Ilyen szerelem, nem lesz több már...

Ez a szerelem, több mint bármi más...
Ez lett a sorsunk, most és ezután.

Minden percével többet érsz...
Szívedben őrzöd, amíg élsz.

Mire vársz, a sorsod e szerelem...
Minden napja, minden perce, amiért élsz.

Évekig vártam rád, és súgtam annyi hónapon át...
Hol vagy már?

Látod, itt vagyok, Érted bármit eldobok...
S nevetve mondom, nem is fáj.

Most a józanészen túl, bennünk furcsa érzés gyúl...
Halkan csendesen.

Titkolt vágyainkon át, lázas testünk önmagát árulja el...
De nem számít már.

Mire vársz?

Összeláncolt, pár lopott pillanat...
Szívünkben tomboló szerelmes gondolat.

Attól a forró, gyönyörű nyártól...
Az életünk lett más, mindennél boldogabb.

Mire várok, a sorsom e szerelem...
Te érted élek, most és ezután.

Minden perctől, többet érek...
Szívemben őrzöm, amíg élek.

Azt mondják, nem nagy álom egy hét...
Nekünk pár nap egy életből, mégis mindenre elég.

Benned elveszve úgy...
Hogy érzem másfelé, nincs már út.

Mindenünk lett az a nyár...
Ilyen szerelem, nem lesz több már.

Miért vársz?

                          €$@ß@

Vezeklés...

Sok szeretetellenes dolgot tettem eddigi életem során.

Néhány emlékkép, ma is sajog bennem...
Holott nem is ártani akarásból...
Csak félelemből követtem el azokat.

Azért, mert meg akartam felelni...

Vagy épp beavatkozóan, segíteni szerettem volna annak...
Aki nem igényelte akkor és ott a segítségemet.
De az is lehet, hogy csak azért született fájdalom...

Mert el akartam kerülni a bántást...

Így inkább hazugságba vetettem magamat.

Mennyi ártatlan vétek lehetséges a másik ellen...

Amely jószándékból indul...
Ám ügyetlenségből...
Felkészületlenségből...
Önbizalomhiány miatt, mégis balul sül el!

S hány olyan, ami hosszú idő után is gyötri a lelkemet...

                                €$@ß@

                  

Ideje felébredned...

Dönts a szíved tanácsait követve...

S akkor nagyot nem hibázhatsz. 

Egyet azonban el kell fogadj...

Ha a boldogságot keresed...

Vezeklésre, nincs szükséged...

Bármi is történjen, tudd, hogy mindig minden rendben van. 

Ha pedig gyötör az élet, az csak jel...

Ideje felébredned, és elindulnod más irányban.

A szabadság felé.

                                              €$@ß@

Szükséged van Rám....

 

Mikor bekopogtam mint egy ismeretlen a szíveden...

Kíváncsian kémleltél, ki is ez az Illető...?

Aztán rájöttél, nem is vagyok olyan rossz ember...

Így beengedtél a szívedbe.

Sokat beszélgettünk, néha vitáztunk...

S rádöbbentünk egymásban, Ő az, akire mindig is vártam. 

Most itt vagyok, beszélgetsz velem...
Szemben állunk egymással...
Olyan jó érzéssel tölt el Minket az egész.
Először, mintha valamiféle érzelem is úrrá lett rajtunk...

De ez akkor még nem szerelem volt, csupán vonzalom.

Hosszú beszélgetéseink után...

Egyre jobban erősödött bennünk az érzés...

Igen!
Ő az, aki ki tudna vezetni az ingoványból, a kezem fogva...

Érte érdemes lenne váltani.

Aztán megijedtél!
Csak észre ne vegyem, mit gondolnék...
Nehogy elmúljon a varázs.
De olvastam a sorok között...

S ettől bepánikoltam, hibákat követtem el...

Valami történt...
Zavarodottság vett erőt rajtam...
S annyi bolondságot írtam és mondtam...

Azt hittem, helyrehozhatatlanul elrontottam a dolgokat...

Miért vagyok ennyire hülye?
Miért kell egyszerre az egész?
Miért nem várom meg, hogy kiforrjanak a dolgok?
De valami elől, Te is menekülsz.

Saját magad elől!

Kétségbe esve keressük Önmagunk a másik szemében...
Csak a szemünk felejtettük el közben kinyitni...

Mivel az első pillanattól fogva, ragyogtunk egymás szemében...

De Te soha nem ígértél Nekem semmit!
Kétségbe esve szabadulnánk, a minket kötő béklyóktól...
De azt hiszed, nincs hova lépned...

Pedig van!

S azt hiszed az egyetlen esélyedet is eljátszod!

S akkor jön az, hogy megtorpansz...

Elgondolkozol és begubózol újra...
Bebábozódsz, mint a pillangó a hernyó után...

Próbálsz újra érzelemmentes lenni...

Én meg azt hiszem, elrontom a pánikkal, a kétségbeeséssel...
Hogy esetleg többé nem keresel meg...

Pedig tudjuk, hogy szükségünk van egymásra...

Újra és újra ugyanaz játszódik le előttünk...
Magányosak vagyunk, pedig körül vesznek az emberek!

Szeretnénk végre szeretni, de Te menekülsz...

Csak a gyötrődés marad számunkra és a bizonytalanság...

A zavarodottság vesz rajtad erőt és újból menekülsz....

MAGAD ELŐL...

                          €$@ß@

Milyen sokat jelentünk egymásnak...

Vannak pillanatok, amikor az élet...

Hosszabb rövidebb időre, elválaszt minket egymástól...

De csak azért, hogy mindketten megértsük...

Milyen sokat jelentünk egymásnak.

                                       €$@ß@

Egymás felé nyújtott kezünk, áldás e bolygón...

Akkor őszinte és tiszta a szerelmed... 

Ha előítélet és elvárás nélkül vagy képes szeretni...

Az egymás felé nyújtott kezünk, áldás e bolygón...

Akkor is, ha úgy gondolod, kétszemélyes történet a miénk.

 

Tudod, az összetartozó szívek ragyogása...

 

Tisztító és gyógyító erővel bír, még mások életében is.

 

                                                          €$@ß@

 

Az akarat erőd...Szabad !

Ha belátnád végre, hogy az akarat erőd...Szabad !

S általa, Bármivé formálhatod önmagad...

Bármilyenné alakíthatod életed...

S még ha Tennél is valamit e felismerés szellemében...

 A megváltás lehetősége, lépésről lépésre...

 Közelebb kerülne hozzád.

Tudod, munka nélkül nincs győzelem.

Őszinteség nélkül nincs tisztaság.

Senki más nem élhet helyetted...

S ami a Most-ban, nem történik meg...

Az a Majd-ban, esélytelennek bizonyul az indulásra.

                                    €$@ß@

Struccpolitika...

Ha a fejed a homokba dugod...

Az élet sötétebbnek mutatja magát, mint amilyen valójában.

A védekező mechanizmusok által teremted, saját börtönöd.

Mert egyszerűbb védtelennek...

A sors kiszolgáltatott áldozatának definiálni magad...

Mint a kezedbe venni az irányítást, és változtatni azon...

Ami sután, vagy egyáltalán nem működik mindennapjaidban.

                                                        €$@ß@

Ne hidd el, még Magadnak sem...

Ne hidd, hogy szégyen nem tudni, vagy néha elbukni.

Nem szabad, bármi áron többnek kell tűnni másoknál.

Ne hidd el, még Magadnak sem...

Hogyogy túl szerencsétlen vagy ahhoz...

Hogy önállóan döntéseket hozz és lépéseket tegyél.

Ne várd, hogy a világod más irányítsa helyetted...

Olyan aki erősebb, vagy legalábbis bátrabb nálad!

                                            €$@ß@

Fejlődni érkeztünk...

Különös lény az ember.

Fejlődni érkezett ebbe a világba...

Mégis ellenáll természetes, törvényszerű útjának...

S a változás helyett a bujkálást választja...

A tisztánlátás felvállalása helyett, pedig a tagadás rutinját.

                                                €$@ß@

Kinek mondanád...?

Ha nem tudsz választani, két ember között...

Kérdezd meg Magadtól...

Kinek mondanád azt, hogy...

Hiányozni fogsz...

S kinek azt, hogy...

Könyörgöm, ne menj el!

                                       €$@ß@

A vágy örök marad...

Ha két ember között egyszer valaha kialakul egy vágy...

Azt nem igazán söpri el semmi.

Sem idő, sem távolság, sem emberi élethelyzetek.

Telik az idő, történnek fordulatok, de a vágy örök marad.

Adott két ember, nem is túlzottan egyformák...
Ezer dologban mások, de van egyfajta összhang.
S van egy kölcsönös vágy...
Lehet, hogy egyszer-egyszer sikerül elnyomni...

De aztán, mint jó főnixmadár újra és újra feléled...

Ha lehetősége támad rá.
A vágy mindentől függetlenül van jelen.

Nincs neki kezdete és nincs neki vége...

Nem úgy születik, hogy egy naphoz, pillanathoz kötni tudnánk...

Egyszerűen csak feléled, és onnantól VAN.

Persze nem erőszakosan tolakszik elő...
Csak úgy rezeg a háttérben...
Magas frekvencián, átjár mindent.

Lehet egymással nem beszélni, nem találkozni...

Nem keresni egymást a vágy attól még VAN.
Elnyomva, mély álmát aludva.
Nem kell neki sok...

Elég csak pár összefonódó gondolat... 

 Átlengi a dolgokat, a gondolatokat.
Vajon meg lehet szabadulni egy vágytól?
Kalodába terelni, ott rabul ejteni?
Néha nagyon jó volna ezt tenni...

Mint sem szembesülni a be nem teljesülő vágyakkal...

A vágy, ha kialakul két ember között...

Örökre meg marad!

                             €$@ß@

Vágy...

Érezted már a Vágyat!

Ami széttép
Ami megőrjít
Amit elhazudni nem lehet
Eltemetni hiába
Mert Ő zár magába
Nem hal meg végleg soha
Feltámad újra és újra
Erősebb lesz mint valaha
Lassan emészti el a perceid
Magába olvasztja minden éber pillanatod
Csak azt gondolhatod amit Ő diktál
Azt a maradék csöppnyi józanságodat
Megöli hamar
Álmaidat uralja
Réges-rég elvette minden szabad perced
Nincs erőd és nincs merszed
Hogy szembe szegülj
Hogy ellenállj
Sodor tovább és tovább ismeretlen utakon
Túl ráción és túl a minden napokon
Ünneppé tesz minden pillanatot
S hiába tagadod
Élvezed a bizonytalant
A gyötrődést
A fájdalmakat
Félsz talán
De reszketve sírsz érte
Menekülnél
Bújnál saját lelked mélyére
Rejtőznél a legszebb érzések mögé
De hasztalan
Belőled nyeri az erőt
Benned lakik
Te táplálod
Ez a vágy Te vagy magad
Elrejtenéd
Elfelednéd
De hiába
Csak hív
Csak vonz
Állati ösztönnek gondolod
De felette áll mégis az éteri tisztaságnak
Milyen bűne is lehetne
Az emberi vágynak
A boldogság-akarásnak
Hazudhatnak az eszmék
Az elvek
A fenkölt szólamok
De a Vágy nem vezet félre
Ha megvalósulni hagyod
Mutatja mi kell Neked igazán
Mire vágyik a test és a lélek
Ne mond hát:
Félek!
S ne menekülj
Nem a Vágy öl meg, hanem a hazugság
Ami tagadja
Hogy minden vágyadnak
A tiszta őszinte hit
S a szeretet az "anyja"
Hogy minden emberi amit érzünk
S boldogtalanná csak a szokások
A lehet
A nem lehet
Tehet
Ha igazodunk elvárások szenvtelen rengetegéhez
A szabályokhoz
A vélt vagy valós elvárásokhoz
Amik lassan megölnek
Élve eltemetnek
Legalább adj esélyt
Önmagad rejtett kincseinek
Legalább egy kicsit éld meg a Vágyadat
Azután jöhet az áldozat
Jöhetnek újra a lehetek
A szabadok
S a nem lehetek
S a tudat
Hogy...
Rab vagy!
De legalább egyszer élj
Úgy ahogy élni teremtett az alkotó szenvedély

                                                                             €$@ß@

Hadd legyek Én...

Édes könny, szemlátomás, csodás varázs...

Hanyatló Én, ki messze Tőled mégis oly közel...
Szemedben gyúló fény, szívemhez ér.

S Te csodás és való, életem szép reménye...

Engedd, hogy álmodjam arcod...
Lelkeddel vívott égi harcot.
Csendes jó éjszakát, gyermeteg kacajt és sírást...
Szívemben álmatag tompa bírást.

Engedd, hogy életed és csended legyek...

Hallgatag mély türelem, ki ért...
Szerelmes szenvedő, ki indul és érkezik...
Ki karjaidba hull, s szíveddel könnyezik...

Én legyek a vigasz s Te a minden...

Élet, elfelejtett reményeinkben...

                                                                               €$@ß@

A szerelem, erőt ad...

Királynőm...

A szerelem erőt ad, majd megfelezi...

Mert Egymás nélkül, nem létezhetünk.

Ha elvesztenélek, vagy elszakítanának tőlem...

Vagy elhagynál, veled veszne az erőm.

Lényemnek azt a felét kellene nélkülöznöm...

Amely nélkül üressé válna az is, ami megmarad.

Nem kínálhattál fel nagyobb csodát, mint a szerelmed...

Nincs semmi, amire elcserélhető.

Szeretlek, s mióta ez megtörtént Velem...

Azóta nem vagyok önmagam, akként nem, mint eddig.

Sebezhetőbb lettem...

S a szerelem természetéből adódóan...

Megsebezhetsz Te is...

Egy figyelmetlen szavad vagy mozdulatod fájdalmat okozhat...

Miként ennek ellenkezője olyan örömet...

Amihez foghatót eddig nem ismertem.

Önmagamról megfeledkezve féltelek...

Tudván, hogy az elvesztésed egyben az Én vesztem is.

Ha elvennének Tőlem, megvakítanának.

Megvakítanák szívemet, lelkemet...

Arra kényszerülnék, hogy ne lássam többé...

Az élet, a világ szépségét.

Nem mondok, nem mondhatok le Rólad, soha!


                                                                                               €$@ß@

A Te s az Én valóságom...

Nagyon jó, ahogy gyöngéden kezemhez ér kezed...

Amint arcomon végigsimít, lágy tekinteted.

Hangod repdes, ajkaidról kedvesen becéz...

Ittléted órája, újra múlt örömöt idéz.

Úgy figyelsz rám, ahogy nagyon régóta senki már...

Érzed, mikor boldog vagyok, lángol bennünk a vágy.

Két karomban, angyalszárnyain fel, a menny felé...

Nem gördíthetnek akadályt, szárnyalásunk elé.

Kell, hogy enyém légy, bár másnak dobott oda az ég...

Szívemben tőled, mégis hő szeretet lángja ég.

Csoda ez, mert nem félek, így is szeretni Téged...

Szívünk kinyílt, sorsunk a beteljesülés, nem az enyészet.

Nem hittem, hogy létezik ilyen együtt rezgés...

Amikor fénnyel fon körül, a rólad merengés.

Ugyanaz a zene csal, szemünkbe örömkönnyet...

S varázsol el a hópelyhek tánca, mely oly könnyed.

Mint májusi szellő, mely lágy virágszirmot borzol...

Vagy a gyertya lángja, ha légies homályban táncol.

Arcodra különös, fénylő színeket festve...

Miközben alkonyból, lassan születik az este.

Tudom, hogy mindez nem összetörhető, szép álom...

Minket igazol a Te s az Én valóságom.

Mennyei boldogság az is, ha rám gondolsz...

Amikor ide ér hozzám, arcomra gyönyört rajzolsz.

                                    €$@ß@

Együtt, világok várnak ránk!

Akarlak, szeretlek, kellesz nekem...
Dacos, síró szived, csupa vad szerelem.

Csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő...
Már lankad az ész, a védekező.

Félelem? Távolság? Mit jelent?
Mindig több, s több éhséget teremt.

Hiszen elpusztulunk így, Te meg Én...
Két éhező, fuldokló, néma, szegény!

Akarlak, szeretlek, már rég elég...
Titok és várás és szenvedés.

Boruljunk össze, mellre mell...
Mint két fáklya, szivünk hadd lobbanjon el!

Hasitson villám, a szívemen át...
Feszül és tágul az egész világ.

Szük abroncsok a sarkkörök...
Kicsap a tenger s a szent ködök.

Ragyogva befödnek, vihar és láng...
Együtt, világok várnak ránk!

Együtt... Vagy szenvedés és pusztulás...
Szerelem, Őrült Vágy, s Lángolás.

€$@ß@

Szeretlek...

Lángoló örvénybe zuhansz, de nincs mélység...
Mert tartanak, ölelő karjaim.

Ajkadra csókjaim édesednek...
Nincs sehol, szebb zenéje a csendnek.

Mellettem alszol, mozdulatlan nézlek...
Meg sem rebbenek, titokban, szerelemmel igézlek.

Álmod most, Én őrzöm... Az Enyém...
Mint mosolyod, a szád szegletén.

Előbb még ajkaimon vándorolt az ajkad...
De rögtön visszakérted, amint megkaptad...

Hogy Én is Veled álmodhassam...
Mi az a szerelem, s a szívem, neked adjam.

Ezerszer elmondott édes szavak...
Ezerszínű szerelemfátyollal beborítanak.

Vágyam didereg egyre jobban, mégis olvadok...
Ölelő karjaid közt, mint forró nyár, lobbanok.

Mert, elég egy érintése a kezednek...
Elég egy szó, egy sóhaj, csak ennyi...

Szeretlek.

                                                           €$@ß@

Elvesznék a szemeidben...

Volt egy másodperc.
Egy másodperc, kettő, tíz vagy száz...
Nem számít...

Amikor elvesztem a szemeidben.

Képtelenség, mert igaz közel voltál...
De mégis túl távol és túl sok minden történt, ott és akkor...
Nem!
Te nem veszhettél el a szemeimben...

Mégiscsak a szerelem első korszaka a legszebb pillanat...

Amikor minden találkozásunkból...

Minden szempillantásunkból vittünk haza valami újat...

Hogy ragyogóvá tegye, szomorú napjaink.
                                                                                                         €$@ß@

Az Én vágyam...

Van egy vágyam, ami csak az Enyém.

S ez a vágy sokakat eltaszíthat tőlem...

De Téged, aki igazán fontos, közelebb hoz hozzám.

Mindennap keresem az igazságot, amely szerint élhetek.
Igyekszem gyakorlatias, talpraesett és tudatos lenni.
De szeretném, ha ez a vágy, mindig elkísérne.

Veled mindent újra kezdenék...

Mert örök feszültség bennem a Lényed...

S Nekem, míg élek, sohase lesz Belőled elég.

Hát nyilván az életem mélyéből támadt ez a szerelem...
Amit Irántad érzek.
Nemcsak a Férfi vágya a Nő után.

Mert ilyesmire, csak a szerelem képes.

Tudod, csak egyszer adódik az életemben, olyas valaki...
Aki nem számít, hogy mit tesz, vagy mit mond...

S nem számít, hogy hányszor okoz fájdalmat...

Mindig mindent meg tudok bocsájtani...

Mert annyira sokat jelentesz Nekem.

                                    €$@ß@

Soha ne add fel...

A távolból figyellek, mert túl messze vagyok...

A sűrű ködben egyedül, csak a szemed ragyog.

Fájdalom, vagy boldogság, mi lelkedben csillan?

Mi egy röpke pillanatban, rögtön el is illan.

Félelem mardossa, most a szívemet érted...

Mert egyszer, néma szóval segítségem kérted.

Lehetséges lenne, hogy kevés az, mit nyújtok?

Túl halk már a kedves szó, mit füledbe súgok?

A megfáradt ég alkonya, már rád teríti szárnyát...

A Hold a földre csorgatja, tested hűvös árnyát.

Viaszfehér kezem most hadd nyugtassa Tiéd...

Hadd segítsek, hogy mutathasd a mosolyodat felém.

Ne add fel soha! Kérlek ne add fel a harcot!

Hadd láthassak újra, egy kedves, vidám arcot.

Fogd erősen kezem, Én nem engedlek el...

Boruljon rád tiszta, szerelmemtől fénylő lepel.

Feledd most, mi volt, mi múlt, mi régen úgy fájt...

Mind azt, ami szívedbe kínzó sebet vájt.

Boruljon rád fényes, fehér, angyalhordta szárny...

S hadd legyek Én fejed felett, színes szivárvány.

                          €$@ß@ 

Éjszaka...

Az éj beállt, a kályha kékes lángját...
Kis pamlagomról vágyakozva figyelem.

S míg gondom alszik, s szempillám lezárul...
Egy édes álom száll Rám szelíden.

Te hófehéren s édesen, mint napfény...
Mosolyogva jössz a sötétben felém.

Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal...
S tekintetednek lángját érzem Én.

A puha keblek illatot lehelnek...
Ölelgetés közt rám hajtod fejed.

Majd félálomban puha kezemmel...
Elsimogatom kusza fürtjeidet.

Te megcirógatod homlokom redőit...
Lehunyt szememet csókkal illeted.

S míg csókra csókot hintesz homlokomra...
Bűvös mosoly ül ajkaid felett.

Ó, kényeztess, míg arcomon derű van...
S míg ifjú vagy Te, mint a napsugár.

Míg lelked tiszta s édes, mint a rózsa...
S míg vakító fénnyel ragyog, szívemben a nyár.

                                                      €$@ß@

Így volna szép...

Gyakorta érzek, oly különös...

Kimondhatatlan valamit.

Mikor a kezem a rózsafáról...
Egy szirmot halkan leszakít.
Mikor átrezeg egy síró dallam...
Finom húrjain a zongorának.

Mikor szívemben harcokat vívnak...

Hatalmas fénnyel hatalmas árnyak.
Mikor a szó, már semmire se jó...

Mikor a szem, egy ártatlan fényű szempárba mélyed...

Mikor álmodom s messzire elhagy a fájó élet...
Mikor ujjongva nevet a kék ég...
S a szellő mégis ezer zizegő halott levélkét takarít...
Gyakorta érzek olyan különös...

Kimondhatatlan valamit...

S akkor előttem áll a nagy titok...

Amelynek soha, nyomára jönni nem tudok.

Miért nem szabad azt a sejtelmes suttogó halált...
Letépett szirmot szavakba szednem?
Miért nem lehet...
Azt az örökös borongó, ködös szomorú álmot...
Papírra vetnem?
Miért nem tudom azt a pillantást...
Azt a sóhajtó méla akkordot...
Mit a futó perc szárnyára kapván régen elhordott...
Szívem mélyére rögzíteni, s aztán őrizni...

Örökre, csendben?

Az a sok síró ábrándos érzés...
Miért nem ülhet?
Miért nem gyűlhet?

Lelkem mélyére s nem tömörülhet dalokká bennem?

Vagy ha már róluk dalt nem is zengek..
Miért nem tudom tudtára adni...

Csupán annak, akit szeretek...

S akik Engem viszont szeret.

Nem mondom szóval...
Csak egy mélységes szempillantással...
Egy fénylő könnyel, egy sóhajtással...

S csupán Ő tudná, hogy mit jelent...

Ez a rejtélyes titkos beszéd...

Így volna édes...

Így volna szent...

Így volna szép.

              €$@ß@