Csak Te, csak Mi ketten.

Nem amit adsz...

Résre nyíló ajkad, nyelved hegyén a méz, a csorgatott...
S nem combjaid árnyékos kikötője, s nem ágyékodnál a lágy hajlatok ...
S nem a szíved felgyorsuló verése, nem csípőd, melled, vállad vagy karod.
Mind véletlen, nincs benne érdemed, Te sem vagy más, mint gének eredője.

Ahogy adod...

A hozzámsimulásod, lendületeid, habozásaid, ahogy magad a bőröm alá ásod...
Ahogy a karod húz és eltaszít, ahogy oldasz és olvadsz az ölemben...

Ez már Te vagy.
Csak Te, csak Mi ketten.

                                     €$@ß@

Benned egyszerre van jelen...

Nem mondom Én, hogy Érted gyúlnak a csillagok, hogy a Nap Miattad kél...
Sőt, azt sem hiszem, hogy Miattad zöld a fű, vagy támad fel a szél.

De érzem azt, hogy szemed ezer szikrát gyújthat...
S hogy kezed érintése erőt ad s megnyugtat.

S a két ellentétes fogalom...

Az izgalom és nyugalom, Benned egyszerre van jelen...
A csodás pillanatban, mint két valós hatalom.
 

                                €$@ß@

Csak Veled...

Nélküled az utak sehová nem vezetnek...

S fényüket vesztik a csillagok.

                                      €$@ß@

Valami elindult...

Tudod, sokszor szégyellem...

Magamat szégyellem ezért a szerelemért.

Nem, nem a világ előtt...

Ők úgysem érthetik, hanem Előtted...

Amiért, csak szavak, és szavak...
Holott már rég a tettekről kellene szólnia...

De talán végre, valami most elindult...

Én mégis minden nap újra megterítek Neked...
Kínálom feléd, mint, ki bizonygatja szerelmét....
Nézd, még ez is itt van a szívemben...

Ez is a szerelmem, szerelmünk szülötte...

Óvatosan teszem eléd képzeletbeli asztalodra terítem...
Fogyaszd, a Tiéd, vigyáztam rá.

Mérget közelébe sem engedtem, nehogy ártson Neked.

Senkitől el nem vettem, a szeretetünk ültette locsolta, s aratta le...
Mint friss ropogós kenyeret az asztalodra teszem, fogadd szívesen...

Épülj belőle, ne sajnáld, ha elfogy, holnapra lesz friss...

Szavakból áll, de, aki adja, jó szívvel adja...

Számodra gondozta, Neked aratta.

                                             €$@ß@

Te vagy az...

 
 
Te vagy az arc a fejemben, aki forgószelet támaszt, amikor találkozik a tekintetünk.
 
Pillantás, amely verseket ír bennem, mégsem mérhetem fel szóval az értelmét.
 
A szemeid, a tekinteted, mely sokat mond.
 
Az árnyékodba burkolózva találtam Rád, mint horizonton a nap fénye.
 
Te vagy az arc, melyet magamban hordok...
 
Az arc, amely figyel...
Majd felébreszt, amikor lehunyom a szemem...
 
Az arc, aki Te vagy...
 
Aki hall engem belülről, mélyen a bőröm alatt, túl a húson, s csonton.
 
A részem vagy.
 
Te nem is tudod, hányszor, de hányszor üvöltök bele némán az éjszakába...
Torkom szakadtából kiáltom neved az álom mezsgyéin...
 
Mert a valóság hallgatásra ítél, beforrasztja ajkaim...
 
Nem szólhatok Rólad senkinek!
Pedig legszívesebben ismerősnek, ismeretlennek...
 
Kihúznám magam a büszkeségtől Rád nézve...
 
Ő az..!
 
Igen... Te vagy az.
 

                                  €$@ß@

Hogy is tudnék Nélküled élni...

Azt hiszem, csapdába kerültem.

Ha megkérdezem Magamat, tudnék-e Veled menni, ha hívnál..?
Akkor a válaszom, egyértelmű.

Igen.

Hogy is ne mennék Veled.
Ha megkérdezem Magamat, akarnék-e Nélküled élni..?
A válasz egyértelmű.

Nem.

Hogy is tudnék Nélküled élni.
Olyan a kérdés, mintha azt kérdezném Magamtól...
Akarok-e kéz nélkül...
Akarok-e szív nélkül élni..?

Hogy is tudnék Önmagam nélkül élni.

Mindig Rád találok, mert mindig is szerettelek...
Sokáig azt hittem, idegenként szerettelek meg.
Megszerettem Benned, a sosem volt idegenben Önmagam.
Megszeretted Bennem, a sosem volt idegenben Önmagad.

Ha Téged nem szeretnélek, Magamat sem szeretném.
 

                                €$@ß@

Mert mindig leszel... Mert mindig vagy...

Ahogy mész...

Ahogy állsz...

Ahogy nézel...

Ahogy szólsz...

Ahogy sírsz...

Ahogy hívsz...

Ahogy kérsz...

Ahogy adsz...

Szeretsz vagy gyűlölsz...

Ölelsz és megtagadsz...

Úgy vagy jó, ahogy vagy.

Mert mindig leszel...

Mert mindig vagy.

                            €$@ß@

Igen...

A világ számára csak egy személy vagy...

De számomra, Te vagy a világ!

                               €$@ß@

Egymásba kapaszkodunk...

Az ember örökösen kapaszkodik...

Mindenbe, ami elérhető számára.

Sokszor az elérhetetlenbe is...

Ez utóbbiba még kíméletlenebbül.

Önmaga számára épít fel kínzókamrát.
Ha mindig minden jó, egy idő után a megszokottságtól elfásulunk.

Kell hozzá a változatosság hiánya szülte "rossz" is...

S ezt ösztönösen keressük.
A mérleg nem billenhet sose csak egy irányba.

Kell az ellentét.

A helytelenül feltett kérdés helyes válasza, további elszánt kérdéseket szül.

S ha minden szürke és ködös is, valahol belül ott csillog azért a fény...

Az a kis valami, ami tovább lendíthet.

Egy kapaszkodó…

                                      €$@ß@

Hidd azt, hogy csak a fantáziám szülötte...

Nézem a szemeid, s elfelejtem, hogy talán szerettél már mást is szerelemmel...
Nézem, a tűz Benned, hogy ragyog, s benne fénylenek távoli csillagok.

Felém nyújtod két kezed, érinted ajkam, most bátran mered…
Lágyan simogatlak, s Te ölelsz már, érezem a hajad illatát.

Elfelejtem, hogy nem vagy még szabad, erős kötelek fogva tartanak...
Engeded magad, érezed, hogy húz a mélybe, két szembogaram örvénye.

Most nem létezik más törvény és ígéret, kívánsz Engem, s Én kívánlak Téged…
Csókolni merünk, hevesen, bátran, hiszen ez, mire hónapok óta vágytunk.

Remegünk vágyaink súlya alatt, csillapítjuk, kínzó szomjunkat..
Mint Éva, az édeni almába harapva, pirulsz el, meztelen tested takarva.

Egymással szemben, ruha nélkül állunk, mi sem tudjuk, milyen jelre várunk…
Megértjük egymást, megtörik a varázs, egymás forró teste szép, eleven parázs.

Az ágyra zuhanunk, izzik a vérünk, izzad a bőrünk, gyorsul szívverésünk…
Hevesen lüktet bennünk az élet, körülöttünk immár a világ semmivé lett.

Hosszú percek múltán tisztul a kép lassan, egymás mellett fekszünk, pihegve, kábultan…
Arcodon mosoly, tudjuk, ami történt, több mint vágy, a lelkünknek is komoly.

                                           €$@ß@

Titkaink... Egyben újratöltve...

S már megint mámor, ittas álom jöjj hozzám és légy Enyém...
Hogy karjaid közt vesszek Én.
S ha el kell vesznem...

Vad vágyak által, emelt fővel teszem Én.

Álom, édes álom..?
Karjaidban fekszem Én...
Míg sötét az éj, titkunk őrzi rég...

Minden árny, mely tanúja volt, szerelmi bájunk rejtekén.

Ruhánk lassan bontogatja, buja vágyunk...
Egy érintés, majd csókot csók követ, nincs megállás...
S nincs olyan, hogy most már elég...

Mert fogja kezünk, s vezet minket az élvezet.

S hideg kezem érintésétől, tested borzongva megremeg…
Élve is új életre kél...
De csitt, csak csitt!
Jön még érintésre érintés…
Jéghideg kéz…

S újra érintelek, ismét, s ismét.

S csókodra csókom a felelet, vágyaktól izzó gondolat...
De Te érzed, már rég elvesztél...
Nincs, de nem egy...
S csókra csók a válasz, a felelet...

S perzsel a leheletem, ahogy hozzád ér.

S mégis, mégis és ismét újra...
Akarod, nem akarod...
Mégis kell, hogy szeresselek, s hogy Te odabújj...

Minél közelebb.

S bár, már egyek vagyunk rég...
De még sincs szó, s fogalom, mely oly jelentéssel bírna...

S azt sugallná, hogy most már elég.

S mert Te is tudod, Én is tudom már rég...
Hogy egymás nélkül ez az Élet, már többé...

Többet, semmit sem ér...

                               €$@ß@

365 nap elteltével...

Ma csak a csókom kellett az érintésem, a szavak most nem hoztak lázba...
Elnapoltuk a költészetet, éreztem a tested mennyire árva.

Rád csókoltam, mit elmondanék, bőrödbe égettem a szavakat...
Tudtad, hogy még ma megírom, ha lángra gyújt újra a gondolat.

Fellobbantam Benned, mint szószegett napok után a csavargó ihlet...
Ereidben lüktetve zakatoltam, eleméssztve, akár perceket az élet.

Úgy öleltelek, hogy költeménnyé vált a vágyódó, lázas mozdulat...
S Te úgy Szerettél, mint még sosem, s Én sorommal megáldottalak.

                                               

                                                         €$@ß@

Titkaink...VIII.

 

S mert Te is tudod, Én is tudom már rég...

Hogy egymás nélkül ez az ÉLET, már többé...

Többet semmit sem ér...

                                     €$@ß@

A mai nap, különleges nap...

Pont egy évvel ezelőtt öltött testet és vált kézzel foghatóvá ez a szerelem...

Ami az óta is töretlen hévvel és lelkesedéssel tombol bennem.

Csak megnyugtatásként közlöm... 

Az idők végezetéig...

                           €$@ß@

Álmodlak...

Hajnal...

Könnybe lábad a monitor.
A szék támlája megsajdul a hátamon.
Az egér elgémberedett az ujjaim között.
A padló zsibbad a lábam alatt.
A poharam üresen ásít.

Álmos Ő is.

A kongó csönd ráripakodik az éj halk neszeire.
A cybertér összezsugorodott, érdektelenné vált...
Nem köt le a milliárdnyi információ.
Kiszabadultam a háló fogságából.

Elengedett.

Tagjaim úgy döntöttek...
Megmozgatnak.
Enyhe eső utáni nyári éj.
Egy kíváncsi esőcsepp, egy fűszál csúcsán ringatózva bámul Rám.
A csillagok, egy repülőgép jelzőfényeinek útját igazgatják.
Kár, hogy nem ismerem ki magam az égi tárlatban.

Vajon melyik a Rák?

S melyik a Vízöntő?

Messze vannak egymástól?
Messze!

Sajnos nagyon messze!

Egy denevér szárnya szétmetszi a levegőt.
Belemerengek a homályba.
Fülem távoli, felismerhetetlen eredetű zajoknak susog.
Ajkaimmal megnedvesítem nyelvem hegyét.
Újabb fuvallat.
Felkapja gondolataimat.
Röppennek.

Valahonnan ismerem ezt az érzést.

Le kellene feküdni.
Álmodni.

Téged.

Bemegyek.
Leültemkor a szék morcosan felnyikkan.
Semmi értelme, okosabb, ha ágyba bújok.
Kapcsolat bontása.
Kilépés.

Csaba kikapcs.

Halódó zümmögés...
Monitor elszürkül.
A ledszentjánosbogárfények kihunynak.

Az ágynemű hidege felszítja a lázt a testemben.

A kispárna fejem alá gyűri magát.
A paplan maga alá bújtat.
Lehunyom szemem.
Aztán kinyitom.

Végül is oly mindegy.

Aztán mégis újra lehunyom.
Aludni volna jó.
Lassan vánszorognak a percek.
Imbolyogva.

Megint egy átkozott végtelen éjszaka.

Megint csigalassúságú órákat kell várnom, hogy láthassam...
Amint betűid szavakká, szavaid mondatokká...
Mondataid érzésekké alakulnak a képernyőn.
Megint lajhártempójú órákat kell végigkínlódnom...

Míg végre meghallhatom a hangod a telefonban.

Várok.

Rád.

Várok.

Mert Te vagy életem értelme.

Várok.

Mert egész életemben Rád vártam.

Álmodlak.

                                          €$@ß@

Várj Reám...

Volt bánat, volt élet, valami felfénylett...

Volt hited, volt remény, simogató költemény.

Megtorpantál néha, kétségbe esve körbe néztél útmutatást keresve.
Egyedül voltál akkor is ha Melletted álltak...
Talán nem is kerestek, csak azért nem találtak.

Most is rejtőzöl, csak Én látlak igazán.

Hallom, ahogy suttogod...

Várj Reám...

Még egy érintés kell, még egy csók, egy ölelés...
Életed múlik el egy tomboló érzés küszöbén.
Tudod...
Egy pillanat az egész.

Tudod...
Nincs könnyű és nehéz.

Tudod...
Ami lángra kap elég.

Tudod...
Halál jár az életért.

De csak tűzben élni érdemes, csak izzani egyre...
Nem várni semmi szánalmas ostoba kegyre.
Csak büszkén felemelt fejjel...
Nem kell hírnév pénz vagy rendjel.
Mit ér hogy ember vagy?
Mit ér hogy élsz?

Ha nem adtál mindent oda, ha még most is félsz.

Bátran légy áldozat, Önmagadé talán...

Hiszen aki keres változásra talál.

Bátran nézz Magadba égj semmivé ha kell...

Az új élethez új fájdalom vezet el.

                                €$@ß@

Legyen időd szeretni...

Néha megijedek attól... Bármikor elveszíthetlek...
S nem elég, ha csak ezerszer mondom... Szeretlek.

Bármikor történhet Veled, vagy Velem valami...
Nincs annál jobb, mint hangod egész nap hallani.

Ne legyen nehéz, mindig őszintének lenni...
Mert nagyon könnyű, egy szóval megbántottá lenni.

Igen... Mindig meg kell mondani, ha valami fáj...
Mert mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

Túl rövid az élet, hogy semmiségen veszekedjünk...
Igen is hinni kell abban, hogy jobb sorsot reméljünk.

Mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk...
S nem szabad sajnálni az időt arra, hogy szeressünk.

                               €$@ß@

Egyetlen... Mint Te...

Tudod Királynőm…

Lassan egy éve, majd minden nap, írok Neked.

Ez számomra olyanná vált...
Mintha egy virágos réten, virágokat szednék csokorba.
Azután, mikor a késő éjszakában elkészülök vele...
Meglátok egy közte megbúvó virágot, s arra gondolok…
Lám, eddig ezt észre sem vettem.

Pedig tudom, Érted, csak is Érted alkotom az egész csokrot.

S mi közben újra meg újra átolvasom...
Azt veszem észre, hogy a többi csak a zöld, csak kísérő.
Ahhoz az egyetlenhez.

Mert minden nap van egy egyetlen…

                                                                               €$@ß@

Maradj még...

Ma fáj, hogy messze vagy, lehajtanám öledbe fejem...
Kérném, hogy maradj még, míg elcsitul bennem az érzelem.

Megfognám kezed, tenyeremben tartanám ujjaid...
S megsúgnám, csak Neked, hogy Bennem miféle vágy lakik.

Megcsókolnám a szád, szerelmet adni, látod szép dolog…
Nincs Bennem semmi vád, sajnos még Te ott vagy, míg Én itt vagyok.
    

                                                €$@ß@

Titkaink... VII.

S bár, már egyek vagyunk rég...

De még sincs szó, s fogalom, mely oly jelentéssel bírna...

S azt sugallná, hogy most már elég...

                                    €$@ß@