Látnom kellett a vágyat a szemedben...

Rám néztél...

Nevettél, nevettünk.
Hozzám hajolsz, súgsz valamit.

Hallom a hangod, de szavaid nem érnek el hozzám...

Ajkad épp hogy érint...
Nem hallok mást, csak a szívem dobbanását...
Mintha följebb költözött volna a mellkasomból...

Egyre hangosabb, egyre hevesebb...

Érzem az illatod...
Bőröd finomságát...
Ajkad melegét.

Sohasem voltál még ilyen közel...

Még nem érintettél...
Még nem érintettelek.
Lehelete simogatja a nyakam.
Végigcirógatja a tarkóm...
Majd, mint valami forró fuvallat
Végigszalad a gerincem mentén...
Lúdbőrös bizsergés...

Tudom, hogy tudod...

Érzed...
Ez már több...
Elhallgatsz, de nem mozdulsz...
Feléd fordítom fejem...
Érzem szíved ritmusát...

Ez a hang, egyre hangosabb, egyre hevesebb...

Olyan , mint valami gyors visszaszámlálás...
Ajkaink majdnem összeérnek...
De tekintetünk hamarabb találkozik.
Igen!
Ez még kell...
Ez még kellett!

Látnom kellett a vágyat a szemedben...

Azt a felperzselő tüzet, melyben elégek.
Látnod kell...

Látnod kellett a szenvedély remegő szikráját a szememben...

Akár a vad, mikor utoléri üldözője.
Elkapja...
Szemébe néz és tudja.

Tudja, hogy mindene a vadászé...

                     €$@ß@

Legyél az, aki vagy.

Kedves....

Fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni.

Elszakadni.
Megszabadulni.
Az embereknek meg kell érteniük...

Senki sem játszhat cinkelt lapokkal.

Egyszer nyerünk, másszor veszítünk.

Ne várd, hogy visszakapj valamit...

Ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet...
Hogy felfedezzék a tehetségedet...

Hogy megértsék, párod másik iránti szerelmét.

Minden egyes ciklust le kell zárni.
Nem büszkeségből...
Nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni...
Nem is gőgből...
Hanem egyszerűen azért...

Mert már nem része az életednek.

Zárd be az ajtót, cserélj lemezt...
Takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot.

Felejtsd el azt, Ami voltál, és legyél végre az, Aki vagy.

S hagyd, hogy a másik is had lehessen végre az Aki...

                           €$@ß@

Érzés...

A fény, akkor is, amikor már sötétségbe borul minden...
A tűz, amihez húzódom, amikor lúdbőrözöm a hidegtől...

A remény, s vele együtt a fiatalság varázsa...

Mert még érezhetem...

A gondolatok, mik elkapnak, s fogva tartanak...
A merülés, amikor megpihensz kicsit az érzésben....
A nevetés, és a zsongás...

S a gerincen futkosó csoda...

A szemek...

Amiket látsz magad előtt, s amikben látod önmagad...

A remegés...

Ami jó is, meg nem is...

A hangulatváltozás...

Félelem attól, hogy viszonzatlan, vagy, hogy nem is igaz...

Akarnád is, taszítanád is...
Hihetetlenül pezseg benned, egyre erősebben...
S hagyod, hogy letaglózzon...

Mert az érzés csodálatos...

Legalább annyira...

Mint amennyire fájdalmas, és kegyetlen is lehet...

                      €$@ß@

Csak mernéd...

Sorsom nem adott nékem aranykoronát...
Nem áldja rám fényét a rubintok véres verítéke...
Nem csillan testemen, Párizs szülötteinek munkája...

De szívemben gazdag vagyok...

Uralkodója e szennyes világnak...

Mert éjjel pilláidon látom megtérni álmod...
Megágyazza illatod a holdfényes párnád...

Buja érzet szüli bennem, érted izzó vágyát...

Csókod vágyom, ölelésed s öled, éledő tavaszi illatát.

Rabszolgám a mindennapok szürke suhogása...
A károgó madárszóló dallamtalansága.
Kezem s lábam kalodába fogatnám, bármely önkényúrral...
Önkéntes száműzéssel vezeklem, ha rossz voltam.

Csak mernéd életre kelteni magadban a szikrát...

Csak mernéd érezni, hogy lelkem lelkednek elrendelt sorsa...

Eltévedt árnyalak, bolyongón füstszerű senki...

Ki nélküled már nem tud szeretni és szerelemben hinni...

                                     €$@ß@

A fény és árnyoldala...

A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.

Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?

A Föld éjszaka megpihen...
Hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét.
Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból...
Sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is...

A mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség...

Félrehúzódnak...

Míg a folyton tündöklők kimerülnek.

Senkinek sem jó a túlzott tündöklés...
Az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez...
Az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül...
Lekopik róla az aranymáz.

S miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.

Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot...
Mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
S ki ne menekülne a perzselő Nap elől...
Amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák...
Elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek...
Végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas...
Számtalan Naprendszer megfér benne.
Hogy felfigyeljenek rád...
Hogy megértsenek...
Hogy ne gyűlöljenek...

Ne élj túlzó fénnyel.

Ami kevés, az senkit se bánt...
Mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet...
Fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást...
S egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet.
Aki folyton világit, fogy az olaja...
A csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.

Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit...

Se másokat, se önmagad.
Aki jól lát, az előre lát.

Mert a látás művészete az élet művészete.

                             €$@ß@

A másik...

És szólt a Nő...

A hajam ében, s lágyabb, mint a lágy selyem...
Itt a szívem közepében, ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, Tied a lelkem, Te vagy az első, akit öleltem.
Boldog vagyok, mert a Tied vagyok...

S a Férfi szólt...

A másik elhagyott.

És szólt a Nő...

Piros az ajkam, harmatosabb, mint a rózsa kelyhe...
Végigfut az üdvök üdve rajtam...
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt, mikor a fergeteg zavarja...
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla?
Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén?
Tudott-e édes csókot adni?
Meghalni karjaidba, mint Én...?
S új gyönyörre föltámadni?
S lángolt, mint a nap?
Szelíd volt, mint a hold?

S a Férfi szólt...

A másik csúnya volt.

És szólt a Nő...

Mégis nappal, s éjjel sóhajtva gondolsz vissza Rá...
Amellyel az enyém nem ér fel.
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?

S a férfi szólt...

A Másikat Szerettem!

                       €$@ß@

A lélek újjászületik.

Tudod az a szomorú, hogy az ember idő előtt feladja…

Talán, mert nincs elég kitartása.

Azt látja, hogy az élet a természetet utánozza…
De mintha neki csak egy éve lenne, egy év, négy évszak.
Benne sajnos tavasz, csak egyszer van…

Talán azért, hogy legyen mit visszasírnia.

Az élet mindössze ennyi, tavasz, nyár, ősz és a tél…
Ősz végén már nincs mit várni, tudja azt mindenki.
A tél közeledtével már minden reménytelen…

Hosszan, kilátástalanságra ítélve, csak az ember búcsúzik.

A természet évről évre megújul, az élet újjászületik.
Ha belenéz a tükörbe, ráncait látva, csak az ember gondolja…
Esélytelen a feltámadásra, az újjászületésre.
Az övé már csak a sötétség lehet...
A hideg elől önmagába burkolózik…
Pedig önmaga nem véd meg a téltől, hogy megújuljon…

Hogy újra virágba boruljon, hogy a szerelemmel találkozzon.

Ki kellene mennie a fényre, hogy benne az élet meginduljon.
A tavasz az ifjúság...

De szerelem nélkül, csak látszatra, csak külsejében az.

Szerelemmel a szívben, a hosszú tél után…
Akár vénen, kiégetten, a lehetetlennek tűnő állapotból is…

Ha a kikelet megérkezik, a lélek újjászületik.

                                      €$@ß@

Hamarosan együtt leszünk…

Kedvesem, érzem még itt vagy...

Tudom, valamit mindig nyugtalanul kerestél..

S végre, Magadra találtál bennem...

De csak, ameddig szeretni vágysz…
S most, hogy már nem kell többé keresned azt...
Amiért mindig új utakra hajszolt a vágy...
Akkor újra s újra fellángoló érzelmeid ösvényeinek végén...
Egy mesebéli vidéken elterülő házikó, nyitott ablakai mögött...
Egy hangulatos kis szobában...

Én is örök biztonságra lelhetek, majd melletted.

Ezért tudom...

Ha ma még kényszerből, meg is tagadsz magad elől...

Érzem, hamarosan együtt leszünk…






                                                               €$@ß@

Igaz Szerelem...

Ha a szót keresem, az úgy megvan…

Lágyan kimondva, nem szaggatottan.

Ha az érzést…

Félelemmel kevert a vágy…

Egy lélegzetre acélos, s valahogy olyan lágy.
Fákat tördelő, kicsavaró vad vihar…
Folyóparton csendesen virágzó juhar.

Megnyugvás a gyengeségben…

Aranyfény a láthatásnak szürkületben…
Hűst adó árnyék a pusztaságban.
S miként e szavakat suttogván…
Mindegyik olyan puritán.

Semmi mindez, amit érzek…

Amihez még szavakat kérek!
Sokkal több, magasztosabb, fenségesebb…
Bódító, az édesnél sokkal édesebb…

Ám a végtelennél is sokkal végesebb.

Fájdalom, kín s gyötrelem…
Mégis annyira kell nekem!

Benne van minden dobogó szívben…

Megtalálható a fájdalmasan múló években…
Napokban, hónapokban, röpke percekben.
Megvan az duzzadó felhőben, minden fűben, fában…
A ragyogóan tűző, aranysárga napsugárban.
Mindenhol megtalálható, mert mindenkié lehet…
Ez az érzés, amelyből mindenki bátran meríthet.

Ez, ez bizony a nagybetűs Szerelem.

Amely nélkül fabatkát sem érne az életem.
Ám gyakorta ha megvan, ki tudja, miért…

Eláruljuk, eldobjuk, szinte a semmiért.

                 €$@ß@

Lehetek az, aki vagyok...

Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt…

Ölelj át, vigyázz rám, mint soha az előtt.

Ha hallgatsz, Én is hallgatok…
Nézlek s beszívom illatod.
Ha beszélsz, iszom a szavaid…
Figyelem ajkaid és kezed mozdulatait.

Ha hozzád bújok, veled biztonságban vagyok.

Lehetek az, aki vagyok.

                                                                                      €$@ß@

Nem álmodom...

Selymes húsod hozzám tapad...
Öledbe süpped horgonyom.

Körülvesz édes szőrzeted...
Csorgatott méz a pillanatod.

Megszédülsz és hallkan azt suttogod...
Testeddel, nem válsz le soha rólam.

Nincs bánat, gond, se fájdalom...
Nincs múlt se jövő csupán a jelen...Nem álmodom.

S száguldasz rajtam, mint meztelen lovas...
Amíg az élvezet, ágyékodból fejedbe száll.

Libabőr futkos hátadon, szemet hunysz...
Te nyíladozó, illatos lótuszvirág.

Az Életed s a Végzeted, már Én vagyok.

                        €$@ß@

Szerelem...

Szerelem addig van, amíg meg nem szűnik.

Szeretet mindig van, amíg Én vagyok, és utána is.
Legfeljebb Én nem tudok róla.

Igazán egy hatalmunk van, a gondolataink fölötti hatalom.

Bármikor, amikor legnagyobb a sötétség...
Tudd, hogy van szeretet.

Ha becsukod a szemedet, van, aki vezet.

Önmagaddal leszel önmagad.

Van, aki szívből szeret, mert Én elfogadtalak annak, aki vagy!

Meztelenen, tudás nélkül jövünk a világra.
A vigyázó szellem segít...
De csak behunyt szemmel lehet hozzá fordulni!
S őszintén hinni, bízni szavaiban...

Mert csak a bizalom éltet igazán!

                                           €$@ß@

A Tűz...

Neked köszönhetem, hogy újra férfinak érzem magam.

Te keltetted fel bennem azt az érzést...
Hogy újra Forog a föld körülöttem.

Köszönöm neked , hogy ujjá születtem általad.

Hálát adok a sorsnak, hogy az élet felém sodort...
Kapaszkodom beléd, mint a lehullott falevél...
Melyet a szél messze hordana szét.

Veled fekszem és veled ébredek...

Álmaimban érzem ölelő karod Szorítását...
Puha ajkad dédelgető érintését.
Érzem forró leheletedet, amikor fölém hajolsz...
S lágyan megcsókolod ajkaim.

A remény ott lebegett a kényszerű valóság felett.

Jössz-e még újra felém...
Vagy csak emlékképek sokasága űz tovább...
Az élet rögös útvesztőjén.

A kérdés nyitva áll és válaszra vár...

Akarsz-e engem újra és újra úgy...
Mint ahogy vágyaink, feltörő izzó lávaként a felszínre tőr?

Akarsz-e engem úgy, mint zivatar, mely mindent Elsöpör...

S utána csendesen elgyötör?
Akarsz-e engem riadt hajnalon...
Amikor kereslek és nem talállak sehol?

Talán a tavasz, meghozza válaszom...

S útbaigazít egy újra megkezdett napon.
Szeretlek, kiáltom untalan...

Ha eljut hozzád ez az Üzenet, hallgasd meg vágyamat.

Szeretlek, ahogy kisgyermek kinyújtja kezét anyja felé.
Szeretlek, ahogy a nap körbesimogatja e földtekét.

Gondolj rám és szeress engem vakon...

Így tán az ébredés nem Fáj olyan nagyon.
Érzem ujjaid bizsergető mozdulatát...
Ahogy végig pásztáz testemen és meg meg áll...
Egy végállomásnak tekintett domborulaton.
Frissen ébredek, de a felismerés olyan gonosz...

Nem vagy sehol s Én szomorú vagyok.

Gyere felém és érintsd meg lelkemet...
Hogy a Sors beteljesítse lényemet...

Mely hozzád sodort egy forró augusztusi napon...

Szeretlek újból és újból...
E kimondott szavak olyan silányak...
De felülkerekedik a vágy...

Amely elsodorja mindened, és beteljesíti végzeted.

Jöjj és szeress úgy, hogy soha ne feledjem azt a Percet...
Amikor felgyújtottad szívemet.
A lángok Perzselő ereje újra és újra felszítja lelkemet.

Várlak oltsd el e perzselő tüzet, mert nélküled Elégek!

 

                                           €$@ß@

A pillanat műve...

Több mint fél év elteltével, rájöttem mi a szabadság...

Az érzés, hogy együtt vagy valakivel, testben és lélekben...

Nem vagyunk már egyedül és mégis mindent megtehetünk...

Azt, ami jó a testünknek, lelkünknek...

Olyanná váltunk, amilyen a másik...
Okos és buta, szelíd és vad, szép és csúnya...
Öreg és fiatal, szégyenlős és gátlástalan...

A szabadság a legfőbb emberi érzés...

Hogy van olyan ember, akivel ha együtt vagy...
Önmagad vagy.

Mert amikor Te mellettem vagy, s Én melletted vagyok...

Rátalálunk Önmagunkra... 

                              €$@ß@

Másképp fáj...

Nagyon!

Mondanám, s Te suttognád...

Tudom!

De hallgat a zaj!

És suttog a jaj!

És hallgat az éj!

Minden oly sötét!

Megtaláltál Rám vigyáztál...

Álmodtunk.

Ugye, nem feledtél.

Kegyetlen hóhérom, ne Te legyél.

Ó, de messze a lélek!

Álmodom.

Hol van az az élet?

Nem tudom!

Ha mondhatnád újra...

Fogd a kezem!

Én mondanám ezerszer

El nem engedem!

                                                                                                     €$@ß@

Álmodunk és vágyakozunk...

Álmodunk és vágyakozunk...

Mert mindezek nélkül, szegényebbek lennénk.

Álmodni annyi, mint átváltozni...
Hiszen sosem álmodjuk azt, hogy alszunk, és álmodunk.
Álmodunk, és értetlenül állunk a világ előtt...
Melybe álmodjuk magunkat.

Álmodjuk, hogy nevetünk, és álmodjuk, hogy sírunk.

Álmodjuk, hogy hatalmasok vagyunk...
S álmodjuk, hogy porba hullunk.
Álmodjuk, hogy élünk, és álmodjuk, hogy meghalunk.
Álmodjuk, hogy az élet valóság...

Majd pedig hiszünk benne, hogy álmaink valóra válnak.

Hiszünk, mert álmainkban hinni annyi...
Mint egész életünket álomban tölteni...

S Élni az Életet, melyet álmodunk magunknak.

                                          €$@ß@

Szív, mely csak érted dobog...

De amíg tudod, hogy dobog valahol egy szív...

Mely csak érted dobog, bocsáss meg az embereknek.

Egy Emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban...
Elég, hogy megbocsáss mindazoknak...
Kiknek önző és komisz szívét megismerted...
Elég, hogy megbocsáss a többi embernek...
Testek...
Amelyek a szenvedély oldatában egyszer összevegyültek...

Örökké emlékeznek...

Ezeket szavakkal elmondani nem lehet.
Sokan megpróbálták, de nem sikerült.
Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van.

Szerelmes vagyok...

Nem eszem, nem alszom...
Elvarázsolt állapotban élek...
Szárnyalok a boldogságtól...
Megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült...
S azt mondom a kedvesemnek...

Szeretlek!

Mi ez?
Mi az, hogy szeretlek?

Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit átélek?

Sehol!

Méltatlan a valósághoz! 

Nem kellett volna kimondani!
Nem kevesebbet mondtam vele...
Hanem valami egészen mást!

Semmit.

Azt kellett volna mondanom...

Őrült vagyok...

Benned akarok élni...

Fáj, ha nem látlak...

Félek tőled...
Egyszerre vagyok kétségbeesett...
Alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult...
A sejtjeim szomjaznak rád...

Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!

De hol jön ehhez a szó, hogy szeretlek ?!...

Ami a lélekben egy egész világ...

Az kimondva egy kopott, értéktelen jel.
S ez minden nagy élményünkkel így van.
Elmondhatatlanok.Ez a másikkal való széttéphetetlen egység kérdése.

Hogy szeretem, és mindig vele akarok lenni...

Vele akarok szenvedni...
S vele akarok meghalni...

Mert számomra nagyobb gyötrelem...

Ha eltépik tőlem a szerelmemet...

A lelkemhez, testemhez tartozó lényt...

Mint vállalni vele bármilyen poklot és szenvedést.
Valójában ez nem is vállalás kérdése...
Mert ha szeretek valakit...

Egyszerűen nincs is választási lehetőségem.

Nem dönthetek, hogy csinálom-e, vagy sem...
Mert a szeretet azonnal eldönti bennem a kérdést, hogy...
Igen!
A szeretet ugyanis ha valódi...

Sokkal hatalmasabb erő...

Bármiféle megfontolásnál vagy Önvédelmi reakciónál.

                                                                                                         €$@ß@

Nincs is szebb annál...

nincs is                             nincs is

szebb annál                       szebb annál

mint mikor ketten         mint mikor ketten

egyszerre ismerik    egyszerre ismerik

fel a véletlent    fel a véletlent

hogy soha de  hogy soha de

 soha nem is  soha nem is

 lehettek  lehettek

volna  volna

 külön

                                           €$@ß@

Mert olyat szeretek, aki nem az enyém...

Némán bámulom a plafont.

Nem ez az első pofon, mit az Élet nekem adott.

Ezért nem is csodálkozom, s nem is lázadok.
De beletörődni sem tudok, félek lassan összeroppanok.
Félig égett füstölők, hevernek a polcomon.
Valami bugyuta ének dübörög az ablakon.

Némán fekszik a mobilom, senkinek sem hiányzom.

A szerelmes-szenvedélyes, forró nyári napok emlékét...
Most elnyeli a hirtelen felébredő félelmetes felelősség.

Az illem és az erkölcs, korlátok közé akarja zárni...

Szabad, szép, szilaj lelkemet...

Mert olyat szeretek, Aki csak lélekben az Enyém.

A Szerelemért... Vagy a Szerelemmel büntet az Ég?


                                                                                                       €$@ß@

Minden kérdést...

Megválaszolni, nagyon ritkán lehet.

Amikor azt hiszed, minden rendben van, megint rájössz...
A miért, nem tűnt el... Az bizony, ott van.

Miért mondod azt... Szeretlek?
Ha a kérdést, megválaszolni csak félve merted.

A szeretet, a szív mélyéből fakad...
Elköszönni jön, vagy Erősödni marad.

Amilyen nagy a miértek világa.
Olyan heves benned a szerelem lángja...

A sok megválaszolatlan kérdés, mind helyben marad...
De talán életed során, mindre választ kaphatsz.

Mivel, a válaszokat, még a homály fedi.
Nem tudhatod fájni fog, vagy talán örülsz majd neki...

Mikor lehetsz biztos, válaszodban... Igazán?
Ne sürgesd, várj míg a válasz talál reád.

Ha keresed a miértek igazát...
Akkor nem csinálsz mást, mint bolyongsz az élet rögös útján.

Fújhat a szél, lelkedre rázúdulhat az ég...
A válaszok mellett, lehet elmentél már rég.

Ne bolygasd a múltat, nézz csak a jövőbe...
Rád talál a válasz, bízz Bennem s a jelenben.

Csak várj, ne légy türelmetlen...
Egyszer, majd rendben lesz minden a lelkedben.

Örülj az életnek, mert annyi szép van benne...
Ha nem volna bánat, boldogság sem lenne. 

Ha ma csalódtál a holnapod majd szép lehet...
Ne dobd el az álmaid, mi sok rosszat elfeled.

A fájdalom, mit éreztél, el fog egyszer múlni...
Ha szíved, szívből szeret, a láng nem fog ott kihunyni.

Nem lesz majd szomorúság, nem fog semmi fájni...
Mellettem a világ, legboldogabb Nőjévé fogsz válni. 

Úgy szeretsz majd, ahogy csak Nő szerethet...
Tőlem olyan szerelmet kapsz, mit soha el nem engedsz...



                                                                 €$@ß@