Szavaidban találom a rétek vadvirágát...
Könnyeid hullatnak rám aranypermetet.
Hangod az, mely utat nyit a mennyország felé...
Mikor két karod ölelésébe némán elveszek.
Szíved dallamától dobban ábrándozó szívem...
Mikor együtt csókolózunk a nyári ég alatt.
S ha összekulcsolt kezünkre enyhe szellőt fúj...
A szemlesütve vágyakozó esti alkonyat.
Te vagy nekem az ébredő nap bíborszínű fénye...
Az esthomályban burkolt álompillanat.
Te vagy a szerelem legtisztább érzése...
Mikor ajkamra álmodod a rózsaszirmokat.
Úgy szeretlek téged, mint a kiszáradt meder...
Mely esőcseppből éleszt vízkristályokat.
Hogy az arra járó napnak, gyémántot ragyogjon...
Mikor vándorútja során, mellette elhalad.
Csodavizű forrás vagy, ha mesére szomjazom...
Tündérszárnyú varázs a bódult éjszakán.
Melyben szikrázó lángfényed, átfonja a testem...
S tűzvillantó táncától, ringat el az álom.
Valamikor azt hallottam...
Ha egy könyvet a feje alá tesz az ember...
Reggelre kívülről tudja.
Az életet kéne a párna alá tenni, így este elalvás előtt.
Sóhajtani, ráhajtani a fejünket, és reggel úgy ébredni...
Hogy meg van oldva.
Hogy minden világos...
Mi miért történt és hogyan tovább...
Az elkövetett hibáink, visszajelzések a teljesítményünkről.
De fontos, hogy végre belásd...
A győztesek, sokkal több hibát követnek el, mint a vesztesek.
Ezért tartozunk Mi a győztesekhez.
Több visszajelzést kapunk, mivel többször próbálkozunk.
Ne hallgass azokra, akik elhitetetni próbálják veled...
Hogy a vesztesek közé tartozol...
Ne vedd a hibáidat, túl komolyan...
Én sem teszem!
Mert így nem veszed észre a Benned rejlő lehetőségeket.
Már pedig azok, ott vannak...
Nekem elhiheted.
Vagy ellenállsz, vagy pedig menekülsz…
Míg meg nem szólal benned kényszerítő erőként…
Az igény a változtatásra.
A szembenézést felvállalni a legkomolyabb kihívás…
Így aztán érthető…
Hogy először az egérút lehetőségeit járod körbe…
S csak utána mondasz igent az igazi munkára.
Az erőpróba elől bujkálva, saját vakságodba zárod magad.
Otthonkeresés helyett…
A család tömör, szilárdnak hitt illúziójába temetkezel…
S ezzel öntudatlanul is nemet mondasz az életre.
Addig nem ismered fel életed legszebb napját...
Amíg benne nem vagy.
Nyakig.
A napot, amikor elkötelezed magad...
Valaki, vagy valami mellett.
A napot, amikor összetörik a szíved.
A napot, amikor lelki társra lelsz.
A napot, amikor rájössz, hogy nincs elég időd.
S, hogy örökké akarsz élni.
Ezek a legnagyobb napok.
A tökéletesek.
Soha ne kérj olyat, mit szívemből nem tennék...
Soha ne mondd, hogy bolondság az emlék.
Soha ne titkold, akkor sem, ha Őrült a Vágyad...
De mondd meg Nekem, ha nincs már helyem Nálad.
A holdfény megsimogat, ébren is álmodom...
Virágok illatoznak, szobánkban száz csokor.
Sárga gyertyák festik arcunkat, ha két szemedbe nézek...
De kezed most nem érem el, lehet, hogy az élet téved.
Mert nem vagy itt, és csak egy verssel üzenek...
Várlak új világ, gyújtson e hajnal tüzeket.
Hogy legyünk együtt, s ne kelljen számolni a perceket...
Mert csak az idő múlik el, de semmi más Teveled.
Soha ne félj, de szárnyalj és égj velem...
Legyen a miénk a szavakon túl az érzelem.
Soha ne titkold, akkor sem, ha őrült a vágyad...
De mondd meg Nekem, ha nincs már helyem Nálad.
Csillagokkal táncolunk, szívem felhők közt szárnyal...
De eltévedni nem lehet, mellettem a Társsal.
Ki nem csak álom, de álmodozni oly jó vele...
S gyönyörűség, ha holdfény helyett simít keze.
Vándorok vagyunk, magányos, békés harcosok...
Egymásra nézve látjuk... A Teremtő szépet alkotott.
Egy csodát nekem, egy csodát neked, mindent nekünk...
S a mindenség útjain egy ölelésben eggyé leszünk.
Soha ne félj, egymást úgyis megtaláljuk...
Akiknek van, valóra válhat minden álmuk.
S ha találkozunk, ne titkold, ha őrült a vágyad...
Csak éreztesd, hogy van még helyem Nálad.
Hallgatni szeretnélek...
A szíved, a lélegzeted...
Téged.
Csak fogni a kezed és fejem válladra hajtva, örülni csendben.
Megfejteni tenyeredben múltad és jövőd titkait...
Írva volt-e jöttem, vagy csak idefújt a szél.
Rásimítni saját sorsom vonalas útvesztőit...
Hátha összeillik éppen.
Nem kérdezni, nem felelni, csak fogni a kezed...
S hallgatni, hallgatni szépen, csendben.
Hadd legyek édes könny, szemlátomás, csodás varázs...
Hanyatló Én, ki messze Tőled mégis oly közel...
Szemedben gyúló fény, szívemhez ér.
S Te csodás és való, életem szép reménye...
Engedd, hogy álmodjam arcod...
Lelkeddel vívott égi harcot...
Csendes jó éjszakát, gyermeteg kacajt és sírást...
Szívemben álmatag tompa bírást.
Engedd, hogy életed és csended legyek...
Hallgatag mély türelem, ki ért...
Szerelmes szenvedő, ki indul és érkezik...
Ki karjaidba hull, s szíveddel könnyezik...
Én legyek a vigasz s Te a minden...
Élet, elfelejtett reményeinkben.
Néha felhalmoztam, vágyból tornyokat...
Mégis úgy éreztem, semmim sem maradt.
Miért gyarló hát az ember, miért nem elég a jó...
Miből bármennyi, ingyen adható.
Néha megcsodáltam, hamis dolgokat...
Pedig tudtam jól, hogy mindegyik becsap.
Jobb volt felismerni olykor, mit a jövő nekem szánt...
Csöndben elfogadni, minden pillanatát.
Tudom, elhibáztam néha dolgokat...
Sokszor az összes baj, magával ragadt.
Olyan tétova az ember, sosem hisz el semmi mást...
Csak a szemnek szóló, hazug látomást.
Ha megbántottak félreálltam, elfogadtam Én...
Hogy a sorsom, néha nehéz utat mért.
S nem zavart, ha megvágtak, ahol nem látható...
Mert minden seb, gyógyítható.
Szeretem az élet, minden dallamát...
Szeretem az erdő, hűvös illatát.
Szeretem a fákat, mint a hegycsúcsot a hó...
S szeretlek Téged, ahogy az el nem mondható.
Azon az augusztusi délután...
Kivonult belőlünk, minden szemérem.
Félhomályba burkolózva...
Engedtük, hogy lelkünk ártatlanul bolyongjon...
Egymásért lüktető testünk rejtekében.
Majd csendes zihálással...
Örökre beavatkoztunk Egymás Életébe.
Szeretlek.
Őszintén, lelkemmel ölellek.
Szeretlek.
Nem titok, világgá kiálltom, ne vess meg.
Szeretlek.
Azt hittem álom vagy képzelet, de nem...
Ez a legtisztább, legőszintébb, leggyengédebb szeretet.
Nem hittem volna, hogy érzek még így valaha...
A boldogság hozzám újra bekopogott...
Minden órát percet beragyogott.
Szeretlek, kimondom újra és újra...
Szeretlek, suttogom halkan, súgva.
Szeretlek, amíg az időnek van kezdete és vége...
Szeretlek, Kedvesem Most és Mindörökre.
Hálás lehetnék azért, hogy vagy nekem...
De minek a hála, ha jobb a szerelem.
Mi van, ha minden tagadással, Önmagunk tagadjuk?
Mekkora harc ez kérem, mily nehéz.
Közben az igazat is mondhatjuk.
Miért ne mondhatnám, hogy kísértesz minden mozdulatban?
Hogy ott vagy velem mindig, jó és rossz hangulatban.
Te neved gépelem, míg ülök a gép előtt...
Rád gondolok, míg iszom a kávém délelőtt.
Neked csörren, a telefon minden csörgése...
Arcodról szól a papírlapok zörgése.
A fénymásoló érted indul el reggel...
A fax is csak neked tekercsel.
Tollamból érted folyik a tinta, míg írok...
Közben zsibbadtan csak arra gondolok...
A Te monitorodon is az Én arcom látod?
Enyémre a Tiédet varázsolták az álmok.
Egyszerű szavakba öltöztettem szerelmem...
Én így vagyok hálás, azért, mert vagy Nekem.
Sejtelmes látomás, vagy álom?
Jössz felém, karom kitárom.
Képzeletem, messzi távoli tájak, némán, csendben várlak.
Csillagok őrzői éji csendben, jön a Kedvesem.
Lennék kulcs, mi nyitja szíved.
Csillag, amely ragyog Neked.
Hold, mely betakar égi mezőn...
Hajnal, mely fuvallatként érint...
Remegve, kedvesen, szeretőn.
Suttogó szélben repülnék Hozzád...
Könnyeim törölnék, lelked bánatát.
Érezni, hogy veled ébredtem, meglelni, mit kerestem...
Légy életemben csoda, tűzből szikra.
Hozz fényt szemembe!
Légy kincs szívembe!
Ha ölelsz, ne múljon el a varázs...
Vágyaink remegve sóhajtsanak...
Érintés nélkül érezzelek.
Te vagy a végtelen pillanat.
Szerelem, lágy hulláma simogasson...
Csókod íze örökre megmaradjon.
Úgy szeress, mint Én, létünk együtt rezdülhessen.
Fény szeretnék lenni, árnyék vagyok...
Magányos éjjelek után, találjon rám fátyolos hajnalod.
Örök álom legyen életem, boldogságot adj nekem.
Jötted, mint Hold fénye, kússzon lelkem rejtekébe.
Együtt vagyunk, nem számít a hely...
Találj meg Engem, sosem hagylak el.
Ha elmondhatnám, hogy néha nem akarok mást...
Csak csendesen szeretni, meztelen lelkedhez bújni...
S a bennünk felsíró sebeket szótlan, de borzongásig ölelni...
Szívverésed mellemen érezni...
S túlcsordulni gyönyört érintve tenyeredben.
Jó volna néha, csak úgy lenni Veled...
Lélegzet- visszafojtva, csendben.
Ma, ne kelljen, ábrándos álmom...
Ne kelljen, finom táncom...
Ne kelljen, lágy érintésem, szelíd sóhajom...
Vad vágyakat kívánj, tomboló vihart.
Érezd, hogy a szeretkezés örvénye felkavar.
Ma, ne kelljen, méz ízű csókom...
Ne kelljen, kedveskedő bókom...
Ne kelljen, nevető szemem, s ernyedt lebegés...
Szilaj vágtát kívánj, lázadó kéjt.
Érezd, hogy nem bírom legyőzni a szenvedélyt.
Ma, ne kelljen, simuló szavam...
Ne kelljen, ölelő mondatom...
Ne kelljen elmondanom, hogy Én is akarom.
Tudnom kell, mit kívánsz, s beteljesítem álmod.
Érezd, ahogy újra és újra kívánom.
Ne kelljenek, puha percek...
Ne kelljen, hamis alázat...
Ne kelljen eljátszott odaadás feltételes szeretet...
Teljes odaadást kívánj.
Figyelem minden rezdülésed.
Érezd, hogy már csak vágyaid követem.
Titkos éji zenét muzsikál létünk, fellángol szenvedélyünk.
Jelenem megszédít, simogat minden szó...
Érintésem, érzéki, izgató.
Csókom megéget, vágyunk feléled, érzem minden szorítását...
Bőrödbe karcolom lelkem vallomását.
Szeretnék kívánni, minden éjjel várni...
Akarom, omoljon le a fal, sodorjon magával.
Fonódjon körém tested, hajszolj gyönyörbe, kérlek.
Mámorító pillanat, perzselő testünk összeforr...
Ölelj még, gyengédséged szikrát szór.
Ne ébressz fel, vonj magadhoz...
Fényed átölel, kérlek, bújj közel.
Szólnék, nem jönnek szavak, félig holtan remegve mondom...
Szeretlek.
Érezd, a szó simogat.
Lelkünkben örök tűz ragyog, megpihennek a sóhajok.
Szívünk együtt dobban, lelkünk ily közel sosem volt talán...
Mikor vágyad gyöngye, kéjem könnye...
Kopogtat méhed kapuján.
€$@ß@
Hiszem, hogy a képzelet erősebb a tudásnál...
A mítosz igazabb a történelemnél...
Az álmok hatalmasabbak a tényeknél...
A remény mindig győzedelmeskedik a tapasztalat felett...
A nevetés az egyetlen gyógyír a bánatra.
S hiszem, hogy a szerelem legyőz minden akadályt...
Amit mások állítottak közénk.
Hiába mosolyog az ajkad, ha szemed fáradt, fénytelen...
Hiába hazudsz jó kedvet, boldogságot...
Mást tán be tudsz csapni, de Engem nem.
Figyeld a tréfás beszédet, s együtt nevetsz a többivel...
Én tudom csak, hogy ez nem érdekel Téged...
Mikor a pillantásod a távolba réved el.
Hiába mosolyog az ajkad, ha szemed zokog könnytelen.
Bántó torzképpé változik arcod, mely oly kedves nekem...
Szép, szép az álom, hogy ezen túl mosolyogni fogsz...
Az egész világon, de ezt nem érted soha meg...
Mert hűtlen társad elárul...A szemed.
Hiába mosolyog az ajkad, ha elfojtott könnyeid...
Visszafolynak fájó szívedig, hogy még jobban fájjon.
Jaj, csak a szemedből bánatod hírnöke nehogy kitaláljon!
Senki nem veheti el azt, amit nem adsz oda magadból...
Ma nem sikerült, és holnap?
Szeretnélek újra átölelni...
Sokáig csak állnánk...
Néznénk egymást...
Majd a nyakamba ugranál és Én elkapnálak...
Csókokkal borítanánk egymást, mint akkor, rég...
Emlékszel?
Alig vártuk a napot a percet, hogy egymáséi lehessünk...
Amikor eljött a pillanat, szinte egymásnak estünk...
És véget nem érően szeretkeztünk...
Újra és újra hatalmába kerített a vágy téged...
És én hagytam magam, mert ugyan így éreztem.
Kívántál és kívántalak, és ez már így is marad...
Most várom a napot és a percet...
Hogy mindez, újra megtörténjen...
Veled feküdjek és veled ébredjek...
Egymás karjában...
Örökre szeretve egymást.
Csak Te és Én...
Mindörökre...
Veled gyönyörű a Szenvedély a Szerelem...
Mely nem más, mint mélyen tiszta érzelem.
Kilenc hónapja már, hogy Rám talált...
Elvarázsolt, mélyen szívembe égette magát.
Szivárványhidat láttam, finoman befonta a lelkemet...
Tobzódtam ezernyi, gyémántcsepp színében.
Vágytam a szíved, kértem s megkaptam az Igazi Éned.
Hiába hadakoztunk s küzdöttünk ellene...
Mégis ez lett, a világ legforróbb szerelme.
Bimbójából kinyílt, mint a legvörösebb rózsa...
Édesebb volt a méznél is, minden egyes szirma.
Szerelmes dallamok bennünk élnek s üzennek...
Lelkünk húrjaival, mind együtt zenélnek.
Összecseng minden, mint két kristály pohár...
Mikor összeér halkan, csendben a nászéjszakán.
Képzeletünk szárnyal, halljuk a madárdalt...
Méz olvad a szánkon, édes csókjainkban.
Nem volt elég, több kellett, több mint, egy álom...
Árnyat adó fák, egy dal egy Veszprém közeli tájon.
Velünk kelt és aludt el minden egyes nappal...
Az esti mesék nekünk szóltak, vágyainkból táplálkoztak.
Csodás látni a gyönyört a másik szemében...
Érezni azt, mikor elolvad, mint jég a kézben...
Csókot váltani titokban, osztozni a kéjben.
A sok-sok apró emlék, az átbeszélgetett nappalok...
Mind, mind a szerelmünkért ragyog.
Van valami, mi békét nem hagy, értsd meg, a Részem vagy..
Lelkünk együtt lüktet, betölt eget és földet.
De, a sors minket ezernyi darabra tépett!
Testet adott, elmét, szívet, kezet, lábat, arcot, nevet.
Hogy lássuk a csodát, s érezzük, mi körbe vesz minket.
Csillogó tavat, dús erdőt, életet...
Mit a Teremtő a földön elhintett.
Adj hitet, hogy utunkon végigjátsszam a szerepem...
Bár ez rég nem játék, a világot járva Önmagam keresem.
De míg végig nem megyek az úton, s nem értek valamit...
Mosolygunk Egymásra, az akadályokon ez átlendít.
Apró tüzek mellett melegszik a lélek...
Fogjuk egymás kezét, őrizünk sok képet.
Testetlen albumba rendezzük mindet...
Jót, rosszat, sok kedves emléket.
Hogy egymást átölelve, visszatekintsünk...
S botladozásainkon jókat nevessünk.
Kell a szerelem, a sok barát...
Őriznek, vezetnek, vigyáznak Rád...
Különben a tested lassan elenyész...
S lelked nem lesz útra kész!
Önmagunkkal béke, és elfogadás az...
Én vagyok a legtökéletesebb!
Nekem van igazam!
Helyett...
Évekkel ezelőtt, Én is belementem volna ezekbe a játszmákba...
Ma már nem!
Messziről megéreztem az egot, mert bennem is nagy volt.
Éreztem, amikor a szolgálatomba akartam állítani a másikat...
Hogy azt tegye, amit Én akarok.
Képtelenség elvenni a másik szabadságát...
Hiszen a Sajátodtól fosztod meg Magad.
Mert a szív és a lélek tudja, hogy mind egyek vagyunk...
Senki sem több, senki sem kevesebb.
A szív szeret, s a lélek szabad...
A szeretet törvényei bennünk vannak.
Csak az ego versenyezik...
Én jobb vagyok nála, csak az ego birtokol...
Ő az Enyém és senki másé!
Azok a Nők, és Férfiak akik manipulálnak...
Már nem a szívüket követik.
Az ego csak osztja az észt, és mindig a másikról beszél.
Magába nézni fél…
Az egot nem megszüntetni kell, sem megölni, sem legyőzni...
Egyszerűen, megszelídíteni.
Ha le akarod győzni...
Csak erősebb lesz.
Megszeretni kell, elfogadni, és a szív szolgálatába állítani.
Szellem és Lélek vagyunk...
Testben.
Test, lélek és szellem.
Nem csak ego és nem csak érdek.
Hús és vér, szív és lélek.
Nem üres gép, tele érzésekkel.
Túlzások vannak.
Eltévedések, tévutak, rossz beidegződések.
Aki a Teste jelentőségét túlozza el...
Elhanyagolja lelkét és szellemét, nem teljes ember.
Így az sem, aki csak a lélek szárnyalását hirdeti...
S az sem, aki csak a szellemi fejlődést tartja fontosnak.
Azt hiszi, ő Isten, miközben elfelejti, hogy EMBER is…
Belső és külső ugyanúgy fontos.
Test, szellem és lélek egyensúlya, összhangba hozása...
Ez az, amely által teljessé válunk.
Ehhez kell az egot megszelídíteni.
S kimondani...
Elég vagyok magamnak.
Nincs mindig úgy, ahogy azt az elméd kigondolja.
Meg kell tanulni elfogadni...
Elfogadni a változást...
Amely ellen egonk, oly görcsösen ragaszkodik…
Megtanulni, a szívünket követni.
Amely képes szeretni…
Szeretet...
Mennyien visszaéltek már ezzel a fogalommal…
S élnek vissza mind a mai napig…
Önzésüket kielégítve…
Akaratukat erőltetve…
Sosem mástól kell várni, nem másban kell keresni.
Csakis Önmagunkban.
Bennünk van.
Mindenkiben.
Az ego játszmái kegyetlenek, ne dőlj be neki…
Mert mindig szenvedni, szenvedtetni akar, pedig az felesleges.
Csendesítsd le az elméd.
Hallgass a szívedre, és szeress....
Szeresd legelőször is...
Önmagadat, a másiknak csak így adhatsz...
S így lesz a lelked is szabad….
A Férfi és a Nő közötti viszony legalján a féktelen önzés...
Az egymás melletti folyamatos elbeszélés...
S a rettenetes magány lappang.
De, lehet másképp is…
Ha változunk…
Belül…
Mert ami bent, az kint is…
Vajon miért nem gondolkodsz el a bensőbb okokon?
Csak hagyod...
Hogy az egykori boldogság, szép lassan az enyészeté legyen...
Ahogyan a szerelem fenntartásáért...
Úgy a vágy életben tartásáért is tenni kell!
Ne feledkezz el arról...
Hogy miért szerettünk egymásba.
Hogyan néztünk egymás szemébe...
Mit szerettünk csinálni...
Milyen tulajdonságaink voltak...
Mitől voltunk izgalmasak és egyediek...
Nem olyan nehéz azt a csábos, huncut mosolyt előcsalogatni...
Aztán, hajrá, szakadjon, aminek szakadni kell...
A két karom, vágyakozva nyúlt le két válladig...
Széttárt térdeim között, reszkettek csukott combjaid.
Akkor a karod megindult felém s rémült bíborait...
Nyitotta tágra, óriásra, két ragyogó, de bús szemed.
Valami álomszép volt, a haldokló pillanat...
Szívem megdobbant...
Most, most adod, most adtad nekem Magad.
Szemeid rémülve néztek, jöjjön, mondtad és megint...
Ne! Ne!
De akartad...
Magadra húztál, s két combod megnyílt csendesen.
Két combod megnyílt, vágyakozva nyílt elém remegő öled.
Elfogadta, behatoltam a sötét, puha és meleg húsba...
Az eleven gyönyörbe, mely körül fogott édesen...
Egymásra talált az ajkunk, s ringatott a szerelem.
Ültél-e már órákon át...?
Nézve a sötétből előbukkanó betűket...
Figyelted-e, hogy gondoltam-e ma Rád...?
Érezted-e valaha, hogy körülötted megfogható a csönd...?
Keltél-e korán...?
Esetleg, le sem feküdtél...
Igyekeztél-e, hogy komputer közelben légy...?
S ne mulaszd el egyetlen szavamat sem…
Ha igen, akkor ne szólj semmit…
Mert átérzed, hogy milyen érzés…
Arra várnom, hogy megszólalj…
Értem…
Csak nekem...
Akkor, csak Én legyek a fontos a számodra....
Heteket várva egy-egy találkozóra...
Mondhatod...
Eszméim rabja vagyok...
Valahol, félresiklott valami bennünk...
Igen.
Ez az egyszerűbb...
Így elintézni...
De...
Akkor miért van, hogy a személytelenség mögött…
Lázasan kutatjuk egymást...
Igen...
Sokan vannak…
Akik nem tudjuk szavakba foglalni nagy érzéseiket…
S csak félresikerült vallomást hallhatunk az ajkukról...
De Mi mások vagyunk…
Mindig is mások voltunk, s mások is maradunk…
Miért válunk, legtitkosabb vágyainkat is feltáró…
Sebezhető istenekké a személytelenségben...
Miért nem merjük vállalni azt, hogy szeretünk...
Miért nem válunk tudatos cselekvőkké...
Miért nem éljük át legtitkosabb álmainkat...?
Ne mondd, hogy a személytelenség teszi...
Azt mondanám, a biztonság, a bizonyosság...
Ne félj…
Nem nevetnek szemközt minket mondatainkért...
A bizonyosság…
Hogy hallgatnak Ránk.
Nem mondhatod, hogy a romantika halott...
Ne mondd...
Hogy nem lehet szerelmesnek lenni egy képzeletbelibe...
Hisz mindig is ideált gondolunk el magunknak....
A vizuális társsal is...
Ne mondd...
Hogy azokkal a kis és félresikerült mosolyaiddal…
Nem mondasz el semmit...
Hallgatásod önmagáért beszél...
Ne mondd...
Hogy nincs szükségünk álmaink kiélésére...
Ne mondd...
Hogy nem vagyunk sokan...
Száműzött romantikusok...
Ne mondd...
Mert úgy sem hiszem el Neked...
Már megjártam az utam...
S csöndes megadással...
Örömmel...
Könnyeimmel nyugtázom a felém áramló szerelmed...
Úgy...
De úgy fáj a ki nem mondható...
S mi mégis, szavak nélkül is értjük egymást...
Az...
Az ott...
Te is tudod…
Nem a Te világod...
