Az élet legfontosabb ajándéka...

A szeretet két ember között azt jelenti...

A másik öröme, jó érzései, fontosabb, mint az enyém.

A szeretet lemondást jelent az önző, egocentrikus életvitelről.
A szeretet szívesen vállalt áldozatokkal jár...

Utólagos számlabenyújtások, megbánások nélkül.

A szeretet, ha már megszűnt is visszaragyog a múltból...

Mint az élet legfontosabb ajándéka.

Még egyszerűbben...

A szeretet annak az öröme, hogy a másik a világon van.

                                               €$@ß@

Ott van, ahol van...

Ezalatt a sok ezer év alatt...
Nem sikerült az emberiségnek megfejtenie...

Mi az a szerelem.

Hány százalékban fizikális, mennyiben szellemi eredetű?
Milyen szerepe van benne a véletlennek, és milyen a sorsnak?

Miért vallanak kudarcot tökéletesnek hitt párok...

S miért sikerül a leglehetetlenebb párosításoknak?

A szerelem egyszerűen, csak ott van, ahol van.

                                                   €$@ß@

Nem tudhatod...

Minden ember hibázhat és hibázik is.

De helyes-e az az út...
Amelyen a megkeseredettség miatt...

Nem adunk új esélyt másoknak és a boldogságnak?!

Mindig kell adnunk magunknak, másoknak...
És egymásnak egy újabb esélyt...

Mert sohasem tudhatjuk, mikor jön el a perc...

Amikor már késő lesz...

S csak annyit tudunk majd mondani, hogy sajnáljuk.

                                           €$@ß@

Kedvesem... Hallgasd a csendet.

 

Ha az éj sötétjében, hallgatod a csendet...
Meghallod a hangom, mely a végtelenig terjed.

Megérzed a tavaszi szélben nyiladozó bimbók illatát...
A magasban szárnyaló szerelmünk, lágy sóhaját.

Ha bánatos a lelked, Én vigaszt viszek Neked...
S ha nem is érzed, mindig fogom kezed.

Puha érintéssel, elsimítom a gond szőtte ráncokat...
S vigyázom éjjelente vágyainktól szárnyaló álmodat.

Had legyek a Kezdet s majdan a Vég…
Az Ég és Föld közötti láthatatlan kötelek.

A kiinduló pont és a határtalan végtelen…
Káoszban a rend, tudatlanságban az értelem.

Létezésünk nem rejtély és nem is titok…
Láthatná más is, ha szíved megnyitod.

Én egy beteljesült álmot hoztam el Neked...
S míg élek fogom a kezed, vigyázom léptedet.

Hogy általam megérintsen az Örökkévalóság…
Szívedben ragyogjon a Szerelem a Boldogság.

Lelkünkben kigyúljon a szeretet fénye...
Lángoljon testünkben a szerelmünk tüze.


                                                                     €$@ß@

Bármi is a célod, eljuthatsz oda...

Az élet nagy titka az, hogy nincs titok!

Bármi is a célod, eljuthatsz oda...

Ha hajlandó vagy dolgozni rajta.
Ezt hívják igyekezetnek.

A tettek olyanok, mint az üzemanyag a tartályban.

Azok nélkül az autód sem fog elindulni.

                      €$@ß@

Nem mondhatod, hogy még nem állsz készen...

Amikor a legkevésbé számítasz rá...
Az élet kihívás elé állít...

Hogy megmérje bátorságod és kitartásod a változtatásra.

Ezekben a pillanatokban, nem teheted meg...
Hogy úgy teszel...

Mintha nem történt volna semmi...

Vagy nem mondhatod...

Hogy még nem állsz készen.

A kihívás, meddig fog várni...?

                       €$@ß@

Bizalom...

Csendben figyelem...
Ahogy ismerősök és ismeretlenek egymást mocskolva...

Nem bizonyítható vádakkal becsmérlik egymást.

Miért van így?
A bizalmatlanság jele, ha valaki nem abban hisz...
Hogy embertársa is tiszta lélekkel indult onnan, ahonnan ő...
S ő is a dolgát teszi.
Ha nem bízunk annyira a másik emberben...

Hogy ha hibázott is, ki tudja javítani...

Akkor mit érünk mi magunk?
Ha nem bízunk senkiben, még magunkban sem...
Hová vezet vajon?

Ha nem bízunk, csak vádaskodunk...

Ezzel vajon megoldhatunk bármit is?
De ha mi nem bízunk...
Akkor vajon miért várjuk el mi azt másiktól...

Hogy bennünk bízzanak?

Ha valaki nem bízik másokban, csak annak a jele...
Hogy nem bízik önmagában.
Aki nem mer befelé, önmagába nézni...
Annak folyton szemet szúr másokban az a hiba...

Amit magában, fél felismerni.

Mindannyiunkban jelen van minden.

De nem mindent egyszerre élünk meg...

Hanem szépen sorban.
Fölösleges azt számon kérni a másikon...
Aminek számára még nem jött el az ideje.
Ha nem bízom a másik emberben...
Hogy meg tudja oldani a problémáját saját maga...
S emiatt kritizálom, bírálok, ítélkezem...

Csak magamat ítélem el.

Meg akarom neki mondani, mit és hogyan tegyen?
Vezetni akarom?
Irányítani?
Miért?

Miért nem bízom benne?

Mert magamban sem bízom.
Miért nem bízom?
Mert félek.
A félelemnek pedig csak egy ellenszere van.
Ha felismerem magamban, megismerem...

Megtanulom elfogadni, ezáltal megszeretem.

Miért nem ismerem fel?
Mert nem akarok magamba nézni.
Túl sok mocsok van odabent.
Kényelmesebb másokban meglátni kint.

Akkor nekem magamnak belül nem kell tennem semmit.

Mert bizony nem könnyű szembenézni saját démonainkkal.
Inkább másokra mutogatunk.
Mindannyian szebb, jobb, élhetőbb világot akarunk...

De tenni, csak nagyon kevesen tesznek érte.

Ha vállaljuk a magunk igazságát...
Fájdalmát, félelmét, gyötrelmét.
S szeretettel meggyógyítjuk.

Önmagunk szeretetével.

Mert amíg magunkat nem szeretjük...

Folyton másokra mutogatunk, és kritizálunk, és bírálunk...

S gyötörjük társainkat.
Csodálkozunk, hogy ilyen a világ.

Pedig mennyire tudjuk, milyennek kéne lennie...

Azért jöttünk ide mind, hogy megéljük, amit eddig még nem.
Hogy megtapasztaljunk mindent...
S ezáltal Teljessé lehessünk.
Ha még szemet szúr mások...
Általunk helytelennek ítélt viselkedése...
Csak gondoljunk arra...
Neki most épp ez hiányzik a tapasztalataihoz...

Épp ez kell neki, hogy Teljessé lehessen.

Minden bizonnyal ő is rá fog jönni, ha helytelenül cselekedett...
De ezt meg kell élnie ahhoz, hogy megbizonyosodhasson róla.

S az vesse társára az első követ...

Aki maga nem cselekedett még helytelenül.

Ez a világ épp arról szól...
Hogy a helyeset a helytelentől...

A felismeréssel tudjuk csak megkülönböztetni.

Ahhoz pedig meg kell tapasztalnunk magunkban és másokban is.
Emlékszünk?
Mikor gyermekkorunkban megtiltottak nekünk valamit...
Mit csináltunk?
Engedelmeskedtünk?

Naná, hogy nem, mert érteni akartuk, miért nem szabad.

Ezért kipróbáltuk.
Ugyanezt csináljuk felnőtten is.

Úgy tűnik, így működünk.

A megértés vezet tovább minket...
S a felismerés ereje szabadítja fel bennünk a szeretetet.

Ember, ne félj magadba nézni!

A legnagyobb élmény.
A legerőteljesebb érzelem, mikor legelőször felfedezed...

Milyen önmagadat szeretni!

S ha már itt tartasz, másra sem tudsz másként tekinteni.

A szeretet megbocsát minden hibát.

Itt, ebben a világban nincs más dolgod, mint szeretni.

Hát tedd meg végre!

 

                            €$@ß@

Alig-alig aludtam...

Valaminő félöntudatlanságban hevertem...
Nem akarván elhinni...
Végre valóban itt tartok, hozzásimulva...

Vele összegömbölyödve tölthetem az éjből még hátralévő időt.

Rettegtem, ha kinyitom a szemem...

Reggelre kiderül, mindez csak álom volt.

Féléberen őriztem a meseszép valóságot.

                                 €$@ß@

Összhang...

Összhangban egy másik emberrel csak akkor lehetek...

Ha magamhoz hűséges vagyok.

Ha elárulom magamat...
A másikkal is rossz viszonyba kerülök.
Egy ilyen kapcsolatban, kiszolgáltatott leszek vagy zsarnok.

Ahol akarva akaratlanul belegázolok a másik lelkébe.

Ahol föladom magam, csak azért, hogy a másik befogadjon.
S nem engedem a társamnak, hogy önmaga legyen.
Ahol függővé válok, kiszolgáltatott...
S a "szeretet" nevében olyasmit művelek...

Melytől nemcsak szenvedek, de szégyellem tőle Önmagam.

Azon az áron, hogy Magamat elvesztem, nem lehet szeretni.

                                                  €$@ß@

Mert csak a testnek van ideje... A léleknek nincs.

Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik.

Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar...
Akkor tudatos munkával azzá kell tenni.
Maga az idő nem teszi azzá...
Segíteni kell neki.

Mert csak a testnek van ideje... 

A léleknek nincs.

Lassan kilenc hónapja küzdök egy álomért...
Ami hol távolabb, hol közelebb, egyre közelebb kerül hozzám...

De soha nem adom fel, hogy elérjem...

Miközben gondolataimat összeszedve, írom ezeket a sorokat...
Ahogy visszaolvasom újra és újra, libabőrös leszek tőle.

Mert, most Hozzám szólnak ezek a sorok...

Néha arra is szükségem van...
Hogy ne csak Én öntsek másba lelket, erőt, kitartást...
Velem is tegye meg, végre valaki.
S ha máshogy nem megy...

Megteszem majd Én...

Bennem is meghalt valaki...

De már érzem a megszületett Új Énemet.

Még gyenge és védtelen...
Könnyen sebezhető.

De érezhető.

Akik régebb óta ismernek, megdöbbenéssel néznek Rám..
Nem úgy, mint Új Barátaim...
De mindenki érzi.
Napról napra erősebb bennem.
Sokat küzdők, hogy egyszer megérjen arra...

Hogy csak Ő éljen tovább bennem, az előző Énem nélkül.

Most még néha visszatér a régi, önző és megsértett €$@ß@...
De az Új nagyon erős lesz... 

S nagyon vágyom rá, hogy megismertessem Őt a világgal.

A lényeg mégis az nyugodt és boldog vagyok így...
S tudom, a hozzám közel álló emberek is így éreznek...

                                                 €$@ß@

Korlátlanul szerethetünk...

Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik...

Ezt a természet...
Kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg.
Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája...

Mikor az egyik, különösebb lázadozás nélkül tűri...

Hogy a másik szeresse.
A természet végül is kegyes...
Igaz, soha nem adja meg...
Hogy az szeressen, akitől ezt reméljük...
De módot ad arra...

Hogy korlátlanul szeressük azt is...

Aki bennünket nem szeret.

                                             €$@ß@

Lehetetlen nem észrevenni...

Szeretlek, mert ahogy kezed végigsimított lelkemen...

Nem a sok bolond, kicsinyes gyengeségre ügyelt...
Miket lehetetlen nem észrevenni...

Hanem kibontotta azt a ragyogó szépséget...

Amit eddig senkinek sem volt türelme felkutatni.

                              €$@ß@

Újra megtalálsz...

Amíg őriz a szemed, amíg lehunyt szemmel látsz...

Lehet, elmegyek, de itt leszek, a lábnyomomban jársz.

Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz...

Egy mozdulatban, egyszer majd újra megtalálsz...

 

                                        €$@ß@

Kinek szíve van...

Vannak dolgok, melyeket csak az érez, kinek esze...

S vannak olyanok, melyeket csak az ért, kinek szíve van.

                                                      €$@ß@

Szíved vezesse életed...

Mókuskerék az életed, mindaddig…

Amíg ki nem törsz, körkörös forgásából.

S meg nem szakítod, kényszerű cselekedeteid láncát.
Ne felejtsd el, nincs semmi a mindennapjaidban…
Aminek ne Saját gondolataid által biztosítasz létjogosultságot.
Te hozod létre hangulataidat, életminőségedet…
Lehetőségeidet és korlátaidat.

Rajtad múlik, milyennek érzékeled a világot…

S benne a saját szerepedet.
A gondolatreform sikere, a felébredésed egyik kulcsa…

S talán ezt a kulcsot a legnehezebb elfordítanod a zárban.

Mert amíg beidegződéseid, szokásaid, elvárásaid…
Kényszereid, gyanakvásaid és félelmeid irányítanak…
S nem, fordítva…

Végre, Te irányítanád őket…

Addig csak a sötétben tapogatózol…

Elnyomva sugárzó, tiszta lényed, reményeid, vágyaid…

Nem mindegy, hogy kinek a kezében van a gyeplő.
A legfontosabb kérdés…

Az elméd, vagy a szíved vezeti életed.

Tanult gondolati minták uralják a személyiséged…
Vagy pedig mersz a megfigyeléseidre…

A belső hangra hagyatkozva előre haladni…

Egy boldog valóság felé.

                        €$@ß@

Látnom kellett a vágyat a szemedben...

Rám néztél...

Nevettél, nevettünk.
Hozzám hajolsz, súgsz valamit.

Hallom a hangod, de szavaid nem érnek el hozzám...

Ajkad épp hogy érint...
Nem hallok mást, csak a szívem dobbanását...
Mintha följebb költözött volna a mellkasomból...

Egyre hangosabb, egyre hevesebb...

Érzem az illatod...
Bőröd finomságát...
Ajkad melegét.

Sohasem voltál még ilyen közel...

Még nem érintettél...
Még nem érintettelek.
Lehelete simogatja a nyakam.
Végigcirógatja a tarkóm...
Majd, mint valami forró fuvallat
Végigszalad a gerincem mentén...
Lúdbőrös bizsergés...

Tudom, hogy tudod...

Érzed...
Ez már több...
Elhallgatsz, de nem mozdulsz...
Feléd fordítom fejem...
Érzem szíved ritmusát...

Ez a hang, egyre hangosabb, egyre hevesebb...

Olyan , mint valami gyors visszaszámlálás...
Ajkaink majdnem összeérnek...
De tekintetünk hamarabb találkozik.
Igen!
Ez még kell...
Ez még kellett!

Látnom kellett a vágyat a szemedben...

Azt a felperzselő tüzet, melyben elégek.
Látnod kell...

Látnod kellett a szenvedély remegő szikráját a szememben...

Akár a vad, mikor utoléri üldözője.
Elkapja...
Szemébe néz és tudja.

Tudja, hogy mindene a vadászé...

                     €$@ß@

Legyél az, aki vagy.

Kedves....

Fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni.

Elszakadni.
Megszabadulni.
Az embereknek meg kell érteniük...

Senki sem játszhat cinkelt lapokkal.

Egyszer nyerünk, másszor veszítünk.

Ne várd, hogy visszakapj valamit...

Ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet...
Hogy felfedezzék a tehetségedet...

Hogy megértsék, párod másik iránti szerelmét.

Minden egyes ciklust le kell zárni.
Nem büszkeségből...
Nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni...
Nem is gőgből...
Hanem egyszerűen azért...

Mert már nem része az életednek.

Zárd be az ajtót, cserélj lemezt...
Takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot.

Felejtsd el azt, Ami voltál, és legyél végre az, Aki vagy.

S hagyd, hogy a másik is had lehessen végre az Aki...

                           €$@ß@

Érzés...

A fény, akkor is, amikor már sötétségbe borul minden...
A tűz, amihez húzódom, amikor lúdbőrözöm a hidegtől...

A remény, s vele együtt a fiatalság varázsa...

Mert még érezhetem...

A gondolatok, mik elkapnak, s fogva tartanak...
A merülés, amikor megpihensz kicsit az érzésben....
A nevetés, és a zsongás...

S a gerincen futkosó csoda...

A szemek...

Amiket látsz magad előtt, s amikben látod önmagad...

A remegés...

Ami jó is, meg nem is...

A hangulatváltozás...

Félelem attól, hogy viszonzatlan, vagy, hogy nem is igaz...

Akarnád is, taszítanád is...
Hihetetlenül pezseg benned, egyre erősebben...
S hagyod, hogy letaglózzon...

Mert az érzés csodálatos...

Legalább annyira...

Mint amennyire fájdalmas, és kegyetlen is lehet...

                      €$@ß@

Csak mernéd...

Sorsom nem adott nékem aranykoronát...
Nem áldja rám fényét a rubintok véres verítéke...
Nem csillan testemen, Párizs szülötteinek munkája...

De szívemben gazdag vagyok...

Uralkodója e szennyes világnak...

Mert éjjel pilláidon látom megtérni álmod...
Megágyazza illatod a holdfényes párnád...

Buja érzet szüli bennem, érted izzó vágyát...

Csókod vágyom, ölelésed s öled, éledő tavaszi illatát.

Rabszolgám a mindennapok szürke suhogása...
A károgó madárszóló dallamtalansága.
Kezem s lábam kalodába fogatnám, bármely önkényúrral...
Önkéntes száműzéssel vezeklem, ha rossz voltam.

Csak mernéd életre kelteni magadban a szikrát...

Csak mernéd érezni, hogy lelkem lelkednek elrendelt sorsa...

Eltévedt árnyalak, bolyongón füstszerű senki...

Ki nélküled már nem tud szeretni és szerelemben hinni...

                                     €$@ß@

A fény és árnyoldala...

A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.

Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?

A Föld éjszaka megpihen...
Hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét.
Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból...
Sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is...

A mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség...

Félrehúzódnak...

Míg a folyton tündöklők kimerülnek.

Senkinek sem jó a túlzott tündöklés...
Az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez...
Az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül...
Lekopik róla az aranymáz.

S miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.

Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot...
Mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
S ki ne menekülne a perzselő Nap elől...
Amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák...
Elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek...
Végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas...
Számtalan Naprendszer megfér benne.
Hogy felfigyeljenek rád...
Hogy megértsenek...
Hogy ne gyűlöljenek...

Ne élj túlzó fénnyel.

Ami kevés, az senkit se bánt...
Mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet...
Fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást...
S egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet.
Aki folyton világit, fogy az olaja...
A csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.

Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit...

Se másokat, se önmagad.
Aki jól lát, az előre lát.

Mert a látás művészete az élet művészete.

                             €$@ß@

A másik...

És szólt a Nő...

A hajam ében, s lágyabb, mint a lágy selyem...
Itt a szívem közepében, ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, Tied a lelkem, Te vagy az első, akit öleltem.
Boldog vagyok, mert a Tied vagyok...

S a Férfi szólt...

A másik elhagyott.

És szólt a Nő...

Piros az ajkam, harmatosabb, mint a rózsa kelyhe...
Végigfut az üdvök üdve rajtam...
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt, mikor a fergeteg zavarja...
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla?
Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén?
Tudott-e édes csókot adni?
Meghalni karjaidba, mint Én...?
S új gyönyörre föltámadni?
S lángolt, mint a nap?
Szelíd volt, mint a hold?

S a Férfi szólt...

A másik csúnya volt.

És szólt a Nő...

Mégis nappal, s éjjel sóhajtva gondolsz vissza Rá...
Amellyel az enyém nem ér fel.
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?

S a férfi szólt...

A Másikat Szerettem!

                       €$@ß@

A lélek újjászületik.

Tudod az a szomorú, hogy az ember idő előtt feladja…

Talán, mert nincs elég kitartása.

Azt látja, hogy az élet a természetet utánozza…
De mintha neki csak egy éve lenne, egy év, négy évszak.
Benne sajnos tavasz, csak egyszer van…

Talán azért, hogy legyen mit visszasírnia.

Az élet mindössze ennyi, tavasz, nyár, ősz és a tél…
Ősz végén már nincs mit várni, tudja azt mindenki.
A tél közeledtével már minden reménytelen…

Hosszan, kilátástalanságra ítélve, csak az ember búcsúzik.

A természet évről évre megújul, az élet újjászületik.
Ha belenéz a tükörbe, ráncait látva, csak az ember gondolja…
Esélytelen a feltámadásra, az újjászületésre.
Az övé már csak a sötétség lehet...
A hideg elől önmagába burkolózik…
Pedig önmaga nem véd meg a téltől, hogy megújuljon…

Hogy újra virágba boruljon, hogy a szerelemmel találkozzon.

Ki kellene mennie a fényre, hogy benne az élet meginduljon.
A tavasz az ifjúság...

De szerelem nélkül, csak látszatra, csak külsejében az.

Szerelemmel a szívben, a hosszú tél után…
Akár vénen, kiégetten, a lehetetlennek tűnő állapotból is…

Ha a kikelet megérkezik, a lélek újjászületik.

                                      €$@ß@

Hamarosan együtt leszünk…

Kedvesem, érzem még itt vagy...

Tudom, valamit mindig nyugtalanul kerestél..

S végre, Magadra találtál bennem...

De csak, ameddig szeretni vágysz…
S most, hogy már nem kell többé keresned azt...
Amiért mindig új utakra hajszolt a vágy...
Akkor újra s újra fellángoló érzelmeid ösvényeinek végén...
Egy mesebéli vidéken elterülő házikó, nyitott ablakai mögött...
Egy hangulatos kis szobában...

Én is örök biztonságra lelhetek, majd melletted.

Ezért tudom...

Ha ma még kényszerből, meg is tagadsz magad elől...

Érzem, hamarosan együtt leszünk…






                                                               €$@ß@

Igaz Szerelem...

Ha a szót keresem, az úgy megvan…

Lágyan kimondva, nem szaggatottan.

Ha az érzést…

Félelemmel kevert a vágy…

Egy lélegzetre acélos, s valahogy olyan lágy.
Fákat tördelő, kicsavaró vad vihar…
Folyóparton csendesen virágzó juhar.

Megnyugvás a gyengeségben…

Aranyfény a láthatásnak szürkületben…
Hűst adó árnyék a pusztaságban.
S miként e szavakat suttogván…
Mindegyik olyan puritán.

Semmi mindez, amit érzek…

Amihez még szavakat kérek!
Sokkal több, magasztosabb, fenségesebb…
Bódító, az édesnél sokkal édesebb…

Ám a végtelennél is sokkal végesebb.

Fájdalom, kín s gyötrelem…
Mégis annyira kell nekem!

Benne van minden dobogó szívben…

Megtalálható a fájdalmasan múló években…
Napokban, hónapokban, röpke percekben.
Megvan az duzzadó felhőben, minden fűben, fában…
A ragyogóan tűző, aranysárga napsugárban.
Mindenhol megtalálható, mert mindenkié lehet…
Ez az érzés, amelyből mindenki bátran meríthet.

Ez, ez bizony a nagybetűs Szerelem.

Amely nélkül fabatkát sem érne az életem.
Ám gyakorta ha megvan, ki tudja, miért…

Eláruljuk, eldobjuk, szinte a semmiért.

                 €$@ß@

Lehetek az, aki vagyok...

Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt…

Ölelj át, vigyázz rám, mint soha az előtt.

Ha hallgatsz, Én is hallgatok…
Nézlek s beszívom illatod.
Ha beszélsz, iszom a szavaid…
Figyelem ajkaid és kezed mozdulatait.

Ha hozzád bújok, veled biztonságban vagyok.

Lehetek az, aki vagyok.

                                                                                      €$@ß@

Nem álmodom...

Selymes húsod hozzám tapad...
Öledbe süpped horgonyom.

Körülvesz édes szőrzeted...
Csorgatott méz a pillanatod.

Megszédülsz és hallkan azt suttogod...
Testeddel, nem válsz le soha rólam.

Nincs bánat, gond, se fájdalom...
Nincs múlt se jövő csupán a jelen...Nem álmodom.

S száguldasz rajtam, mint meztelen lovas...
Amíg az élvezet, ágyékodból fejedbe száll.

Libabőr futkos hátadon, szemet hunysz...
Te nyíladozó, illatos lótuszvirág.

Az Életed s a Végzeted, már Én vagyok.

                        €$@ß@

Szerelem...

Szerelem addig van, amíg meg nem szűnik.

Szeretet mindig van, amíg Én vagyok, és utána is.
Legfeljebb Én nem tudok róla.

Igazán egy hatalmunk van, a gondolataink fölötti hatalom.

Bármikor, amikor legnagyobb a sötétség...
Tudd, hogy van szeretet.

Ha becsukod a szemedet, van, aki vezet.

Önmagaddal leszel önmagad.

Van, aki szívből szeret, mert Én elfogadtalak annak, aki vagy!

Meztelenen, tudás nélkül jövünk a világra.
A vigyázó szellem segít...
De csak behunyt szemmel lehet hozzá fordulni!
S őszintén hinni, bízni szavaiban...

Mert csak a bizalom éltet igazán!

                                           €$@ß@