele...
Hanem valami egészen mást!

Semmit.

Azt kellett volna mondanom...

Őrült vagyok...

Benned akarok élni...

Fáj, ha nem látlak...

Félek tőled...
Egyszerre vagyok kétségbeesett...
Alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult...
A sejtjeim szomjaznak rád...

Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!

De hol jön ehhez a szó, hogy szeretlek ?!...

Ami a lélekben egy egész világ...

Az kimondva egy kopott, értéktelen jel.
S ez minden nagy élményünkkel így van.
Elmondhatatlanok.Ez a másikkal való széttéphetetlen egység kérdése.

Hogy szeretem, és mindig vele akarok lenni...

Vele akarok szenvedni...
S vele akarok meghalni...

Mert számomra nagyobb gyötrelem...

Ha eltépik tőlem a szerelmemet...

A lelkemhez, testemhez tartozó lényt...

Mint vállalni vele bármilyen poklot és szenvedést.
Valójában ez nem is vállalás kérdése...
Mert ha szeretek valakit...

Egyszerűen nincs is választási lehetőségem.

Nem dönthetek, hogy csinálom-e, vagy sem...
Mert a szeretet azonnal eldönti bennem a kérdést, hogy...
Igen!
A szeretet ugyanis ha valódi...

Sokkal hatalmasabb erő...

Bármiféle megfontolásnál vagy Önvédelmi reakciónál.

                                                                                                         €$@ß@

Nincs is szebb annál...

nincs is                             nincs is

szebb annál                       szebb annál

mint mikor ketten         mint mikor ketten

egyszerre ismerik    egyszerre ismerik

fel a véletlent    fel a véletlent

hogy soha de  hogy soha de

 soha nem is  soha nem is

 lehettek  lehettek

volna  volna

 külön

                                           €$@ß@

Mert olyat szeretek, aki nem az enyém...

Némán bámulom a plafont.

Nem ez az első pofon, mit az Élet nekem adott.

Ezért nem is csodálkozom, s nem is lázadok.
De beletörődni sem tudok, félek lassan összeroppanok.
Félig égett füstölők, hevernek a polcomon.
Valami bugyuta ének dübörög az ablakon.

Némán fekszik a mobilom, senkinek sem hiányzom.

A szerelmes-szenvedélyes, forró nyári napok emlékét...
Most elnyeli a hirtelen felébredő félelmetes felelősség.

Az illem és az erkölcs, korlátok közé akarja zárni...

Szabad, szép, szilaj lelkemet...

Mert olyat szeretek, Aki csak lélekben az Enyém.

A Szerelemért... Vagy a Szerelemmel büntet az Ég?


                                                                                                       €$@ß@

Minden kérdést...

Megválaszolni, nagyon ritkán lehet.

Amikor azt hiszed, minden rendben van, megint rájössz...
A miért, nem tűnt el... Az bizony, ott van.

Miért mondod azt... Szeretlek?
Ha a kérdést, megválaszolni csak félve merted.

A szeretet, a szív mélyéből fakad...
Elköszönni jön, vagy Erősödni marad.

Amilyen nagy a miértek világa.
Olyan heves benned a szerelem lángja...

A sok megválaszolatlan kérdés, mind helyben marad...
De talán életed során, mindre választ kaphatsz.

Mivel, a válaszokat, még a homály fedi.
Nem tudhatod fájni fog, vagy talán örülsz majd neki...

Mikor lehetsz biztos, válaszodban... Igazán?
Ne sürgesd, várj míg a válasz talál reád.

Ha keresed a miértek igazát...
Akkor nem csinálsz mást, mint bolyongsz az élet rögös útján.

Fújhat a szél, lelkedre rázúdulhat az ég...
A válaszok mellett, lehet elmentél már rég.

Ne bolygasd a múltat, nézz csak a jövőbe...
Rád talál a válasz, bízz Bennem s a jelenben.

Csak várj, ne légy türelmetlen...
Egyszer, majd rendben lesz minden a lelkedben.

Örülj az életnek, mert annyi szép van benne...
Ha nem volna bánat, boldogság sem lenne. 

Ha ma csalódtál a holnapod majd szép lehet...
Ne dobd el az álmaid, mi sok rosszat elfeled.

A fájdalom, mit éreztél, el fog egyszer múlni...
Ha szíved, szívből szeret, a láng nem fog ott kihunyni.

Nem lesz majd szomorúság, nem fog semmi fájni...
Mellettem a világ, legboldogabb Nőjévé fogsz válni. 

Úgy szeretsz majd, ahogy csak Nő szerethet...
Tőlem olyan szerelmet kapsz, mit soha el nem engedsz...



                                                                 €$@ß@

Ami visszavezet hozzád...

Egyszer mindannyian eljutunk oda...

Hogy legszívesebben, húznánk egy vonalat az időben...

S a másik oldalán, mindenre azt mondanánk...
Az már semmi. 

Levetnénk, saját addigi életünket...

Mint vizes, sáros nadrágot...
Letűrnénk a lábszárunkon a nedvesen tapadós anyagot...

S kilépnénk belőle.

Egyszer mindannyian eljutunk oda is...
Hogy megadnánk mindazt...
Ami elsorvadt életünkből még hátravan...

Azért az egyetlen, 42 éves korunkban átélt augusztusért.

De azt mondják...
Nincs Ariadné-fonala, ami visszavezethetne oda.

De Én tudom, hogy van...

Még mindig itt tartom a kezeimben.
S Te görcsösen szorítod a másik végét...

Azt is tudom, sosem engeded el.

                                       €$@ß@

Hogy mi a helyes, ne más döntse el...

Nyári éjen, nézem az ég, bársony sötétjén szétszórt...
Gyémántfénnyel ragyogó, apró pontok tömegét.
A csillagos ég alatt, a végtelenbe tekintve... 

Sóvár vágy ébred fel bennem, hogy itt legyél.

Érezzem, hogy érzed amit Én...

Ez az éj, mint megannyi, csak a miénk.

A végtelen világűrben nincs határ...
Láthatod, az égen a madár is szabadon száll.
Ilyenek vagyunk mi...

Vannak vágyaink, gyöngeségeink, szenvedéseink...

Van aki mer, és van aki nem.

S, hogy mi a helyes, ne hagyd, hogy más döntse el...

                                                   €$@ß@

Azt szeretném...

Azt szeretném, hogy lángod, fájón égjen...
Sóhajod szavába, szakadjon a lelkem.

S egy életen át ifjú fejjel, vénen...
Csak a Te szíved, szeressen majd engem.

Azt szeretném, hogy viharedzett sorsom...
S a lelkemben búvó, sok vesztett remény.

A Te tenyeredben építsenek otthont...
S belőlük csirázzon ki a szenvedély.

Azt szeretném, hogy forrjon vágyam vére...
S jéggé hűljön szívem, ha majd nem leszel.

Hogy együtt táncoljunk az élet zenéjére...
S minden utam, hozzád vigyen el.

            €$@ß@

Szex egy életen át...

Fiatal korban senki nem gondol az öregségre.

Majd ahogy telnek-múlnak az évek...
Ráeszmélünk, hogy nem vagyunk már fiatalok.
Minden valószínűség szerint, tisztában vagyunk azzal...

A szerelmeskedés, az élet fontos része...

Amelytől nehezen lehet megválni...
S egyáltalán nem örülnénk neki, ha kimaradna életünkből.
A kiegyensúlyozott szexualitás teremthet...
Olyan bensőséges intimitást...

Amelyre az egész élet során szükség van.

Kétségtelen tény, az idő előre haladtával...
Egyre többet kell tenni ahhoz...
Hogy a nemi élet teljes legyen.
A csodálatos szexuális élményekhez...
Egyre nagyobb szükség lesz találékonyságra...
Kreativitásra, alkalmazkodásra, képzelőerőre.

A változatosság gyönyörködtet, tartja a latin mondás.

A nap nem változik, az óra nem változik...
A helyzet nem változik, a pozitúra nem változik...
Az időtartam nem változik, sorolhatnám.
Így még egy tizennyolc éves is elveszítené libidóját.

Pedig a változatos szexnek kifogyhatatlan a tárháza.

Sokszor elég egy szép virágcsokor...
Vagy egy finom bor felnyitása egy szürke délutánon...
Akár egy közös habfürdőzés, vagy egy gyertyafényes vacsora...

Máris magasba szökhetnek a szerelem hullámai.

Ha meleg olajjal gyengéden végigmasszírozzuk párunkat...
A hatás nem marad el...

Mert szinte biztos, hogy orgazmussal fejezzük be.

A tükör előtti szeretkezés...
Még duzzadtabbá teszi a férfiasságot...
Így a szex érzékisége magasba szökken.
A mell hosszú simogatása...

Az mellbimbókra adott csókok és lágy nyalogatás...

Forró ölelést és óriási orgazmust eredményez...
Mindkét fél számára.

                             €$@ß@

Ne a szavakra figyelj, hanem az üzenetre...

Volt bánat, volt élet, valami felfénylett...

Volt hited, volt remény, simogató költemény.

Megtorpantál, néha kétségbe esve körbe néztél...

Egyedül voltál, akkor is ha melletted álltak...

Talán nem is kerestek, csak azért nem találtak.

Most is rejtőzöl, csak Én látlak igazán...

Hallom, ahogy suttogod...

Ne add fel... Várj reám...

Még egy érintés kell, még egy ölelés talán...

Most, életed múlik el, egy kialudt érzés parazsán.

Tudod, egy pillanat az egész...
Tudod, nincs könnyű és nehéz...
Tudod, ami lángra kap elég...
Tudod, fájdalom jár az életért...

De csak tűzben élni érdemes, csak izzani egyre...

Nem várni semmi, szánalmas ostoba kegyre.
Csak büszkén felemelt fejjel...
Nem kell hírnév, pénz vagy rendjel.
Mit ér, hogy ember vagy?
Mit ér, hogy élsz?

Ha nem adtál mindent oda, ha még most is félsz.

Bátran légy áldozat, önmagadé talán...

Hiszen aki keres, változásra talál.

Bátran nézz magadba, égj semmivé ha kell...

Az új élethez, Én is tudom, Te is tudod, fájdalom vezet el...

                                  €$@ß@

A másik nélkül nem megy...

A szerelem nem a másik emberben van...

Hanem bennünk.

Mi ébresztjük föl magunkban.
De ahhoz, hogy fölébreszthessük...

Szükségünk van a másikra.

                                                                       €$@ß@

Édes méreg...

Csendben valami lopakodik...
Settenkedve felém árnyékként közeledik.

Egyetlen józan percem is magával viszi...
Testem édes méreggel fertőzi.

Józanság eltiprója, mézes mámor...
Csak szíved hallanám, s ne lennél oly távol.

Ajkaid had érezzem éhes ajkamon...
Kívánlak... Had suttogjam szerelmi ágyunkon.

Vágyam, éhes testem minden részét bejárja...
Mint édes méreg, kering testembe zárva.

Ereim duzzadva nyitnak neki utat...
Ez a vágy, mely éhesen feléd hajt.

S józan ész? Ugyan, az elvész a kéjes pillanatban...
Csak a heves szívverés, kéj s sóhaj keveredik e mámorba.

S hogy mi a receptje ennek az édes méregnek?
Pillantás, érintés, csók, szerelmem...

TE vagy a receptje!

                                     €$@ß@

Szavak nélkül...

Majd egyszer, szavak nélkül...
Ha a pillantásaink zenélnek...
Ha a kezeink beszélnek...

Ha a ajkunk csók tüzének örömétől dalol...

Ha ódává nemesülnek a simogatásunk...
Testünk határa egymáshoz simul...

Vágyunk ritmusa vérünkben dobol...

Valahol, bárhol, egyszer...

Szavak nélkül, valamikor...

€$@ß@

Optimizmus...

Megint választás...

Megint esős, rossz idő, szürkeség.
Fázom, kívül belül.

Nem bírom az emberi butaságot, az üres szócséplést.

El tudnék menekülni világgá...
Csak, hogy ne kelljen tovább hallgatnom.
De nem lehet.
Maradni kell, csinálni tovább azt...
Ami itt, ebben a földi világban adatott...
Ami, nekem lett kiszabva...
Talán, büntetésnek...?
Felelős vagyok tetteimért.

Elég egy kis tévedés, és máris elronthatom a dolgokat...

Ezért meg kell próbálni tökéletesnek lenni.
De lehet valaki tökéletes?

Nyilvánvalóan nem, mindig követünk el hibákat.

A kis hibák összeadódnak, és elindíthatok egy olyan folyamatot...
Amiről sokan azt gondolják, megállíthatatlan...
Én tudom, mindig vissza lehet kapaszkodni.

Vissza lehet fordítani a folyamatokat pozitív irányba.

Soha nincs olyan, hogy túl késő.

Mindig van remény.

                             €$@ß@

Nem csak lát, hanem meglát...

A szerelem mindig MOST történik.

A szerelmesek csak a jelenben élnek, csillog a szemük...

Nem gondolnak a múltra vagy a jövőre...
Arra, hogy ezt miért csinálom, mi ebből a hasznom...
Mi lesz ennek a következménye...

A szerelmes, az az igazi szemével lát...

S nem csak lát, hanem meglát...

                  €$@ß@

Így kellene élni...

 

Nem ezt vártad, nem így mondta...
Mást ígért a szív, de felelőtlen volt a száj.
Elmúlt a tél, mégis fázol...
Pedig azt mondták hogy jön már a nyár.
Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj...
Hagyni kell, hadd vigye a szél.

Homokba írni a bűnt, amivel megbántott más...

Mielőtt megjegyezhetnéd.
S oda kell menni, megölelni...
Akkor is ha nem Te vagy a hibás.

Odamenni, esélyt adni, elengedni minden tartozást.

Csak tudnál végre tovább lépni…
Mert amiben hittél, még mindig a Tiéd.

Hidd el, be lehet kötözni azt a sebet, ami szíveden ég.

Homokba kell írni a szót ami annyira fáj...
Hagyni kell hadd vigye a szél.

Homokba írni a bűnt, amivel megbántott más...

Mielőtt megjegyezhetnéd.
S oda kell menni, megölelni...
Akkor is ha nem Te vagy a hibás.

Odamenni, esélyt adni, elengedni minden tartozást.


                                                                                                             €$@ß@

Társra vágyunk...

Nem számít hány évesek vagyunk...
A tavasz és a szívünk között valamilyen rejtélyes...

Nehezen megmagyarázható kapcsolat létesül.

Ahányszor zöld fát, zsenge füvet vagy árnyas barlangot látunk...
Ha szívünkben egyedül vagyunk...

Azonnal társra vágyunk...

                                        €$@ß@

Ne ítélj...

Istenem, add, hogy ne ítéljek...

Már tudom Én, honnan ered...

micsoda mélységből a vétek...

Az Enyém és a másoké
Az egyesé a tömegé.
Istenem, add, hogy ne bíráljak...
Erényt, hibát és tévedést...
Egy óriás összhangnak lássak.
A dolgok olyan bonyolultak...
S végül mégis mindenütt elhalkulnak...
S kisimulnak...
Lábaidhoz együtt hullnak.

Ti olyan együgyűn ítéltek... 
de a dolgok tényleg bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek.
Versben, s beszédben...
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szavaimban súly legyen s erő...

S mégis egyre inkább simogatás...

Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más...
Mint egy szelíd igen vagy nem...

De egyre inkább csak igen.

Mindenre igen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére száll.
Igen.

S rosszindulatból van... Minden, azonfelül.

                €$@ß@

Te begyógyítottad őket...

 

Emlékszem, hogy hevesen dobogott a szívem...

Amikor először láttalak mosolyogni.
Milyen nehéz volt a szemedbe néznem anélkül...

Hogy rögtön fülig beléd szeressek.

Emlékszem, hogy más volt szeretni, mielőtt megismertelek...
Hogy sajogtak a múlt sebei...

De Te begyógyítottad őket...

                              €$@ß@

Lelked, s lelkem sz@b@d...

Megnyomom @zt @ gombot, és már megy is @ levél...

Hozzád száll gondol@tom, hogy velem együtt legyél.

Mert most ott t@lálkozunk, h@ cs@k gondol@tb@n is...

Mert most ott v@n @z @ tér, hol megnyugszik lelkem is.

Ott tudok megnyílni cs@k, s leírni mi nyom@szt...

Ott érzem ig@zán @zt, hogy lelked, s lelkem sz@b@d.

                               €$@ß@

Remény & reménytelenség...

A sötétség, és a benne fénylő, apró csodák.

Az életben is apró fények formájában jelenik meg a remény.

Csillagok.
Néha egy-egy lehull belőlük, de sosem fogynak el...

Mint ahogy a remény sem hal meg soha.

Néha elhalványul, csökken a fénye...

De valójában sosem szűnik meg ragyogni.

Fájdalom, és remény.
Ez a két dolog töltötte ki az életemet...
S tölti ki mind a mai napig.
Mert ha a látszat, néha csal is...

Mindig élni akartam, hinni, és remélni.

Küzdeni bármi áron.
Mert hittem benne...
Hogy rendeltettem valami többre annál, ami most van.

Valamire, amiért minden rossz, és minden szenvedés megéri.

Aztán van, amikor már csak a hitem marad...
Mert napról napra, hónapról hónapra hiszem...

Hogy amire vágyom, végül valósággá válik.

Csak az idő az, ami csorbíthatja a hitem.
Még akkor is így van, ha ezt néha hajlamos vagyok tagadni.
Pedig az idő igenis kegyetlen.
Mert nem lehet...
Reménytelennek tűnő várakozás közepette...
Változatlan maradni.
Minden percben...
Minden apró pillanatban meghalt bennem valami.
Örökre...

Aztán eljött az idő, amikor megértettem...

Talán nem is lehetne ennél reménytelenebb ez az egész.
Abban a pillanatban elfogott a félelem.
Nem magamat féltettem, hanem azt az apró érzést...

Ami mindennél fontosabb az életemben...

Ami olyan, mint egy korty víz annak, aki szomjas...
S amit reménynek hívnak.
Előbb nagyon fájt mindez...
Aztán megnyugodtam egy boldog felismerésben...
Az élet elvehet tőlem mindent...

Kivéve azt, ami kitölti egész lényemet.

Mert ez az, amit már nem lehet megingatni.

Van olyan szeretet, amit már nem tud kikezdeni az idő.

Egyszerűen azért, mert több.

Mert mindennél több, az életemnél is.

Valami, ami különleges, és sorsszerű.
Ekkor megismertem egy érzést, amit előtte sosem érezte...

Egyszerre hinni, mindenben, és semmiben.

Ellentmondás?
Tudom, hogy nem az.
Mert a lemondás után is van hit.

Mára már megértettem, akkor van csak igazán...

S remélem, egszer Te is megérted...

                                                  €$@ß@

Nem bánok semmit...

Nem bánok semmi mást és soha nem is bánhatok mást...
Csak amit nem tettem meg...

                      €$@ß@

Remeg a tested...

Remeg a tested szemem tüzétől...
Szomjas nyelved kívánja a szám.

Harmatos öled mámorban táncol...
Élvezi a testünk ritmusát.

Lángol a kelyhed, kéjesen nyílik...
Combjaid között lüktet a vágy.

Forró csókom a melleden izzik...
Izgatja a bimbód udvarát.

Elgyengülsz, vonaglik a tested...
Érintésem gyönyörig hevít.

Sikolyként száll ajkadról a sóhaj...
Mely kettönket a mennybe repít.

€$@ß@

Az éj mámorában...

Remegve várod, hogy újra gyönyörbe fulladjon a szíved...
Föléd hajoljak némán s kezem szorítson kéjesen.

Vágyak vad viharában forró csókokra éhesen...
Szomjazva tested illatára csillagokkal szerelmesen.

Úszva az éj mámorában akarjon engem mindened...
Kéjben megtörve szem lehunyva, magadba fogadja testemet.

                                             €$@ß@

KÖSZÖNÉS...

Jó napot!
Szia!
Kezét csókolom!
Csáo!
Vita folyik arról, hogyan köszönjünk.

Közben elfelejtünk köszönni egymásnak.

Kerüljük a köszönést.
A köszönés tisztelet.
A köszönés bizalom.
A köszönés, lépés a másik felé.
Mintha kezed nyújtanád.

A szív dobban a köszönésben a másik szíve felé.

A köszönés a szeretet gyertyalángnyi dobbanása.
Melegszünk benne.
Látunk fényében.
A köszönéstelen érintkezésben fagyott a hangulat...
Sétálj a mezőn, járj az erdőben, érezd a természet békességét...
Vedd észre az élőlények köszönését.
Köszönt a harangvirág, díszben tisztelegnek a fenyők...
Méltósággal vigyázban áll a tölgy.
A lombokon elbújt láthatatlan madárdallal köszön.
Az élő világ Köszön az embernek...

Csak az ember nem akar köszönni az embernek.

Pedig mennyi hely, mennyi alkalom.
Oly furcsa a liftekben a közelség, érezzük egymás leheletét...
De köszönés nem jön ki szánkon.
A boltokban csak nézzük egymást, eladó s vevő.
Orvosi rendelőben hangos, hangtalan jajban ülünk...
Állunk egymás mellett...

De egy köszöntésnyit sem enyhítünk egymás gondjain.

Mennyi hely, mennyi alkalom, hogy köszönjünk.
Ne azért köszönjünk, mert illik...

Hanem mert öröm, ha köszönhetünk.

S öröm, ha ránk köszönnek.

                       €$@ß@