A Te s az Én valóságom...

Nagyon jó, ahogy gyöngéden kezemhez ér kezed...

Amint arcomon végigsimít, lágy tekinteted.

Hangod repdes, ajkaidról kedvesen becéz...

Ittléted órája, újra múlt örömöt idéz.

Úgy figyelsz rám, ahogy nagyon régóta senki már...

Érzed, mikor boldog vagyok, lángol bennünk a vágy.

Két karomban, angyalszárnyain fel, a menny felé...

Nem gördíthetnek akadályt, szárnyalásunk elé.

Kell, hogy enyém légy, bár másnak dobott oda az ég...

Szívemben tőled, mégis hő szeretet lángja ég.

Csoda ez, mert nem félek, így is szeretni Téged...

Szívünk kinyílt, sorsunk a beteljesülés, nem az enyészet.

Nem hittem, hogy létezik ilyen együtt rezgés...

Amikor fénnyel fon körül, a rólad merengés.

Ugyanaz a zene csal, szemünkbe örömkönnyet...

S varázsol el a hópelyhek tánca, mely oly könnyed.

Mint májusi szellő, mely lágy virágszirmot borzol...

Vagy a gyertya lángja, ha légies homályban táncol.

Arcodra különös, fénylő színeket festve...

Miközben alkonyból, lassan születik az este.

Tudom, hogy mindez nem összetörhető, szép álom...

Minket igazol a Te s az Én valóságom.

Mennyei boldogság az is, ha rám gondolsz...

Amikor ide ér hozzám, arcomra gyönyört rajzolsz.

                                    €$@ß@

Együtt, világok várnak ránk!

Akarlak, szeretlek, kellesz nekem...
Dacos, síró szived, csupa vad szerelem.

Csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő...
Már lankad az ész, a védekező.

Félelem? Távolság? Mit jelent?
Mindig több, s több éhséget teremt.

Hiszen elpusztulunk így, Te meg Én...
Két éhező, fuldokló, néma, szegény!

Akarlak, szeretlek, már rég elég...
Titok és várás és szenvedés.

Boruljunk össze, mellre mell...
Mint két fáklya, szivünk hadd lobbanjon el!

Hasitson villám, a szívemen át...
Feszül és tágul az egész világ.

Szük abroncsok a sarkkörök...
Kicsap a tenger s a szent ködök.

Ragyogva befödnek, vihar és láng...
Együtt, világok várnak ránk!

Együtt... Vagy szenvedés és pusztulás...
Szerelem, Őrült Vágy, s Lángolás.

€$@ß@

Szeretlek...

Lángoló örvénybe zuhansz, de nincs mélység...
Mert tartanak, ölelő karjaim.

Ajkadra csókjaim édesednek...
Nincs sehol, szebb zenéje a csendnek.

Mellettem alszol, mozdulatlan nézlek...
Meg sem rebbenek, titokban, szerelemmel igézlek.

Álmod most, Én őrzöm... Az Enyém...
Mint mosolyod, a szád szegletén.

Előbb még ajkaimon vándorolt az ajkad...
De rögtön visszakérted, amint megkaptad...

Hogy Én is Veled álmodhassam...
Mi az a szerelem, s a szívem, neked adjam.

Ezerszer elmondott édes szavak...
Ezerszínű szerelemfátyollal beborítanak.

Vágyam didereg egyre jobban, mégis olvadok...
Ölelő karjaid közt, mint forró nyár, lobbanok.

Mert, elég egy érintése a kezednek...
Elég egy szó, egy sóhaj, csak ennyi...

Szeretlek.

                                                           €$@ß@

Elvesznék a szemeidben...

Volt egy másodperc.
Egy másodperc, kettő, tíz vagy száz...
Nem számít...

Amikor elvesztem a szemeidben.

Képtelenség, mert igaz közel voltál...
De mégis túl távol és túl sok minden történt, ott és akkor...
Nem!
Te nem veszhettél el a szemeimben...

Mégiscsak a szerelem első korszaka a legszebb pillanat...

Amikor minden találkozásunkból...

Minden szempillantásunkból vittünk haza valami újat...

Hogy ragyogóvá tegye, szomorú napjaink.
                                                                                                         €$@ß@

Az Én vágyam...

Van egy vágyam, ami csak az Enyém.

S ez a vágy sokakat eltaszíthat tőlem...

De Téged, aki igazán fontos, közelebb hoz hozzám.

Mindennap keresem az igazságot, amely szerint élhetek.
Igyekszem gyakorlatias, talpraesett és tudatos lenni.
De szeretném, ha ez a vágy, mindig elkísérne.

Veled mindent újra kezdenék...

Mert örök feszültség bennem a Lényed...

S Nekem, míg élek, sohase lesz Belőled elég.

Hát nyilván az életem mélyéből támadt ez a szerelem...
Amit Irántad érzek.
Nemcsak a Férfi vágya a Nő után.

Mert ilyesmire, csak a szerelem képes.

Tudod, csak egyszer adódik az életemben, olyas valaki...
Aki nem számít, hogy mit tesz, vagy mit mond...

S nem számít, hogy hányszor okoz fájdalmat...

Mindig mindent meg tudok bocsájtani...

Mert annyira sokat jelentesz Nekem.

                                    €$@ß@

Soha ne add fel...

A távolból figyellek, mert túl messze vagyok...

A sűrű ködben egyedül, csak a szemed ragyog.

Fájdalom, vagy boldogság, mi lelkedben csillan?

Mi egy röpke pillanatban, rögtön el is illan.

Félelem mardossa, most a szívemet érted...

Mert egyszer, néma szóval segítségem kérted.

Lehetséges lenne, hogy kevés az, mit nyújtok?

Túl halk már a kedves szó, mit füledbe súgok?

A megfáradt ég alkonya, már rád teríti szárnyát...

A Hold a földre csorgatja, tested hűvös árnyát.

Viaszfehér kezem most hadd nyugtassa Tiéd...

Hadd segítsek, hogy mutathasd a mosolyodat felém.

Ne add fel soha! Kérlek ne add fel a harcot!

Hadd láthassak újra, egy kedves, vidám arcot.

Fogd erősen kezem, Én nem engedlek el...

Boruljon rád tiszta, szerelmemtől fénylő lepel.

Feledd most, mi volt, mi múlt, mi régen úgy fájt...

Mind azt, ami szívedbe kínzó sebet vájt.

Boruljon rád fényes, fehér, angyalhordta szárny...

S hadd legyek Én fejed felett, színes szivárvány.

                          €$@ß@ 

Éjszaka...

Az éj beállt, a kályha kékes lángját...
Kis pamlagomról vágyakozva figyelem.

S míg gondom alszik, s szempillám lezárul...
Egy édes álom száll Rám szelíden.

Te hófehéren s édesen, mint napfény...
Mosolyogva jössz a sötétben felém.

Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal...
S tekintetednek lángját érzem Én.

A puha keblek illatot lehelnek...
Ölelgetés közt rám hajtod fejed.

Majd félálomban puha kezemmel...
Elsimogatom kusza fürtjeidet.

Te megcirógatod homlokom redőit...
Lehunyt szememet csókkal illeted.

S míg csókra csókot hintesz homlokomra...
Bűvös mosoly ül ajkaid felett.

Ó, kényeztess, míg arcomon derű van...
S míg ifjú vagy Te, mint a napsugár.

Míg lelked tiszta s édes, mint a rózsa...
S míg vakító fénnyel ragyog, szívemben a nyár.

                                                      €$@ß@

Így volna szép...

Gyakorta érzek, oly különös...

Kimondhatatlan valamit.

Mikor a kezem a rózsafáról...
Egy szirmot halkan leszakít.
Mikor átrezeg egy síró dallam...
Finom húrjain a zongorának.

Mikor szívemben harcokat vívnak...

Hatalmas fénnyel hatalmas árnyak.
Mikor a szó, már semmire se jó...

Mikor a szem, egy ártatlan fényű szempárba mélyed...

Mikor álmodom s messzire elhagy a fájó élet...
Mikor ujjongva nevet a kék ég...
S a szellő mégis ezer zizegő halott levélkét takarít...
Gyakorta érzek olyan különös...

Kimondhatatlan valamit...

S akkor előttem áll a nagy titok...

Amelynek soha, nyomára jönni nem tudok.

Miért nem szabad azt a sejtelmes suttogó halált...
Letépett szirmot szavakba szednem?
Miért nem lehet...
Azt az örökös borongó, ködös szomorú álmot...
Papírra vetnem?
Miért nem tudom azt a pillantást...
Azt a sóhajtó méla akkordot...
Mit a futó perc szárnyára kapván régen elhordott...
Szívem mélyére rögzíteni, s aztán őrizni...

Örökre, csendben?

Az a sok síró ábrándos érzés...
Miért nem ülhet?
Miért nem gyűlhet?

Lelkem mélyére s nem tömörülhet dalokká bennem?

Vagy ha már róluk dalt nem is zengek..
Miért nem tudom tudtára adni...

Csupán annak, akit szeretek...

S akik Engem viszont szeret.

Nem mondom szóval...
Csak egy mélységes szempillantással...
Egy fénylő könnyel, egy sóhajtással...

S csupán Ő tudná, hogy mit jelent...

Ez a rejtélyes titkos beszéd...

Így volna édes...

Így volna szent...

Így volna szép.

              €$@ß@

Itt van most, azonnal és együtt...

A testeddel például, tökéletes egységben élsz...

S ezért, ha belenyúlsz a tűzbe...
Azonnal fölüvöltesz a fájdalomtól...
Mert az ujjaddal egy vagy, s ezért az ok okozat.
A tett és tapasztalás között nincs időbeli elcsúszás.

Ha valakit valóban szeretsz...

Azonnal tudod, ha megbántod.

Nem azért, mert látod az arcán...
Hanem, mert a bántás pillanatában...
Önmagadon érzed a bántalmat.

Neked is fáj és tudod, hogy nem kellett volna.

Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal.

A szeretet nem ismer időt, sem távolságot.

Ha gondolsz valakire, azonnal ott vagy...
Ha történik vele valami...
Azonnal érzed.
S ha mélyen szeretsz valakit...

Kilépsz az időből, s az örökkévalóságot éled tovább...

Látod, hogy bimbóban ott a virág...
A virágban a hervadás...
Az elhervadt virágban az élet új csírája.

Akik szeretik egymást, azoknak nem lehetnek titkaik...

Mert látják egymást nemcsak ma, holnap és holnapután...
De ezer reinkarnáció múlva is látják...
S tévedhetetlenül fölismerik egymást.
Bármilyen jelmez és maszk mögött is.

Ő az!

Ismerem!

A szeretetben nincs felejtés.
Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél...
Az élet olyasmit kér tőled, ami lehetetlen...
Felejtsd el, akivel egy vagy.

Soha senki nem tudta ezt megtenni...

Vagy ha igen, nem szeretett igazán.

Akár hol is élünk, jön velünk, akik szeretik, ismerik is egymást.

Ott legbelül ismerik, mert egyek...

S ezen nem fog ki sem az idő, sem a távolság.
A szeretetben minden most van.

Nincs rá szó, csak annyi...

Hogy ez olyan szoros összeforrottságot jelent...
Amelyben sem időbeli, sem térbeli távolság nincs.

Minden együtt van, az ok, az okozata...

Itt van most, azonnal és együtt.

                 €$@ß@

Életedet, Életemet...

Bezártál magadba, s most nem menekülhetsz...

Szöknél már, de nem lehet, fogva tart a képzelet.

Igéznek látomások, gyötrődő lobogások...

Szavak bomlanak benned...

Legyőzött a szerelem.

S kívánod, mint a fuldokló, napjaidon átparázsló...

Életedet, Életemet.

                                                 €$@ß@

Mindenütt ott vagy...

 

Minden gondolattal itt lehetsz velem, bármikor látlak...

Hisz ha elmerengek, a nélküled töltött napokat, heteket...
Veled, s csak Veled varázsolja elém a képzelet.

Mindenben ott vagy, minden sóhajomban...
Én akkor is látlak, ha Tőlem oly távol vagy.

Benne vagy a fákban, benne a felhőkben...
Benne vagy a nyárban s a születendő őszben.

Ha szikrázik a nap, Te szikrázol benne...
Ha ömlik az eső, Te vagy minden cseppje.

Ha felzúg a szél vagy csak friss szellő leng...
Te vagy, ki arcomról elfújja a könnyet.

Te vagy, ki akkor is mosolyra fakaszt...
Ha mindennapjaimban, dúl a rosszindulat.

Te vagy, kitől mindig más színt kap a holnap...
Miattad élem túl a mázsás hétköznapokat.

Te vagy a jó és Te vagy a nyugalom...
Te vagy minden percem, és nincs rá fogalom.

Mennyire hálássá s türelmessé tesz a tény...
Hogy létezel s az érzés, hogy szerelmet érzel még.

S míg mindezt magamban végiggondolom...
Elered az eső, a lelkemet áztatom.

De mindez mellékes, hisz Rád emlékezhetem...
Nézd... Felfedeztelek az eső cseppjeiben.

                  €$@ß@

Tégy rendet a világodban...

A fájdalom az, amikor hiába beszélek.

S tudom, hogy nem a szavakban van a hiba.

Talán hiba sincs, minden tökéletes, mégis hiába.

Annyi szó van, ami képes célba találni.

Szép szavak, okos szavak, csendesek, szelídek...
Vagy éppen a szenvedély, az öröm, a lelkesedés...
A csodálat vagy a szeretet szavai.
Célba is találnak máskor.
Másoknál.

Csak éppen ott nem, ahol szeretném.

Mert csukva van az ajtó.
Tudom, hisz Te is így vagy ezzel.
Nincs szó, ami áttörje a páncélodat...
Nincs érv, amitől résre is nyitnád, ha bezárkóztál.
Nálad van a kulcs, szorítod erősen, ökölben a kezed...
Fehérednek az ujjaid a szorítástól.

Fáj Neked is, és a Nekem is.

Nem segítenek a szavak.
A szavak kések, amik újabb sebeket ejtenek...
Régieket tépnek fel, és a kín végtelen.
Legalábbis annak látszik.
Döbbent csend.

Kérdések hullanak egyenként a csöndbe.

Miért?
Meddig?
Hogyan?
S nincs válasz, egy ideig.
Ez a csend.

S egyszer csak megjelenik Benned egy érzés.

Nem egy szó, csak egy lágy hangulat, egy simogató bizsergés...
Ahogy egy harang szólal meg...
Egy fülnek nem hallható frekvencián.
A szíved ver.
Ahol nincs szerepe a szavaknak, ahol nem ér semmit az elméd.

A szíved tudja a dolgát.

S teszi is a dolgát.
Ha rá hallgatsz.
Az elméd ellenáll még, vér tolul az agyadba megint...

De ökölbe szorított kezed kinyílik...

S egy értelmetlen, oda nem illő érzés legyőz...

A Szerelem.

S ahogy hagyod, ha lecsukod a szemed és hagyod...
Áradni kezd.

Először csak a szívedben...

Aztán az egész testedben úrrá lesz...
Hevülni kezdesz, és növekszik a feszültség benned...
Érzed, hogy mindjárt repülsz...
Talán már el is emelkedtél a földtől...

Már nem is te létezel, csak a Szerelem, Aki vagy.

Egyszer csak mintha fény ömlene ki az összes pórusodon...

Kitör belőled, áramlik megállíthatatlanul...

Hogy rendet tegyen a világodban...
Megtegye azt, amit hiába próbáltam Én és a szavaim.

A csönd, néha többet ér.

                       €$@ß@

AZ EMBER, NEM TULAJDON!

A szerelem lopakodó gyilkosa a lustaság.

Amikor a megszerzett boldogság biztonsága...
Elkezdi rongálni a hétköznapokat.

Amikor már lusták vagyunk udvarolni, csábítani...

Kívánatossá tenni magunkat...

A mosakodást, a fogmosást, a fésülködést...
A parfüm használatát, a vonzó ruhát, pizsamát is beleértve.
Minek?
Hiszen már a miénk.

Csakhogy ezzel kondul meg a halálharang...

Egy Férfi-Női kapcsolat felett.
Mert a szívünkbe kellene felírni, csupa nagybetűvel...

AZ EMBER, NEM TULAJDON!

                            €$@ß@

Szíveket gyűjtök...

Szeretem azt, aki gyűjt valamit.

Naponta van öröme.

Megnézi gyűjteményét, gyarapítja, ápolja, gondozza...
Megmutatja barátainak.
Közben örül, hogy neki van valamije, amit szeret.
Tisztelem a bélyeggyűjtőket, a rovargyűjtőket ...
S azokat, akik címkéket, képeslapokat, érméket gyűjtenek.
Bármit.
Te mit gyűjtesz?

Mert amit Én gyűjtök, ahhoz nem kell pénz.

Amit gyűjtök, annak nincs ára, mégis mindennél többet ér.

Szíveket gyűjtök.

A szív jelkép (insignia).

Az embert jelenti.

Úgy járom útjaimat, élem napjaimat, hogy szíveket keresek.
Talán bolondnak hinnének, ha tudnák...
Miért nézek kutatón mások szemébe.
Szíveket gyűjtök.

Nekem nem valami kell, hanem Valaki.

Ember.

Ember, aki rám mosolyog...

Aki megért...
Aki tisztességes...
Aki hűséges...
Akiben szeretet él...
Aki örül, hogy észreveszik...
Akiben a tehetség egy szóra kinyílik.

Ember, aki egyszerűen érték, mert ember.

Ha van olyan nap, hogy nem találok...
Csak az Én hibám.
Nem néztem eléggé szét...
Nem néztem a látszat mögé, az előítéletek alá.

Szerencsétlensége az embernek, hogy a jót szégyelli.

Rejti, mint kagyló a gyöngyét.
Hát Én feltöröm a kagylót figyelemmel, érdeklődéssel...
S a gyöngyhalászoknál is boldogabb vagyok.

Mert az emberek között is több az Ember...

Aki méltó, hogy annak lássák...

Mint az, aki összetörte magában az emberséget.

Elfogult vagyok?

Téged nem ismerlek.
Embernek tartod magad.
Hányan vesznek észre?
Hányan kérik a szíved?
Hányan látják, hogy jó vagy?
Igen, szíveket gyűjtök.
Őrzöm arcukat.

A szemük tüzére emlékszem.

Ha azt elfelejteném, énjük bennem marad...

Amely belém égett egy pillanat alatt.

Nincsenek érméim, bélyegjeim, címkéim...
Sem  más gyűjteményem.
Szíveket gyűjtök.
Szívem tele van.

Velük és az örömmel, amelyet csak Ők adhatnak.

Nézd el nekem, hogy végig magamról írtam.
Eszelősen hiszem...
Nincs nagyobb, fontosabb, mint az Ember.
Embertelen korban élünk?

Ne hidd mindig el.

Csak nézz önmagadba, nézz a mások belső világába...

S meglátod az Embert.

Csak annyi időt fordíts a körülötted élőkre...
Mint a gyűjtők gyűjteményeikre.

Kincseid lesznek.

Nem olyan, mit pénzzel kifejezni lehet...
Nem valamik, hanem sok-sok szív benned...
Valakik.

Valakik, akiknek értéke semmivel ki nem fejezhető...

S mind a Te személyes örömöd az életedben.

                                €$@ß@

Nem számít, mit mond közben...

Az ember...
Végül mindig, egész életével felel a fontosabb kérdésekre.

Nem számít, mit mond közben...

Milyen szavakkal és érvekkel védekezik.

A végén...
Mindennek a végén, élete tényeivel válaszol a kérdésre...
Melyet a világ olyan makacsul intézett hozzá.

Ezek a kérdések így hangzanak...

Ki vagy?
Mit akartál igazán?
Mit tudtál igazán?
Mihez voltál hűséges és hűtlen?
Fontos, hogy észrevedd, Mihez és nem Kihez!

Mihez vagy Kihez voltál bátor vagy gyáva?

Ezek a kérdések.

S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon...

De ez nem nagyon fontos.
Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.

                                                                                                     €$@ß@

Nagyon fáj...

Amiket ide felrakok, gondolatokat...

Először is magamra vonatkoztatom...

Soha nem tartottam, rossz embernek magam...

De ennek ellenére, jobbá tudtam válni.

Mert ezzel tudom a legtöbbet tenni a világért.

Sikerült legyőzni önmagam.

Most, hogy felrakom a Nagyon fáj című verset...

Valamint a megzenésített változatát...

Ez azért van, mert sokszor, tényleg nagyon fáj.

Fáj az élet...

Fáj azt tapasztalnom, hogy milyenek az emberek...

Hogy engem milyennek állítanak be.  

Hogy nem hiszik, mindenki tud változni.

Pedig nagyon szeretném ha észrevennék.

Látom, hogy körülöttem...

Milyen magabiztosan ítélkeznek emberek másokról...

Véleményt mondanak, ítélkeznek...

Miközben saját szemükben a gerendát sem veszik észre.

Tapasztalom azt...

Hogy milyen változékony az emberek szeretete...

Milyen könnyen félresöpörhető.

Pedig ha igazi...

Akkor örökké kellene tartania.

Nagyon nem érzem jól magam mostanában...

Hátha holnap jobb lesz...

Kivül belől leselkedő halál elől, mint lukba megriadt egérke...
Amíg hevülsz, az asszonyhoz úgy menekülsz...
Hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy...
De odataszít a muszáj is...
Ezért ölel minden, ami asszonyra lel...
Míg el nem fehérül a száj is.
Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret, s párra nem találhat...
Oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan...
A szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb menedékünk...
A kés hegyét bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt nő, ki érti e szavakat...
De mégis ellökött magától.
Nincsen helyem így, élők közt.
Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva...
Mint a gyerek kezében a csörgő csereg...
Ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene tenni érte és ellene?
Nem szégyellem, ha kitalálom...
Hisz kitaszít a világ így is olyat...
Akit kábít a nap, rettent az álom.
A kultúra úgy hull le rólam...
Mint ruha másról a boldog szerelemben.
De az hol áll, hogy nézze, mint dobál halál...
S még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem...
S hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok és mondjátok neki...
Nagyon fáj.
Ti hű ebek, kerék alá kerüljetek s ugassátok neki...
Nagyon fáj.
Nők, terhetek viselők, elvetéljetek és sírjátok neki...
Nagyon fáj.
Ép emberek, bukjatok, összetörjetek s motyogjátok neki...
Nagyon fáj.
Ti férfiak, egymást megtépve nő miatt, ne hallgassátok el...
Nagyon fáj.
Lovak, bikák, kiket, hogy húzzatok igát, herélnek, ríjátok...
Nagyon fáj.
Néma halak, horgot kapjatok jég alatt és tátogjatok rá...
Nagyon fáj.
Elevenek, minden, mi kíntól megremeg...
Égjen, hol laktok, kert, vadon táj.
S ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjatok velem...
Nagyon fáj.
Hallja, míg él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett kivül belől...
Menekülő élő elől a legutolsó menedéket.

Szerelmet éreztünk...

Felmerülhet a kérdés, mikor jön el a nap?

Ez általában mindenkinél változó...
De valószínű, akkor...

Amikor egyáltalán nem is számítunk rá.

Tehát a lényeg...
Ne keresd, legalábbis a külvilágban ne!

Magunkban kell megtalálnunk, belül kell vágynunk rá.

Ha szerencsések vagyunk, nem kell 50 éves korunkig várni...
De ne feledd...

Ilyen szerelem az életben csak egyszer van!

Amikor közelebbi kapcsolatba kerültünk egymással...
Nagyon különös...
Szinte megmagyarázhatatlan érzések fogtak el minket...

Ellenállhatatlan vonzalmat éreztünk...

Olyan volt, mintha elveszítenénk az önkontrollunkat.
Ez megtörtént már rögtön az első alkalommal...

Szerelmet éreztünk.

A lábunk elgyengült...
A szívünk dobogása felgyorsult...

Bizsergető érzés járta át az egész testünket.

Olyan mélyen érintett minket... 
Hogy rögtön...
Az összes féltett titkunkat meg akartuk osztani egymással...

Egymás mellette maradni örökre.

Ettől kezdve az életünk gyökeresen megváltozott.
Biztonságban éreztük magunkat...
Az előző kapcsolatainkkal ellentétben...

Itt nem játszottunk szerepet...

Nem volt több hazugság.
Félszavakból is értettük egymás megnyilvánulásait...
S bár még csak rövid ideje voltunk együtt...
Mégis olyan...

Mintha már ezer éve ismernénk egymást.

A kapcsolatunk a lehető legharmonikusabban alakult.
Az egyesülés iránti vágy irányított...
S ezt meg is kaptuk a lélekpárunktól.

Felszínre tört az igazi vágy...

Szabadon, korlátok nélkül tudtuk megélni...
Azokat a dolgokat, amelyek ösztönösek...
Ilyen a szórakozás, evés-ivás, szexualitás.
Hogy milyen a szerelmeskedés?

Igazi kozmikus beteljesülés...

Amikor nem tudjuk megszabni a határt...

Hol kezdődök az Én és hol végződsz Te !

Önmagam tapasztaltam meg a Te testedben...
S a szex után, nem éreztünk ürességet...

Hanem szerettünk volna, örökre egybeolvadva maradni.

                                                €$@ß@

Érintésedtől létezem...

Szavam suttog a hátad mögött...

Feléd nyújtom a két kezem...

Szorítlak, míg a fuvallat ébred...

Érintésedtől létezem.

                

                                        €$@ß@